2010. 01. 30.
A tégla (The Departed - 2006)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A tégla (The Departed - 2006)

2006-ra már több mint kínossá vált a Martin Scorsese-probléma megoldatlansága. Rendezőnk életművét tananyagként tanították a világ összes filmfőiskoláján, csak az a fránya rendezői és/vagy best film Akadémiai Díj, az maradt ki a gyűjteményéből. Annyi kitüntetése volt már egyébként, hogy a számukat sem tudta, még Arany Pálmát is kapott, csak a saját hazájában nem tudott király lenni egy díjátadó este erejéig.

 

Ráadásul Scorsese már öregember volt, mégsem merték kitüntetni egy életmű-Oscarral, mert az nem lett volna több, mint egy selyemkesztyűs arculcsapás, tapintatos jelzése annak, hogy ne erőlködjön tovább, már senki sem számít arra, hogy le tudja győzni valamikor is a konkurenseit a gálán. Hiszen nemrég két filmje is belebukott ebbe: a New York bandái (2002) és az Aviátor (2004) is a legmagasabb két díjra lett jelölve, aztán mi lett belőlük? Igen ám, aggódtak tovább egyesek, de ha meg nem kap még életműdíjat sem, akkor szégyenszemre egy nyomorult Oscart sem lehet majd rávésni Új-Hollywood egyik legnagyobb rendezőjének a sírkövére.

Megváltásként értékelte tehát az Akadémia, amikor kiderült, hogy Scorsese nem adta fel, hanem egy monstre filmet forgat, mégpedig egy hongkongi alkotás, a Szigorúan piszkos ügyek (2002) trilógiaindító részének a remakejét. Ez nagy siker volt az egész világon – az utánforgatással tehát nagyot nem lehet buknia egy olyan rutinos zseninek, mint sorsüldözött rendezőnk. Hát még, amikor kiderült, hogy a fő- és mellékszerepekre a legnagyobb sztárokat toborozta össze: Leonardo DiCaprio, Matt Damon, Martin Sheen, Alec Baldwin és persze Jack Nicholson… A figyelem tehát hatványozott feszültséggel fordult a késztermék felé.

Amely beváltotta a reményeket, szépen álltak érte a sorok a mozikban. A kritikusok ugyan nem voltak elájulva tőle, de azt azért nem tudták letagadni, hogy a mű szórakoztató és ötletes. Amikor pedig megnyerte az Arany Globuszt, amely az Oscar-díj előszobája, az Akadémia akkorát sóhajtott, hogy talán még Spielberg dinói is meghallották azt a jura-korszakban (egyébként nem akkor éltek). Az albán, finn, portugál és grúz firkászok megmentették a díjátadót, amely innentől kezdve merő formalitás volt: A tégla megkapta a legjobb film díját, Scorsese pedig a legjobb rendezőnek járó szobrot. A probléma megoldódott…

 

Mármost ez a film tényleg megérdemelte 2007-ben az Oscar-díjat, mert elég közepes volt vele szemben a felhozatal; de hogy ennél elvontabb szempontok alapján nem lehetne beválogatni a legjobb amerikai száz film közé, az is tény.

 

Nem mondhatni, hogy ne lenne élvezetes, de ez csak és kizárólag a történetnek köszönhető, amely egy az egyben másolja a kínai eredetit, egy szerelmi háromszöggel és némi pszichologizálással meginjektálva. Adott tehát Dél-Boston, ahol Frank Costello (Jack Nicholson), az ír maffia vezetője tollászkodik a szemétdombján. Az némileg zavaró, hogy egy olasz nevű személy hogyan lehet az ír maffia vezetője, de hagyjuk, volt már Perunak is japán származású elnöke, Írországnak is olasz, Franciaországnak meg magyar. Costello nem valami nagy ász, magasabban van ugyan, mint a kisiparos Soprano-család, de nem egy Keresztapa I-III. színvonalon trónoló személyiség, helyzetét az jellemzi leginkább, hogy kocsmákban ül egész nap a színvonaltalan gönceiben, ápolatlan a szakálla, szétáll a haja, továbbá mindent maga kénytelen csinálni, mert sötét tekintetű társai nem egy kifejezett észlények.

 

Mivel körültekintő ember, ezért fiatal védencét, Colin Sullivant (Matt Damon) beíratja a rendőrakadémiára, aki aztán beépül a helyi állami rendőrségbe, és szorgalmasan jelenti pótapjának, hogy a közeljövőben mikor, hol, mit kell elkerülnie a lebukáshoz. Ugyanakkor a policia sem rest: magányos, depressziós, de különben agybajnok ifjoncukat, Billy Costigant (Leonardo DiCaprio) csalafintán bejuttatják Costello mellé, annak egyik jobbkeze lesz; ő meg az egyenruhásoknak jelenti, hogy éppen hol és milyen tűzerővel kellene jelen lenniük ahhoz, hogy lekapcsolják az ördögi vigyorú bandavezért. A két főhős esetén a forgatókönyv kikapcsolt mindennemű családi köteléket: magányosak és csak a munkájuknak élnek, sem a jellemükről, sem a társadalmi kapcsolatukról végső soron semmit sem tudunk meg, az általuk felvállalt szerep az egyedüli, amelyet a magukénak vallhatnak.

 

Mint ahogy az várható volt, előbb-utóbb mindkét szervezet rájön arra, hogy tégla van a soraik között, helyesebben szólva az eredetiben „patkány”, ezt használja a szinkron is, a film címe azért lett A tégla, mert a magyar szlengben ez jelenti a beépített kémet. Ráadásul mindkét ügynök ugyanahhoz a pszichológusnőhöz, Madolinhoz (Vera Farmiga) jár, majd kerül vele intim viszonyba. Aztán legnagyobb elszörnyedésükre kiderül, hogy Costello sem az, akinek festi magát, mivel az FBI-jal, vagyis a Szövetségi Nyomozó Irodával áll kapcsolatba, nekik meg ő jelent másokról, azok ez után elhappolják az államiaktól a fontosabb ügyeket, s ezért és csak ezért hagyják őt fetrengeni békésen a maga vackán. Aztán az abszolút pozitív főhős, Oliver Queenan százados (Martin Sheen) meghal, s felsejlik az is, hogy minkét szervezetben van még egy-egy tégla, akiknek a kilétéről csak a film legvégén szerzünk tudomást. A történet patakvérbe fullad, mindenki elpusztul, kivéve Ellerby parancsnokot (Alec Baldwin) és Madolint, és még egy főszereplőt, de annak a kiléte legyen titok… Madolin viszont már Costigan gyermeket hordja a szíve alatt. Vagy Sullivanét. Maga sem tudja. Meg mi sem.

 

A sztori tehát zseniális, ráadásul még valamelyest megtörtént eseményeken is alapult. Az igaz, hogy a film a hong-kongi utánérzése, de azt Scorsese – ő legalábbis így nyilatkozott – meg sem nézte, nem akarta, hogy a távol-keleti kasszasiker behatóbb vizsgálata hátrányosan érintse az alkotói képességeit. Talált ugyanakkor a forgatókönyvíró, azaz William Monahan egy másik szálat a történethez (amiért megkapta az Oscart a legjobban adaptált forgatókönyvért): az ő sztorijának a kiindulópontja ugyanis egy James „Whitey” Bulger (1929 - ?) nevű dél-bostoni maffiózó, aki évtizedeken keresztül nyugodtan zsarolhatta a környéket  Stephen Flemmi (1935- ) nevű sorozatgyilkos társával, semmi bántódása nem esett, mivel jó kapcsolatban állt egy FBI-ügynökkel, bizonyos John J. „Zip” Connolly-val, aki 1999. óta börtönben ül (10 évet kapott az eljárások akadályozásáért), de legutóbb meg Maiamiban ítélte el az esküdtszék 2008. november 8-én egy John B. Callahan nevű senkiházi kis maffiózó meggyilkolásának a palástolása miatt; 2009. január 15-én 40 évet kapott a bírótól. Az autentikusság kedvéért a rendező a külső felvételek helyszínét is Dél-Bostonba pakolta át. Ez a tényszerűség azonban meglehetősen távoli kapcsolatot jelentett a filmhez, mert ugyan Bulger az USA egyik kriminalisztikai közkedvence (jelenleg 2.000.000 dollár a vérdíja, ő az FBI második legkörözöttebb személye – az első Osama bin Laden), azonban az USÁ-n kívül senki sem tudja, hogy ki ez az alak, nem is érdekli az embereket, továbbá Matt Damon karaktere is meglehetősen laza kapcsolatot jelent Connolly-ével, kissé egyszerűbben: ez így nem történt meg.

 

Ámde hiába a feszült és fordulatos sztori, hiába a nagyszerű színészek, a film még így sem képes túllépni egy átlagos, egészestésre tervezett Derrick-epizód színvonalán. Hiányzik ugyanis belőle az igazi tragikum, meg az, hogy a néző agyába beleégjenek az egyes jelenetek.

 

A tragikum hiányáért részint a színészválasztás volt okolható. Az egy dolog, hogy a két főszereplő teljesen ki van szakítva a társadalomból, de ráadásul a jellemük is monomán módon egyhangú. DiCaprio szája folyton lefelé görbül, ő maga komor és kényszeredett, rettenetes belső feszültséget akar felénk sugározni, de kölykös kinézete erre alkalmatlanná teszi őt, erre már igazán rájöhetett volna az Aviátor kudarca alapján is, de ő csak erőlteti tovább ezt a vonalat; ezért inkább csak a fáradtság jön át felénk belőle, ráadásul azt sem igazán értjük, hogy miért van úgy nekikeseredve a feladata miatt, végül is azt kapta, amit kért, a pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el. Mert a Serpico főszerepében Al Pacino ugyan lehetett ilyen, okolhatta is magát azért, amiért belement egy kétszínű játékba, de ott nem igazán a saját döntéséről volt szó, a tragikum tehát adott volt; ám itt Costigan önként vette a vállára ezt a keresztet, s most egy sértődött Jézust alakít.

 

Damon, az elegáns ellenfél viszont még harminc fölött is úgy néz ki, mint egy tizenhét éves kis hősszerelmes, a zsúrfiús jellegtelenség süt belőle és nem az, hogy egy olyan élettel teli, ravasz, alantas, konspiratív elme lenne, akit egy ilyen szerepre elképzelünk, mint ahogy lassan tényleg ki is lép belőle, a film végén már csak élni akar úgy, mint akárki más, beleunt az egészbe, ennek következtében, ha lehet, még jellegtelenebbé válik.

 

Egyedül Nicholson hozza a formáját, nem volt nehéz, a romantikus vígjátékok után akart magának egy újabb nehézkes szerepet, meg is kapta, néha hajlamos ugyan a túljátszásra (ld. azt, amikor patkányt játszik el csak pár fintor erejével), egyébként hihető az alakítása, csak az a szakáll ne lenne rajta. (A baseballsapkát viszont nem volt hajlandó bostoni címeresre lecserélni). Vera Farmiga szerepe teljesen fölösleges volt a filmbe, bár sok vizet nem zavart, de sokat megmutatni sem tudott önmagából, és hát legyünk őszinték: ez egy átlagnő, nem a végzet asszonya. A többiek hozzák a szokásosat.

 

A tragikum másik hiánya abból ered, hogy a két tégla sosem kerül igazán lebukásveszélyes helyzetbe, továbbá sosem kell választaniuk, hogy mit tegyenek, melyik oldalra álljanak a végső erőpróba idején, haláluk is mind a kívülállóktól származó véletlenszerűségekből ered. Végül pedig az, hogy mindenki nyomtalanul tűnik el a süllyesztőben, de ezt semmiféle összefüggésbe nem lehet hozni a környezet tágabb egészével (pl. a felsőbb hatalmakkal), a film végét teljesen katarzis- , tanulság- és mondanivaló-nélkülivé teszi.

 

Ráadásul a fényképezés sem áll a helyzet magaslatán, Michael Ballhaus operatőrnek egyetlen olyan beállítása sincs, amely a film emblematikus jelenetévé válhatna, ügyességét egyedül kamera időnkénti hullámmozgásával és félköríveivel igyekezett reprezentálni, de ezeket sem vitte túlzásba. Egyedül a vágásért kapott még elismerést Thelma Schoonmaker. A zene érdektelen, erre több figyelmet kellett volna fordítani, ugyanakkor helyes koncepció volt, hogy a rendező nem akart egy olyan slágeráradatot a történet mögé illeszteni, mint ami a Nagymenők és a Casino c. filmjeiben uralta el a vetítési időt, itt most hangsúlyozottan nem ennek a kettőnek a tematikáját akarta továbbgörgetni, trilógiáról tehát nem beszélhetünk. 

 

Nem túlzás azt mondani, hogy ebből a csavaros, ötletes, jól felépített sztoriból bármelyik közepes filmrendező egy átlagos stábbal ki tudta volna hozni ezt az eredményt. Csak hát azt a rendezőt nem Scorsese-nek hívták volna, nem lett volna 65 éves, és nem kellett volna miatta szégyellnie magát a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémiának.

Kulcsszavak: Scorsese

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés