A film borzalmas plakátja eleve gondoskodott arról, hogy az amerikai mozikban ne tapossa el a tömeg a terhes anyákat, az ui. olyan mértékben ízléstelenné sikeredett, hogy ennek láttán tényleg csak a leértékelt poénokra vevő közönség tódulhatott miatta a jegypénztárakhoz. Néha a több a kevesebb, s itt ez történt: Spielberg egy telivér vígjátékot akart arról, hogy az emberek milyen zaklatott irracionalitással tudnak  reagálni egy-egy ismeretlen veszélyre, ehhez képest sikerült kreálnia magának egy tomboló összevisszaságot, amely annyira abszurd, hogy egy idő után már fárasztóan nem-nevetséges.

Pedig a rendező jó úton haladt, mert nem állt tőle távol ez a téma, hiszen már a Párbajban is arról volt szó, hogy megjelenik az ismeretlen fenyegetés; majd következett A cápa, amelynek ugyanez volt a tematikája, s amelynek a kezdőjelenetét ebben a filmben parodizálta is (ugyanazzal a színésznővel, Susan Backlinie-vel). Csakhogy most nem a természetes emberi félelemreakciókat akarta bemutatni, hanem a maga által kreált, félálomvilágban keletkező „hihetetlenül elmebeteg” válaszokat, mivel ezek szavatolták volna a humorbombákat. Sikerült is azokból annyit belezsúfolni a két órás játékidőbe, amennyit csak lehetett, s a végén már megkönnyebbülünk, hogy végre bevégeztetett.

Az ismeretlen veszélyt itt a pearl harbori légitámadás után a japán csapatok esetleges kaliforniai partraszállása jelenti. S ebben van is valami, egy eltévedt császári tengeralattjáró tényleg fenyegeti a partot, a kapitány ugyanis Hollywoodra akar ereszteni pár lövedéket, csak úgy, hogy nyoma legyen az ittlétének, aztán már állna is tovább. Ha lenne iránytűje, el is kezdhetné az akciót… De nincs!

A béna sárga társaságon ellenoldalán adott egy hazafias szónoklatokban élvezkedő géhás őrmester (Dan Aykroyd), egy önmagát Superman-nek képzelő magányos vadászpilóta (Joe Belushi, mint húzókarakter, ő tényleg parédés alakítást nyújt), egy szexuálisan túlfeszített tiszt (Tim Matheson), aki egy nő miatt elköt egy repülőt, s amikor azzal beszáll a radarok hatósugarába, kitör az éjszakai égbolton a légelhárítós hajcihő; két megfigyelő, akik egy óriáskerék tetején pásztázzák a tengert és hergelik egymást; egy túlbuzgó családapa (Ned Beatty), aki a part menti háza lerombolása árán is ki akarja lövetni a tengeralattjárót; s van egy szükségszerű szerelmi szálunk is, táncestéllyel, tömegverekedéssel és üldözéssel keményítve, amelynek ugyan semmi köze a főtémához, de leégni a szerelemmel sosem lehet. Ez itt viszont kirívóan csak bele van erőltetve a történetbe, nélküle is egész jól ellennénk, különös tekintettel arra, hogy semmi másból nem áll, csak abból, hogy egy katona (Treat Williams) üldöz egy nőt (Dianne Kay), az meg menekül előle a fiújával együtt (Bobby Di Cicco), akiből időközben katona lesz. Az általános kavalkád végén aztán a tengeralattjáró elúszik, miután szétlőtt egy vidámparkot és mindenki boldogan ébred fel a családi ház romjai mellett, kivéve persze azt az egy amerikait, aki önként fogságba ejtette magát, mert azt hitte, hogy egyedül is képes lesz megkaparintani a hadihajót.

Ellegyinthető kérdés, hogy a mellékszereplők közül mindenki kényszeresen túljátssza a szerepét, mert ezzel akar valami hangsúlyt adni a jelentéktelenségnek, arról viszont már nehéz lemaradni kritikai él nélkül, hogy miből állnak a film „szédítő” poénjai. Nos, nem másból, mint az általános tökéletlenkedésekből , vagyis mindenki ha kell, ha nem, nekimegy, beleesik, átzuhan, belegabalyodik valamibe, mintha valami rajzfilmskicc-folyamot látnánk, s ráadásul ezt folyamatosan, akár van funkciója, akár nincs, így aztán egy idő után ez a hiperaktív infantilizmus öncélúvá válik, de a rendezőnek tartania kellett az ütemet, ha már az elején elárasztotta a szemeket ezekkel olcsó, kergetődzésekkel. Ráadásul ezt a két órás gyermeteg ugrabugra egyáltalán nem dolgozott együtt nyelvi poénokkal, bántó módon túlterjeszkedett benne a harsány vizualitás, vagyis a film minden pillanatában mutatni akart valami látványosságot, általában agresszív zenével körítve. Tisztára, mintha egy cirkuszban lennénk, ahol lestrapált bohócok és idegbeteg idomárok rohangálnak egy halom vakaródzó oroszlán között, hogy tűzugrásra késztessék őket. A film egyik legszellemesebb jelenete nem több, mint egy visszatekintés, amikor Joe Belushi leszáll az út mentén a gépével, hogy benzint vételezzen, majd a gép elindul magától: ez ui. a Párbaj kútjelenetének az újrafeldolgozása, még a kútkezelő nő is azonos, amikor pedig a repülőből kivágódó benzinslag ott tekergőzik a porban, az egyenesen köszön vissza az alapfilmből (ahol kígyók tették ugyanezt).

Meg is bukott a film tisztességesen, pedig 30.000.000 dollárba került. Mielőtt felsóhajtanánk, hogy eszerint az amerikai közönségnek is van (volt) ízlése, le kell szögezni, hogy annak idején nem esztétikai szempontok miatt negligálták a művet, hanem azért, mert az 1941-ről szólt és bohóságot csinált az akkori önvédelmi paranoiából, ami egyébként Pearl Harbor miatt nem is volt teljesen indokolatlan. A filmről elterjesztették, hogy az a hazafiasságot megalázó paródia, amely megszégyeníti az akkori hősöket. Pedig nem annak készült, több kritikus azt a nevet aggatta a filmre, hogy ez „Spielberg karácsonyi pulykája”, merthogy 1979. december 14-én mutatták be, vagyis csak egy könnyű szórakozás akart lenni. (A megszégyenítésre a magyar cím is rátett egy lapáttal, ui. a Meztelenek és bolondok elnevezés Norman Mailer Meztelenek és holtak c. regényéből jött létre.)

Ez a nacionalista értelmezés ugyan mára már idejét múlta, de a film túlfeszített nyüzsgésének a céltalanságán az sem segített, hogy utólag meg azt terjesztették róla, miszerint ez Hollywood paródiája akar lenni. Nem tudni, hogy hol kerül itt elő az álomgyár – a helyszínre való utaláson kívül - , maradjunk inkább annál, hogy Spielberg egyszerűen nem találta meg a mértéket, túlfeszítette a húrt és az elpattant. Az egyetlen pozitív dolog benne John Williams filmzenéje, a főcím indulója, az tényleg halhatatlan marad.

A bemutató óta a film jobb megítélést kapott, ha a kritika részéről nem is, de a közönség oldaláról igen, ami csak azt bizonyítja, hogy az igénytelen poénoknak, amíg emberiség lesz, mindig lesz hol helyük lehúzott nadrággal mutogatni magukat.