2010. 01. 30.
Hasznos holmik (Needful Things - 1993)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Hasznos holmik (Needful Things - 1993)

Közhely, hogy Stephen King egyetlen regényét sem sikerült még idáig olyan színvonalon filmre vinni, mint amilyenen azokat a szerzője megírta. Nem baj, van még előttünk pár évezred, amikor ez minden bizonnyal sikerrel jár. A Hasznos holmik c. könyvéből készült film sajnos egyelőre ugyanezen az úton jár: az eredetileg jól összetett és kellően könyörtelen történet itt leegyszerűsödik egy kollektív bűnre-csodálkozássá és olyan sekélyesen fejeződik be, ahogy csak azt ki lehetett vitelezni.

 

A kisvárosba költöző ördög: az öreg, megnyerő modorú Leland Gaunt (Max von Sydow) olyan dolgokat ad el potom áron a boltjában, amelyekre a leginkább vágyakoztak a vevői – de ugyanakkor kér tőlük mindig egy-egy szívességet is, amely abból áll, hogy valami csínyt kövessenek el mások ellen. Az eredmény természetesen az, hogy eszkalálódik a pokol, amelyen Alan Panborg sheriff (Ed Harris) csak úgy tud segíteni, ha az őrület küszöbén tetemre hívja a főtéren a lakosokat, akik épp fosztogatással és egymás kinyírásával kezdik magasabb szintre juttatni a verandán ejtőző Gaunt újabb szociális rémművét. Mikor Gaunt látja, hogy a lakosok meggyónják a bűneiket, kocsiba száll és elporzik, de előbb még megígéri Panborgnak, hogy az unokájával, aki pénzember lesz, 2051-ben fog találkozni Indiában…

 

A jól induló, karakteres történet - amelyet a színészek rutinos profizmussal adnak elő - tehát egyszerűen elveszíti a befejezését. Lehetett volna belőle csinálni apokalipszist, merthogy az egész mű ordított egy jó adag humánkritikai végkifejletért, vagy valami szellemes összecsapást is lehetett volna kreálni az ördög és a sheriff között, ehhez képest egy közönséges erkölcsi elmaszatolás kínosan szemlélődő nézőivé válunk, ami annál is bántóbb, mert Gaunt – a magával hurcolt régi újságok szerint – mindenütt ott volt, ahol kitört az emberalattiság a népekből, csak éppen itt, az Amerikai Egyesült Államokban bukik meg ezzel a koncepciójával, mert eszerint végső soron mégiscsak ez a jó (egyedüli) társadalma.

 

Az ígéretes kezdet és a hatásos hangulat tehát – amelyet igényesen kiválasztott klasszikus zenei betétek kereteznek – a végén a lehető leglaposabb megoldásba fullad, nekünk meg marad az a tanulság, hogy Kinget tényleg csak a legjobbaknak szabad megfilmesíteniük, nem pedig olyanoknak, mint Fraser Clarke Heston, akinél kétszer nem mondom, hogy azért kapta meg ennek a rendezési jogát, mert ő Charlton Heston fia. Mondjuk, azóta csak egyszer rendezett (Alaszka – 1996), aztán feladta. Ez a film meg a nyakunkon maradt. És nem is egy túl hasznos holmi.


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés