Nem sokat értünk a filmből, ha nem tudjuk, hogy ki volt Blimp ezredes. Már csak azért sem, mert ilyen nevű katona nem szerepel a filmben, a főszereplő Candy dandártábornok pedig nemhogy nem hal meg a végén, de új életre készülődik.

Menjünk kissé távolabb az időben. A krími háború egyik legfelháborítóbb vereségét szenvedték el a szövetségesek 1854. október 25-én Baklava városa mellett, amikor is a britek 670 fős könnyűlovasságát sikerült az értelmetlen parancsokkal olyan mértékben dezorientálni, hogy azok belehajszolták magukat az oroszok tüzébe, akik aztán bekerítették a csapatot, majd megfutamították őket. Történelmi léptékkel mérve jelentéktelen csetepaté volt ez, de azért film is született róla: ez volt A könnyűlovasság támadása. A csata után jelent meg a brit lapokban Blimp ezredes, ez a fafejű és tyúkeszű katonafigura, aki gondolkodás nélkül teljesít minden utasítást. Később, az 1930-as évek elején a Beaverbook Evening Standard c. lapban hozta elő az alakot David Low karikatúrista, ezzel bírálva a britek felkészületlenségét a nácik ellen. Colonel Blimp itt már pontosan úgy néz ki, mint a filmben: öreg, elhízott, kopasz és nagy bajsza van, harsányan osztja az észt és természetesen bezápult marhaságokat hajtogat, ellensége minden változtatásnak és önelégülten feszít az egyenruhájában.  Szóval kicsit olyan, mint nálunk Pató Pál úr, vagy Göre Gábor.

Erre az alakra alapozott az 1943-ban készült brit propagandafilm, amelynek rögtön az elején kínos helyzetbe került Blimp ezredes, azazhogy a nyugdíjból reaktivált Clive Winne-Candy tábornok (Roger Livesey), mivel az éjfélkor kezdődő hadgyakorlatot az egyik ellenséges csapat hadnagya önkényesen délutánra teszi át és fogságba ejti a gőzfürdőben ejtőző vezérkart. Candy toporzékolva hívja fel a figyelmet arra, hogy a hadgyakorlat még nem kezdődött el, mire a hadnagy belevágja az arcába: itt most a nácikkal kell harcolni, azok pedig semmiféle szabályt nem tartanak be, ő pedig igazodik ehhez. Candy ráveti magát az egyik őrre, beleesnek a medencébe, aztán a film hirtelen időt vált és ugyanebből a medencéből ő jön ki, fiatalon, 1902-ben. (Nem kell meglepődni: mindkét szerepet, az öreget és a fiatalt is ugyanaz a Livesey játszotta, valami döbbenetese jó maszkmesteri munkával.)

A film – a hossza ellenére, hiszen két és fél órás – elég egyszerű eseménymenettel bír. Candy Berlinbe megy, ahol megismerkedik Edittel, az angol nevelőnővel (Deborah Kerr), párbajozik Theo Kretschmar-Schuldorff hadnaggyal (Anton Walbrook), akivel olyan jó barátságot köt, hogy még Edit kezét is átengedi neki. A következő éveit végigvadászgatja a világban, majd hirtelen 1918-ban vagyunk, ahol Candy – immár tábornokként – megéli a béke első napját a fronton, aztán találkozik Nagy-Britanniában az időközben ezredessé emelkedett és jelenleg épp hadifogolytáborban ülő Theoval, aki tiszteletét teszi nála egy búcsúvacsorára. Újabb évek telnek el, a tábornok megházasodik s elveszti az Editre kísértetiesen hasonló feleségét (szintén Kerr), majd megéli azt is, hogy Theo 1938-ban a királyságba menekül, miután Edit meghalt, a gyermekei pedig – jó nácik módjára – megtagadták az apjukat, az anyjuknak pedig még a temetésére sem mentek ki. Végül a tábornokot nyugdíjba küldik, de aztán, hogy ne unatkozzon, kinevezik a Honi Gárda vezérévé és így éri az a szégyen, hogy egy hadnagyocska fogságba ejti őt.

A történetnek látszólag nincs eredeti mondanivalója, hiszen egy átlagos brit főtiszt átlagos történetét nézhetjük végig, amelyben van egy másodlagosnak minősíthető szerelmi szál is, hiszen a tábornok még a végén is olyan nőt vesz maga mellé sofőrnek, aki Editre hasonlít (szintén Deborah Kerr alakításában), vagyis egyszerűen képtelen elszakadni az első szerelme emlékétől. Theo meg a gőgős poroszságát levetve a vereség és a nácik hatására egyszerűen egy megöregedett, összeroppant emberré válik, aki most Angliában keres menedéket, ha már a hazáját megint elvették tőle – immár a saját honfitársai.

De a film nem hiába kapta a címét, hiszen éppen arról szól, hogy a Blimp ezredesek világának vége. Amikor ugyanis a végén a fogságba ejtett, majd a szégyenszemre elengedett dandártábornok ott áll a lebombázott londoni 18 szobás háza romjai fölött – egy tó fodrozódik a helyén - , felhangzik a gárdainduló, s ő elismerően kijelenti: a hadnagyot mégiscsak meghívja vacsorára. Megérdemli ezért a huszárvágásért! A tábornok – azazhogy Blimp ezredes – belátta, hogy a nácikkal szemben semmiféle lovagiasságot nem kell betartani, velük szemben nincsenek játékszabályok, vagyis hát - a cinikus mondást idézve – az a játékszabály, hogy nincs játékszabály. Ezzel a bandával szemben bármi megengedhető!

A műalkotás tehát finoman, az utolsó másodpercekre hangoltan számolt le a Low-féle karikatúrafigurával. Drága mulatság volt, mert 1.000.000 dollárnyi összegbe került (120.000 akkori fontnak felelt meg), ráadásul félig-meddig kormánymegbízásból készült, ugyanis az Információs Minisztérium, vagyis a propagandatárca állta a gyártási összeg felét. Megjegyzendő: a készítők eredetileg nem Blimp ezredes figuráját akarták felhasználni, de menet közben úgy döntöttek, hogy beemelik ezt a karikatúraalakot, amivel Low is egyetértett, hiszen az ő engedélye nélkül még a címben sem jelenhetett volna meg ez a név.

Habár a célja éppen az volt, hogy tudatosítsa az emberekben a nácikkal szembeni könyörtelenség jogosságát, a War Office, vagyis a háborús kabinet már a film készítése előtt rájött arra, hogy itt valami nem stimmel, Churchill kifejezetten be akarta tiltani Pressburger Imre és Michael Powell filmjét, mivel szerinte a rendezőpáros nem akarta mindenestől rossznak lefesteni a németeket, mi több, még szánandónak is mutatta be Theót. Az iszapbirkózás eredménye végül is az lett, hogy a forgatás lemehetett, mert megmagyarázták Churchillnek, hogy Theo alakja azért kellett a filmbe, mivel ő is, mint Candy tábornok a régimódi lovagiasság híve és személyében éppen ez a – már a maga fénykorában is – anakronisztikus, de legalább kiszámítható tiszti szemlélet menekült el Németországból. Ettől azonban a miniszterelnök nem lett boldogabb, mivel volt egy másik aggálya is: azt hitte, hogy a film belőle akar paródiát csinálni.

A művet 1943. június 10-én mutatták be Londonban, Churchillnek tartottak belőle egy külön éjszakai vetítést egy nappal előtte. A nagy angliai siker ellenére az amerikaiak udvariasan megvárták vele a háború végét, ott ui. csak 1945-ben mutatták be és még 10 percet ki is vágtak belőle. Ez lett a 153 perces változat, de az USÁ-ban nem értékelték a mondanivalóját, ezért összenyírbálták és csináltak belőle egy 93 perces tévés variációt, amit meg a kritikusok nem tudtak értékelni. A film tehát megmaradt brit specialitásnak, keletre sem jutott el, Magyarországon is csak 2005-ben mutatták be először érdekességként. Ráadásul a film különösebb színészi teljesítménnyel és fényképezéssel sem kápráztat el, a kellemes átlagot nyújtja, hadijelenetek nincsenek benne, s nagy fordulatokra sem készülhetünk fel általa.

Már csak az a kérdés, hogy a két rendező jól tette-e, hogy azt sugallta, amit. A helyzet ugyanis az, hogy volt valaki, aki a film mondanivalóját teljesen komolyan vette: Arthur Harris légimarsall, aki szimpla terrorszempontok miatt szétbombázta Németországot, többek között neki köszönhető, hogy Drezda belvárosa a mai napig feketében áll. Ő aztán nem volt sem lovagias, sem könyörületes, azt adta vissza a németeknek, amit azok adtak Londonnak, meg a nagyvilágnak, többszörösen is. Azt nem tudjuk, hogy tetszett-e neki a film, de hogy Blimp ezredes tényleg tanulékony volt, azt az ő esete is mutatja.