2010. 01. 23.
Fergeteges forgatás (Bowfinger - 1999)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Fergeteges forgatás (Bowfinger - 1999)

Hol is láttunk már ilyen filmet? Hát persze: az Ed Wood (1994) c. munkaügyi horrorban, ahol Wood, az überelhetetlen ZS-film-rendező próbálja meg minimálcuccból összebarmolni a 9-es számú űrterv című agyrémet, ami egyébként alkotói pályafutásának a gyöngyszeme lett, az egyik legkapósabb termék a filmvilágban, a bakivadászok Kánaánja, tekintettel arra, hogy a benne tátongó mélypont alá még senkinek nem sikerült ásnia. 

Steve Martin, a film forgatókönyvírója és egyben annak főszereplője már a ’80-as évek végén is eltöprengett egy ilyen sztorin, de addig lacafacázott, amíg elkészítették a fenti filmet, így aztán az 1999-ben bemutatott változat már korántsem bírhatott olyan átütő erővel, mintha az Ed Wood előtt adták volna ki, de így is a vígjátékok egyik legszellemesebb alkotásával szemezhetünk. Garancia erre a rendező, Frank Oz, aki már jónéhány kellemes komédiával ajándékozta meg a mozibarátokat s ez a film is az egyik legjobb alkotása lett.

A kiindulópont ugyanaz, mint az Ed Wood-ban: adott egy leépült producer, Bobby Bowfinger (Steve Martin), aki egy nap rájön, hogy ő már 49 éves, és ha törik, ha szakad, most már le kell valamit tennie az asztalra. Az asztalon pedig ott hever „a” forgatókönyv, a „Pufók eső” c. alkotás, maga a „tökély”, van benne űrlények támadása, akik esőcseppekben szállják meg a földet, meg amit akartok, a végén a nagy lezárással, amikor Kit Ramsey (Eddie Murphy), az akciósztár végre odaüvöltheti az emberiség ellenségeinek: „Végetek, rüszük!” (Erre azért Wood is megnyalta volt a tíz ujját.) Ehhez már csak néhány apróság hiányzik, mint pl. stáb, felszerelés, pénz és végül maga Kit Ramsey, aki a körme alól kikapart koszt is aranyáron adja el a rajongóinak, és persze esze ágában sincs egy ilyen sületlenségben szerepelni. Nem marad más hátra: úgy kell fellépnie a filmben, hogy nem is tudja, hogy ott van… (A kiindulópont persze egy jogi butaság, mivel egy színészt nem lehet a tudta és főleg: a jogdíja nélkül szerepeltetni egy filmben, ha tehát össze is jönne a dolog, bemutatni már nem lehetne. Na mindegy.)

A stáb – amelynek egy részét mexikói menekültek közül szedik össze - innentől kezdve veszett harcba kezd a pénztelenség és főleg a saját tehetségtelenségük ellen, amelyet súlyosbít az a tény, hogy ők tényleg azt hiszik: Ramsey jószántából domborít a filmben. Ramsey viszont üldözési mániás és látványosan becsavarodik, amikor azt veszi észre, hogy egy másik dimenzióba került; idegösszeroppanása után egy ütődött négert vesznek fel a dublőrnek, akiről azonban kiderül, hogy nem is akárki! A végén persze minden jóra fordul, de a zárópoént nem illik lelőni, ti. azt, hogyan szerzik meg a már teljesen begolyózott Ramsey „engedélyét”, az biztos, hogy a módszer hasznosíthatónak tűnik, érdemes lenne rajta egy kicsit elgondolkodni, hátha beszállítható lenne a való világba is. 

A film kizárólag a helyzetkomikumokon alapul, úgyhogy szógegekre ne számítsunk: a bárgyú költségkímélő ötletek áradata azonban a néző minden ellenállását elmossa, pláne, hogy az egész még hihető is és nehéz elképzelni – főleg az Ed Wood után - , hogy ilyenek soha és egyáltalán nem történtek meg Hollywoodban. Az üdítő hülyeségdömpinget a két nagyszerű színész fokozza. Steve Martin hozza a legbeváltabb alakját, a ravasznak látszani akaró, de valójában kissé szomorkás, gyermeteg, ellágyuló személyiséget, s mind mindig, most sem játssza túl magát, ettől lesz hiteles. Ellentéte Murphy, aki viszont a legszélsőségesebben ütődött alakok bőrébe bújik (merthogy kettő is van belőle), s hisztériás ripacskodást rendez. A többi szereplőnek nincs sok szerepe a folyton csodálkozó és lelkesedő statisztáláson kívül a filmüdvöskét alakító Daisy (Heather Graham) kivételével, aki ugyan még csak most szállt le az ohaioi buszjáratról, de már pontosan tudja, hogy mindig kihez kell dörgölődzni, ha az ember szerepet akar magának. Bár azért a zöldhatáron felszedett (vagy inkább elrabolt?) mexikóiakra érdemes odafigyelni, mert a végén már annyira kikupálódnak a filmtörténelemből, hogy Orson Wellesről beszélgetnek…  

Kellemes másfél órát ad a mű, s pár évente már csak azért is előveendő, hogy szembesüljünk azzal, milyen is volt az az idő, amikor Eddy Murphy még tudott egy normális filmben bolondozni.

Kulcsszavak: Frank Oz

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés