2010. 01. 23.
A Riviéra vadorzói (Dirty Rotten Scoundrels - 1988)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A Riviéra vadorzói (Dirty Rotten Scoundrels - 1988)

A francia Riviéra, tételesen: Beaumont-sur-Mer nagyvilági életének az egyik lenyűgöző, oszlopos tagja Lawrence Jamison (Michael Caine), bár ezen a néven elég kevesen ismerik, tekintettel arra, hogy egy száműzött uralkodó álalakjába bújva éli világát és fosztogatja brit birodalmi eleganciával az öregedő hölgyeket. Annyi pénzt halmoz fel magának a zsebbemarkolászásával, hogy ezt már tanítani kellene – és pontosan ezért jelentkezik be nála kéretlenül a bunkó Freddy Benson (Steve Martin), a szemérmetlen, kispályás kezdő. Ezt a kismiskát ugyan Jamison egy szolid fenékberúgással kipenderítené az utcára, de végül mégis felszedi magának Freddyt, és eljátszatja vele a hülye rokonát, aki folyton maga alá vizelne. Nem csoda, hogy Freddy egy idő után megunja a „tananyagot”, és szembeszáll a mesterével. A cél: az ötletszerűen kiszemelt amerikai lady, Janet Colgate (Glenne Headly) megkopasztása 50.000 dollárral, amelyre Jamisonnak már kész terve is van. Fogadást kötnek, hogy ki lesz a nyerő: aki veszít, kotródik a placcról. A profi Jamison persze fölényes mosollyal várja, hogy izgága tanítványa hogyan fogja már az első körben egy maréknyi hamuvá égetni magát (gyémánt nélkül), de ugyancsak az arcára fagy a lekezelő vigyor, amikor Freddy tragikus arccal bevonszolja magát a rulettkerék mellé - egy tolókocsiban…

 

Habár a film expozíciója önmagában is látványos, ami innentől kezdődik, az maga a kész, felelőtlen őrület. Idáig sem kellett megtartóztatnunk magunkat a nevetéstől, hiszen az, ahogy Jamison bánik a béna Freddyvel, minden pénzt megér. Caine eljátssza azt a figurát, amit neki rendelt a sors: az arisztokratikus, stílusos grandseigneur alakját, aki olyan eszköztelenül fölényesen lekezelő, hogy már a puszta jelenlététől is mindenki hasra veti magát. Freddy természetesen szükségszerűen ennek az ellentétét játssza el, hiszen mindig az ellentétektől működik a komédia, ráadásul kettős szerepet foglal magában a karaktere: egyrészt a surmó és mohó kezdőét, aki tényleg teljesen stílustalan, másrészt a tanítványét, aki képtelen tanulni a tanárától, mert az elnyomja és ennek érdekében sikerrel jelentékteleníti el mindenki előtt az alakját, tekintve, hogy idiótának állítja be őt. Az arisztokráciával szemben azonban – tudjuk ezt a középkor óta - csak az udvari bohóc vállalhatja fel az ellenállást. A film nagy ötlete tehát az, hogy félúton megfordítja a felállást és immár az elegáns és addig nyugodt Jamisonnak kell megküzdenie a túlélésért ravasz ellenfelével szemben, aki nem mond le semmiféle trükkről, hogy akár egy lépés előnyt is adjon neki. De persze Jamisont sem kell félteni, aki mint orvos lép fel és megkezdi Freddy szadista „gyógykezelését”, hogy bevágódjon Colgate-nél és végképp az őt megillető nyomortelepre küldje elszánt ellenfelét, aki kulisszahasogató „bénasága” ellenére sem egy lekezelendő ellenfél…  

 

A frenetikus dramaturgia további leleménye volt az, hogy a néző alapvető erkölcsi igazságtételi érzékére kíván hatni, és ezért azt sugallja, hogy egyszer csak-csak feladja a harcot az egyikük, mert rájön arra, hogy milyen szemét játékot űznek közösen egy ártatlan nővel. De erre ne számítsunk, hiszen a bizonyítási vágyuk ennél erősebb: azt hisszük, hogy csak késleltetésről van szó és majd csak kitör belőlük a szívjóság – akár egymás irányában is - , azonban erről szó sincs: két gátlástalan szerencselovag tesz alá folyamatosan a másiknak, mindennemű erkölcsi fenntartás nélkül. Nem mondhatni, hogy nagyon megszeretnénk őket a végén, de a forgatókönyv ötletesen oszt igazságot, amikor kiderül, hogy „szerelmük” tárgya tulajdonképpen kicsoda…

 

A fordulatos, kiszámíthatatlan, egyszerre több etikai és cselekménysíkon játszódó történetben Cain és Martin mindvégig teljes átéléssel pacsázik a saját szerepében, látszik rajtuk, hogy elemükben vannak: sehol egy görcsös mozdulat, egy kierőszakolt jelenet, egy fölösleges mondat. A film szigorúan a tárgya összpontosít, ütemes, gyors, lelkes, a vége pedig tényleg annyira meglepő, hogy mindenre számíthatunk, csak erre nem.

 

Mondjuk, volt miből merítenie a rendezőnek, Frank Oznak. A Bedtime Story (1964) (magyarul: Dajkamesék hölgyeknek) c. film volt az alap (Marlon Brandoval és David Nivennel), ugyanakkor folytatása is lett a filmnek 2005-ban, amikor musicalt írtak az alapsztoriból ugyanilyen címen. A forgatókönyv "felhasználásával" (hogy árnyaltan fogalmazzuk meg a tényt) Horgas Ádám rendező készített egy egyfelvonásos darabot és  vezényletével azt be is mutatták Vadorzók cím alatt 2006. március 27-én a budapesti Új Színházban. A kísérlet - állítólag - jól sikerült. De a film meg zseniális.

Kulcsszavak: Frank Oz

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés