2010. 01. 18.
Kansas City (1996)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Kansas City (1996)

A dzsesszt vegyíteni a maffiafilmmel - ez egy elég rázós vállalkozás, mivel a dzsessz önálló műfaj, mint ahogy a maffiafilm is, ha tehát ezek ketten egy mozgóképben kerülnek elő, mindkettő zsigerileg egyeduralmat kezd követelni magának. Hogy a dzsessz vérnyomásemelő erőltetése mennyire képes tönkrevágni egy különben normálisnak ígérkező történetet, mi sem mutatja jobban, mint a Gengszterek klubja c. Coppola-mélyrepülés, vagy a New York, New York c. Scorsese-film árokbafutása. Van azonban, aki nem tanul az esetből: Robert Altman élete alkonyán úgy döntött, hogy ő is megpróbálkozik a maffiafilmmel, és itt követette el a nagy hibát: belevette társszerzőnek a Dzsessz Tanszéket is.

Bár tulajdonképpen már a kiindulópontnál bajban vagyunk, mert Altman ugyan egy olyan filmet akart rendezni, amelyben a 1930-as évek elejének Kansas Cityjét akarta ábrázolni, de a súlyponti részt eleve a zenére helyezte, ezért a forgatás kedvéért a helybeli Hey Hey Club nevű vendéglátóipari egységbe csődítette össze szolid fellépti díj ellenében a feltörekvő néger zenészeket, akikkel aztán egyfajta örömzenélést rendeztetett a film háttérének a felfestése érdekében. A muzsika hangjai tényleg jók, ezt nem lehet letagadni, láthatólag teljes az összhang az alkalmi zenekar tagjai között, csak az a baj, hogy ez nem egy koncertfilm lett volna. Ráadásul úgy, hogy a zenekar bámulóinak sorába bevezetett egy Charles Parker nevű fiatalembert, aki a valóságban Charlie Parker néven futott be világraszóló karriert.

Eltekintve az öncélú zenélgetéstől, a film többi része sem jut a működőképesség állapotába, annyira abszurd és idétlen jellemekkel van kitöltve a teljesen művi, életidegen sztori. Johnny O’Hara (Delmot Mulroney) sikeres utcai rablást hajt végre egy fekete pénzember ellen, aki azonnal ráállítja a helybeli néger maffiafőnököt, Seldom Seent (Harry Belafonte), aki rövid úton le is kapcsolja a rosszfiút, és fogságba veti őt. A film jelentős részét az tölti ki a továbbiak folyamán, hogy Seen cápaként körköröző mozgást hajt végre a faarcú, buta fickó körül, és nagy életigazságokat oszt neki, pl. olyanokat, hogy egyszer mindenkihez becsönget a halál, de itt most én vagyok a halál, meg ilyenek, amelyektől Kierkegaard vagy Heidegger sírva fakadna. Már szinte felsikítanánk, hogy legyen szíves és inkább csináljon valamit, trancsírozza, mint Nagy Feró a csirkét színpadon (ami csak városi legenda), de ezt a pinceszinti szabadegyetemet inkább nem kérnénk a továbbiakban, azonban Belafonte könyörtelenül megint nekilát a leckéztetésnek. Azt már ne is tegyük hozzá, hogy pont úgy néz ki, mint Marlon Brando A keresztapa szerepében: ez a hasonlóság meg a rendezői igénytelenség számlájára írható.

Dzsessz, maffia kilőve. Mi marad? Hát Johnny felesége, Blondie (Jennifer Jazon Leigh), aki úgy dönt, hogy elrabolja Roosevelt elnök tanácsadójának a feleségét, Carolyn Stiltont (Miranda Richardson), mert azt reméli, hogy ezáltal a nagy Henry Stilton (Michael Murphy) mozgósítja az alvilági kapcsolatait Johnny kiszabadulása érdekében Seen láncai közül. A film a páros egy éjszakai és egy napi vértelen, inkább unalmas, mint tragikomikus garázdálkodásáról szól a városban, amelynek keretén belül benéznek egy-két kellemetlen helyre, megjárják a főpályaudvart és a helyi szavazófelkészítő bizottságot, amelynek elnöke (Steve Buscemi) baseballütővel orientálja célirányos voksolásra a helyi anonim alkoholisták zugegyesületének aktívabb (értsd: mozogni tudó) tagjait, hevergetnek egy kicsit Charlie Parker családjánál, mielőtt eligazítanák egy nevesincs néger lányanya sorsát, aztán Blondie úgy gondolja, hogy végre barátnőkké váltak, erre azonban Carolyn nemet mond, amit azzal fejez ki, hogy szimplán agyonlövi a nőt. Hogy miért, az rejtély, semmi értelme nem volt az egészének. Altman szerette a tragikus, meglepő fordulatokat, de hogy ennek nem itt volt a helye, az is biztos.

A páros kapcsolata amúgy a legidegesítőbb a filmtörténelemben: az Éjszakai rohanás c. film kettőse kész kikapcsolódás ezekhez képest. Leigh fehérre van kencézve, kifestett ajakkal úgy néz ki, mint egy wamp, ráadásul ripacs, elfojtottan idegbeteg, pökhendi és idegőrlően túljátssza a szerepét, ráadásul teljesen életidegen, mivel minden tudását a filmekből merítette; Richardson ellenben téveteg tekintettel botladozza végig a szerepét, ami annak köszönhető, hogy az a forgatókönyv szerint váliumaddikcióban szenved, ezért egyetlen értelmes megnyilvánulása sincs a világ irányában, gyakorlatilag egy bágyadtan mosolygó félidióta marad az egész film folyamán. A páros olyan, mintha az Esőembert eresztették volna össze a. mint egy prehistorikus nőnemű Jokerrel, külön is idegesítőek, hát még együtt, ráadásul Carolyn Stilton bármikor elmenekülhetne a „fogva tartójától”, ellenben mégis mellette marad, csak azt nem tudni, hogy miért, ha pedig valahol megkedvelte őt (ami nehéz procedúra lehetett és nem is látszik rajta ilyen), akkor miért lőtt az agyába egy golyót a végén, amikor az végre régen (egy napja) látott férje nyakába omlik.

A film ráadásul teljesíteni sem tudta a küldetését, mert nem tudott semmit sem bemutatni a korabeli Kansas Cityből néhány akkoriban használatos autómodellen, meg a túlzásba vitten bemutatott puhakalapokon kívül. A fényképezése különben szép, bár nem ötletes, az operatőr láthatólag akkor tudta kiélni magát, amikor a főpályaudvari képeket mutogatta, akkor ugyanis nézhetünk egyet az építészet csodáin. De a mű egésze sem nem koncertfilm, sem nem gengsztermű, ha meg lélektani dráma, akkor ahhoz túl kevés – eldönthetetlen tehát a film műfaji besorolása, egy azonban biztos: úgy rossz, ahogy van. Valami okból kifolyólag 1996-ban Cannesban Arany Pálmára jelölték, de a lelkiismeretes zsűri végül is nem adott neki esélyt erre. Hát még szép.

Kulcsszavak: Altman

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés