A mai napig sem tisztázott, hogy a tévesen John-nak nevezett, valódi nevén azonban Joseph Carey Merrick (1862-1890) betegsége pontosan mi volt, mert ilyet alig jegyzett fel az kórtörténelem, csak annyit tudunk róla, hogy öt éves korában kezdődtek a daganatok kifejlődni a fején és a jobb karján, aztán kamaszkorára a betegség már olyan állapotba juttatta, hogy az anyja is eltaszította egymástól. Innentől kezdve nem maradt más számára, mint a cirkusz, ahol aztán meghúzhatta magát a szakállas nő, a törpe, meg a sziámi ikrek társaságában, szóval ott, ahol az emberi testek legszomorúbb változatai süllyedtek. Innen ment át Sir Frederick Treves kórházába, a Royal London Hospitalba: az orvos előbb tanulmányozni akarta, aztán megkedvelte a védencét és bentlakást biztosított neki – ott is halt meg négy év múlva: valószínűleg rosszul fordult meg az ágyában, túlsúlyos feje oldalt csukott és egyszerűen megfojtotta őt.

A filmbeli Treves (Anthony Hopkins) eleinte látszólag csak tényleg tanulmányozni akarja fején folyton fehér csuklyát hordó „szörnyet” (John Hurt), de ez csak a látszat, hiszen amikor meglátja őt először, a látványra kicsordul a szemében egy könnycsepp. Nem ő volt az első, aki így reagált a látványra a filmben: amikor annak elején látogatást tesz a mutatványossátorban, egy öreg nő megy el mellette a férjére támaszkodva, kezét síró szemére temetve, egy férfi pedig azzal fenyegeti a tulajdonost, hogy ráhozza a rendőrséget, mivel ízléstelen és kegyetlen dolog, amit művel. Bytes „gazda” (Freddie Jones), ez a tipikusan angol kalmárarcú alak egy rozzant épület hátsó szárnyának legsötétebb kamrájában „tartja” a védencét - nem hiába az idézőjel, mert ez még légies fogalomnak számít ahhoz képest, ahogy bánik vele. Innen ragadja ki őt Treves, hogy aztán a fiatalember páciensből végül a barátja legyen.

David Lynch merészelt bánni a monokrom felvevőanyaggal, amely illik a történet hangulatához, hiszen nem elég, hogy a tévképzetek szerint mindig ködös és füstös (akkoriban, a második ipari forradalom idején meg aztán különösen szmogos) Londonban járunk, de ráadásul a birodalmi főváros legalján, a lecsúszottság szennyében, majd az emberi nyomorúság menhelyén. A fekete-fehér fényképezés áthatolhatatlannak tűnő nyomottsággal bugyolál be mindenkit, amellyel a rendező végérvényesen leszögezi már a legelején, hogy ebből a helyzetből nincs kiút, nem fog sosem kifényesedni a kép sem Merricknek, sem az orvosának. Ez igyekszik erősíteni a zene hiánya és ha megszólal, annak elúszó nehézsége is. A történet ezt a célhangulatot nem is cáfolja meg.

De ugyanezt a beszűkültséget akarja jelképezni a fényképezés közelsége is a szereplőkhöz: mindenki leginkább félközeliben van felvéve, kevés jelenetet látunk, ahol egy-egy alak teljes testi valójában jelenne meg, s ezek is sokszor veszéllyel és kihívással vannak tele. Ilyen pl. az, amikor Merrick megjelenik először a kórházban, amikor az éjszakai portás (Michael Elphick) a „látogatókat” elhurcolja a hátsó bejárathoz, vagy amikor a francia társulat kiszabadítja Merricket a fogságából. Ehhez képest üde ötlet, amikor Mrs. Kendal (Anne Bancroft), a színésznő a végén a színpadon köszönti fel a szörnyeteget, mint a barátját, mert ekkor már a nagytotál a szabadulást jelképezi. A közeg is célzatosan szűk terekből áll, Merrick szinte sosem áll a szabadban, folyton falak közé van beszorítva; a hátterek dísztelenek, kopárok, elvesznek a sötétségben, az árnyékok annyira túltengnek, hogy úgy érezzük: egy folytonos éjszakában járunk. A párbeszédek természetesen nem akarnak lubickolni a szellemességben, hiszen a film célja Merrick lassú eszmélésének a bemutatása volt, az, ahogy végre kezdi elfogadni azt a lehetőséget, hogy mások szerethetik őt.

A film ezen nem is kíván túllépni, Merrick világra ébredése tehát meglehetősen korlátolt keretek között mozog. Lynch – profi lévén – azzal biztosította műve iránt a közönség jóindulatát, hogy tudta: senki nem akar látni egy követelődző, zabáló, nagyszájú, makacs, vagy éppen egy szexvágytól fűtött Merricket, hanem inkább az áldatlan körülményei miatt mentálisan retardált, szeretnivalóan ocsmány óriáscsecsemőt, aki annyira tudatában van a saját nyomorúságának, hogy eszébe sem jut követelőzni olyan dolgok miatt, amely elvileg neki éppen úgy járnak, mint másoknak. (Pl. a tisztelet az emberi mivolta miatt: Merrick maximum odáig jut el, hogy alázatosan megköszönje, ha valaki hajlandó egy kicsit figyelni rá.) A Lynch-Merrick karakter tehát olyan szerény és elesett, amilyennek csak el lehet képzelni – egyetlen mozdulatával sem kíván semmit sem másoktól, ő csak befogad és örül, ha kap valamit. Pedig a valóságban Merrick arról ábrándozott, hogy a vakok intézetében fog magának nőt találni, de még ezt a szegényes szexuális vonalat is mellőzni rendelte Lynch.

A rendező arról is gondoskodott, hogy a szereplő kizárólag először ellenségesen viselkedő alakok közé kerüljön (nővér, főnővér, kórházigazgató, színésznő), akik aztán megkedvelik őt, vagy olyanok közé, akik mindvégig állatként kezelik (a cirkusztulajdonos, az éjjeli portás, a tömeg a vasútállomáson), de olyanokat már nem helyezett bele a történetbe, akik esetleg csalódnának benne, vagy akár csak meghökkennének az elefántember esetleges igényeitől. Ezért van a társadalom is kivonva a történésből: Lynch szigorúan a férfi személyes sorsára összpontosított és nem kívánta vizsgálati körébe bevonni a többieket, a környezetében mindenki vagy érdektelen a sorsa iránt, vagy türelmesen elvan vele, a szélesebb értelemben vett reflexió a sorsára két jelenetben kerül elő: először, amikor a külföldi közönség megvetően otthagyja Bytes-ot, majd amikor a Franciaországból megszökő Merrick egy nyilvános wc-be szorul a fenyegető londoni férfinépséggel szemben. A rendező azonban rögtön gondoskodik a biztonságos felmentő seregről: a rendőrségről, hogy aztán ismét a kórházi azilumban folytassa a történetet, ahol hőse tovább építheti a Szent Fülöp Székesegyház modelljét. (Ma is megvan a kórház múzeumában.) A nagyúri látogatásokat (Merrick tényleg sztár volt a felső tízezer tagjai között) csak következmények nélküli szemlélődésnek állítja be. Merrick egyetlen biztonsága Treves, aki a családjába is bevezeti őt, és a barátjává válik: ő a legnyugodtabb és legfigyelmesebb mindenki közül, de sosem tolakodóan.

Nem lehet azt mondani, hogy a film az érzelmekre különösebben hatni akarna: nem sok képsor van, amikor valami mélyebb megrendülést érzünk az elefántember (megváltoztathatatlan) sorsának az alakulása fölött. A zsabógyűrögető vásári szánalom komédiája most száműzetett, s üdvösen: a film távolságtartó, szemlélődő, de mégsem szenvtelen, hiszen lépte-nyomon szembesít minket azzal, hogy mégis kit látunk, s már az elején tudatosította bennünk, hogy ez nem változik, így marad, ezért is nem tesz semmit azért, hogy reményt keltsen a nézőben ez iránt; de a dokumentumjellegtől is tartózkodik. Amikor aztán a végén Merrick végre megint a szobájában marad, csend lesz, a kamera ismét türelmesen megáll, hogy bemutassa a már ismert négy falat, s mi is nyugodtan bólintunk: igen, ez a legjobb, ami ezzel az emberrel történhetett. (Bár Samuel Barber nehéz Adagiója már sejteti, hogy mi lesz ennek az egésznek a rövid távú vége – ezt ui. temetéseken szokták előadni.)

A film hasonlít a szemléletmódjába Truffat A vad gyermek c. filmjére, amely egy reménytelen kísérletnek állított emléket, hogy ti. egy erdőben talált beszédképtelen gyereket egy orvos igyekezett túlkorosan „szocializálni” – elenyésző sikerrel. Nem emlékeztetett viszont a Broadway-darabra, az 1979-ben (tehát alig valamivel a Lynch-mű előtt) bemutatott Elefántemberre, amely egy korabeli musical volt, persze, szintén Merrick „főszereplésével”, ezért is szögezte le a főcím, hogy ehhez semmi köze sincs. A film közvetlenül Sir Treves emlékiratain, az 1923-ban megjelent „The Elephant Man and Other Reminiscences” c. könyvéből eredt, másik forrása Ashley Montagu „The Elephant Man: A Study in Human Dignity”  c. könyve volt.

A film azonban az eseményeket kissé elegyíti, magyáran: valami ilyen történt, de mégsem teljesen ez. Mert pl. bár igaz, hogy Merrick járt Belgiumban és onnan hazajött, ám ez nem a kórházba kerülése után volt, hanem 1886-ban, amikor betiltották a hozzá hasonló személyek mutogatását.  Ráadásul Merrick Belgiumba nem rabszolgaként, hanem saját akaratából ment, ahol viszont az igazgató nemcsak bántalmazta, de még meg is lopta. Mellesleg a filmből sem pontosan derül ki, hogy a gazdája hurcolta őt oda, vagy önszántából csatlakozott megint hozzá, mert a kórház falai között még kiszolgáltatottabbnak találta magát, mint a külvilágban. Az sem volt igaz, hogy Merricket bántalmazta volna az angliai cirkuszigazgató, mert az elefántember szép summát halmozott fel magának és jó barátságban volt az impresszáriójával, tehát a filmbeli Bytes egy kitalált karaker. Hogy akkor miért került Merrick a kórházba? Egyszerű: mert meg akart gyógyulni és Treves ezt még a belgiumi utazása előtt kilátásba helyezte neki – végül a pályaudvari jelenet után döntött úgy az elefántember, hogy aláveti magát az orvosnak. Egyedül ui. életképtelen volt: csuklyában járt és még annyira sem tudott beszélni, mint amit a filmben hallunk, hiszen teljesen el volt torzulva a szája, később gyakran Treves volt a “tolmács” a suttogásához.

Mel Brooks-ot, a komikust ragadta meg először a történet, de tudta, hogy neki fölösleges bármit is rendeznie ebből, mert az emberek a neve hallatán egy vígjátékot fognak feltételezni, ezért választotta ki az első filmje láttan meggyőzőnek ítélt Lynchet, aki ezt a koncepciót felemelő színvonalon meg is valósította. Még annak is nekilátott, hogy ő fabrikálja össze Merrick maszkját, de aztán inkább átadta a terepet a profiknak.

Habár a mű megkapta a legjobb filmnek és férfialakításnak járó BAFTÁ-t, meg a franciáktól pedig a Cézar-díjat, az Oscaron és a Goldon Globen semmit sem nyert, pedig másból sem állt a renoméja, mint a hatalmas nézőszámból és a nominációk tömkelegéből. Az 1981-es két versenyen ehelyett az Átlagemberek c. Robert Redford-film kapta meg a legjobb filmért járó díjakat, amire Brooks unottan azt mondta: tíz év múlva az már csak egy kérdés lesz a kvízműsorokban, viszont Lynch filmjét még mindig nézni fogják. Igaza lett.