Afganisztán fő exportcikke a nyomor látványa, amely korlátlan méretekben áll rendelkezésre: lehet érte kapni katonát, fegyvert, Marshall-segélyt, zaccból főzött demokráciát és még filmművészeti szempontból is jól kiaknázható, kipótol megannyi problémát a forgatókönyvekben, mint pl cselekmény, fordulatok, jellemábrázolás. Hogy aztán mindez a megszállók ellen vagy mellett szól-e – ez ebből a filmből sem derül ki. Mint ahogy úgy általában leginkább semmi a mai Afganisztánról.
A középpontban két magányos gyermek áll: Gol-Gothai, a lány és Zahed, a fiú. Apjuk tálibnak állt, s öt év múlva a felesége ezt megelégelve (mert senki sem tudta eltartani) férjhez ment, amelyet nemcsak a politikai tettei miatt most börtönben csücsülő apa (aki nem kerül elő személyesen) nem bocsát meg, de a helyi törvénykezés sem, mert az anyát (Agheled Rezaie) házasságtörésért akarják halálra ítélni. A két gyerek a napi nyomorúságos hulladékszedés után mindig bekéretődzik az anyjuk cellájába, aztán egy este közlik velük, hogy ez börtön és nem árvaház. Egy szabadban átkínlódott havas éjszaka után az az ötlet pattan ki a fejükből, hogy amennyiben lopásért elkapják őket, akkor biztos az anyjuk mellé juthatnak.
A film eddig a pillanatig – egy órán át – beszűkült világban mozog: a koszlottan vegetáló Afganisztánból alig kapunk nagytotált, minden kép a szó szoros értelemében a gyermekek körül forog. Nem derül ki, hogy melyik városban élnek (a forgatás helye Kabul volt), milyenek ott a politikai viszonyok, hogyan élnek az emberek, Merzieh Meshkini rendező még a megszállást is elintézi annyival, hogy bemutat három tankot cipelő gépkocsit, és Zahed komoran megjegyzi: nem elég, hogy ezek elvitték az apjukat, még integetni is kell nekik – ami ráadásul nem is igaz, senki sem kényszeríti őket erre. A két gyermek két napi lassú kálváriája viszont idővel cselekmény után kiált, azonban ezt az elvárást a rendező nem teljesíti, megelégszik azzal, hogy egynémely életképet újra és újra lefuttat. A páros pl. kétszer kerül elő a vízparton a hulladékfa-szedésnél, kétszer egy elhagyott Wolksvagen teteménél, kétszer a börtönkapuban, kétszer kerül elő az életükben egy öregasszony, akire rásózták az unokáját (másnap meg is hal), egyszóval túl sok a filmben a „kétszer”, az események kezdenek leülepedni, a rendezés láthatólag nem tud kitörni ugyanazokból az antihigiéniás, tőmondatos életképekből, miközben állandóan igyekszik közeliben megmutatni a két gyermeket, terjengenek a premier plánok is. Szép képekkel örvendeztetnek meg ugyan minket – bár látszik az éjszakai felvételeknél, hogy mennyire műviek a bevilágításokkal - , azonban egyre türelmetlenebbül várjuk, hogy a harmadik szereplő: az idegesítő bolognese ugatásán kívül már történjen is valami.
Végül hőseink néhány sikeres, de sajnos karpereccel nem honorált tolvajlást hajtanak végre. Kénytelen vagyunk itt végignézni velük egy semmiből kipattant kutyaviadalt, amelynek sok dramaturgiai értelme nincs, hacsak nem az, hogy bemutatja, milyen a helyi férfinépség empatikus színvonala. Ez azért fontos, mert nők lényegében nem szerepelnek a történetben, a férfiaknak ellenpontja tehát nincs.
Amikor előkerül az eleve elbénázottnak tervezett lopás ötlete, nem lehet azonnal nem gondolni a Biciklitolvajokra: s hogy ez mennyire így van, mi sem mutatja jobban, hogy a két gyerek végül alapozó képzés gyanánt megtekinti a filmet egy moziban, és már itt is a nagy idea: nem ökörfejet, meg ételt, hanem biciklit kell lopni, az nagy és nehéz, értéke is van, lám, a bácsinak sem sikerült. Mivel pedig a Sica-film vége az, hogy a tolvajt elengedi a tömeg, nem nehéz kitalálni, hogy itt is csak két kézenfekvő megoldás jöhet: vagy futni hagyják (már megint) őket, vagy csak az egyiküknek sikerül börtönbe jutni - és borítékolhatóan nem az édesanyjához.
Hogy a film melyik lehetőséget választotta, a nézőre bízatik: nincs is csalódás a végén. Talán csak az, hogy egy kicsit sokat kapunk a gyermekekből, és túl keveset Afganisztánból.