Audrey Hepburn, a nevesincs színésznő végre eljutott odáig, hogy legalább próbafelvételt csináljanak vele a Római vakáció c. William Wyler-darabhoz. Rosszul sült el a dolog, a rendező leállította a felvételt, a kameramannak azonban tetszett a törékeny szépség, az meg még inkább, ahogy Hepburn ezek után nekiállt veszekedni a rendezővel. Hagyta tehát tovább forogni a szalagot, aztán bemutatta a végeredményt Wylernek. Az pedig nyelt egyet és közölte, hogy így már más a felállás – és Hepburn ezzel elnyerte Anna  hercegnő szerepét. Meg az Oscar- , BAFTA- és Golden Globe-díját is, bár ekkor erről persze még senki nem tudott.

Egy egyszerű, bár nem éppen költségkímélő filmnek indult a mű, hiszen az igazi sztár, azaz Gregory Peck megkérte a maga árát, pedig ő csak beugró volt Cary Grant helyett, aki azért nem akarta vállalni a dolgot, mivel túlkorosnak tartotta magát a hercegnőhöz képest. Ráadásul gondok voltak a forgatókönyvvel is, mivel egy feketelistára tett személy írta, bizonyos Dalton Trumbo, aki olyan rémisztő hatást tett ez eredetileg rendezőnek kiszemelt Frank Caprára, hogy az inkább eldobta magától a nagy lehetőséget. Pedig a forgatókönyv igazán jó helyen született: no, nem Rómában, hanem a börtönben, ahová Trumbo egy évre került. Így ült be Capra helyére Wyler, a forgatókönyvírónak meg a stáblistára Ian McLellan neve került, csak később digitalizálták mellé az eredeti írót. (Persze, McLellan vette át az Oscar-díjat a legeredetibb forgatókönyvért.) Az sem volt épp egyszerű dolog, hogy a felvételeket mind Rómában kellett megcsinálni. Ezért is hívja fel a film már az elején arra a figyelmet, hogy valódi helyszíneken forgattak – ez ui. akkoriban nem volt szokásos, az amerikai filmesek nem mentek át Európába, inkább megoldottak mindent otthoni díszletezéssel. S habár a film egyik vonzereje lett az amerikai közönség számára az eredeti olasz miliő, a rendező céltudatosan fekete-fehérben forgatta le az anyagot, nem akarta ugyanis, hogy Róma a maga harsány forgatagával elnyomja a történet lényegét: a szerelmet. Nem képeskönyvet, hanem drámát akart létrehozni, még ha az látszólag egy kis nyári mese alakjába is van öltöztetve.

Pedig Róma mindig is szívesen adta magát a vadabbnál vadabb kalandokhoz (ld. a kis vidéki feleség megjelentését az Örök Városban Fellini első filmjében), itt azonban épp az volt a lényeg, hogy ilyenek ne legyenek. Anna hercegnő (Hepburn) éppen azért lesz a filmtörténet egyik legrokonszenvesebb alakja, mert az égvilágon semmit nem vár el a várostól, csak azt, hogy az hagyja békén és élhessen benne egy napig úgy, mint akárki más. Joe Bradley, az újságíró (Peck), aki persze rájön a hercegnő inkognitójára, szintén nem akarja védencét belehajtani a kézenfekvő, fotogén kalamajkákba, mert jó szándékú emberként tudja, hogy azzal tesz neki a legjobbat, ha egyszerűen hagyja őt egy napig szabadon lélegezni. Így hát úriemberként megmutogatja neki a város látványosságait, miközben apró tréfákkal szórakoztatja a nőt, de a végén lemond arról, hogy bárkivel bármit is közöljön erről a napról, mert ezzel ugyan magának pénzt és dicsőséget szerezne, a nőnek viszont fájdalmat, amit nem érdemelne meg.

A film – Bradley nemes jelleméből kifolyólag - nem esik a megkísértések vétségébe sem: nemhogy a testiség, de még a jó ízlés határait sem lépi át senki, kivéve egyszer Bradleyt, aki a kávéházban kénytelen erőteljesen tudtára adni fotósának, a semmit sem értő Irvingnek (Eddie Albert), hogy mire figyeljen a továbbiakban. De Peck a film egésze folyamán soha nem ereszt meg egyetlen kétértelmű mosolyt vagy célzást sem a nő irányában, arca ugyan mosolygós, de távolságtartóan udvarias; Hepburn pedig boldogan, kislányként csodálkozva fedezi fel az életet, amelyet eddig nem élhetett, s amely most egy meleg, kedves macskaként simul az ölébe. A kettős ártalmatlan kis városnézése önmagában tehát akár érdektelen is lehetne, azáltal lesz belőle itt és most különlegesség, hogy kik nézik a várost: az Egyszerűség és a Tisztesség, két allegorikus alak. Mert hiszen miben bízhatna jobban az Egyszerűség, ha nem a Tisztességben, és a Tisztesség kinek tudná jobban a gondját viselni, ha nem az Egyszerűségnek? Ehhez a barátsághoz nem kellenek szellemességek, ezekben a film szerencsére szűkölködik is – az ilyen barátsághoz csak séta és tánc illik, kávéházak és motorozás, a szelídség örömei.

És még a Város sem tolakszik közéjük -  a Szent Péter Székesegyház elő sem kerül, amivel a rendezés arra akar figyelmeztetni, hogy ez egy könnyű nap, amelybe a vallás tudatossága (öltözzön az akármilyen reneszánsz kőjelmezbe) még utalásként sem férkőzhet be; s ha jól megfigyeljük, a filmben egyetlen papot láthatunk, az is épp fagylaltot vesz, vagyis „lazít”. A rendőrség is csak látszatra morc, valójában megbocsátó, mint Róma jólelkű lakói, akik közül Bradley házigazdája éppen úgy elnézi bérlője „kicsapongását” (a nőnek jár pénz, neki nem jut lakbér), mint ahogy a motorozás kárvallottjai is végül nevetve legyintenek az egészre, amikor azt közlik velük, hogy a páros épp házasodni megy.

Közeledik az este, és eljön a párosért a sötétség serege is: megjelennek a hercegnő után futó ügynökök, mind a szakmájuknak azóta már paródiává vált fekete öltönyben, majd az éjszaka, a menekülés és a búcsú ideje. A filmtörténelem legszebb elválási jelenete az, amit a palota mögött a kocsiban készített a rendező, ahol Anna hercegnő annyival búcsúzik, hogy nem tud mit mondani, Bradley pedig egy szót sem szól, csak megcsókolja őt. Reggel aztán jön fogadás, ahonnan Bradley már magányosan ballag el, kongó léptekkel hagyva maga mögött a barokk nagytermet. A film vége semmi meglepetést nem ígér, hiszen már az első pillanattól kezdve tudjuk, hogy ebből az exkluzív riportból semmi sem lesz és a képek sem kerülnek a nyomdagépek alá – de a filmben éppen ez a lényeg, hiszen innentől kezdve veszély- és elvárásmentesen foglalkozhat a rendezés a lassú, nemes, nyilvános búcsúzkodás képsoraival, amellyel erős ellentétben áll a férfi és nő hangtalan, senki által fel nem ismert fájdalma.

A film szélesen nyit, megannyi lehetőséget (még a burleszket is) felajánlva a nézőnek a kalandok (el)várására – aztán a történet fokozatosan szűkül a két főszereplő köré, majd végül – amikor már megharcolnak a szerelmükért - mindketten egyedül maradnak a csendben. Soha többé nem tértek vissza a gyöngyvászonra, pedig egyesek erőszakolták a folytatást a ’70-es években, de mind Hepburn, mind Peck nemet mondott. A hercegnő és az újságíró örökre elváltak egymástól. Tudták ezt már akkor is, ott, a díszteremben.