Nemcsak a közönségnek, de Martin Scorsesenek is annyira elnyerte a tetszését a Nagymenők, hogy úgy érezte: a bevált csapattal újrázni kell egyet. Az időt ugyan nem, de a helyszínt le kellett cserélnie, s hogy érdekesebb legyen a dolog, most Las Vegas kaszinóvilágába küldte maffiózózni egy kicsit a társulatot, akik aztán a már begyakorolt szereposztással adtak egy háromórás jutalomjátékot a közönségnek.
A produkció monstre időbeli terjedelme ellenére sok meglepetésre nem számíthatunk, mert minden az összecsiszolt előzmények alapján működik. Adott tehát megint Robert De Niro, aki itt Sam Rothstein, alias Ász néven egy digó maffiavilágba keveredett zsidó bukmékert alakít, akit azért fogadnak fel az „öregek”, hogy tegye rendbe egyik las vegasi érdekeltségüket, mert az utóbbi időben elvékonyott érben csurog ki onnan az adózatlannak szánt „osztalék”. Rothstein komoly és felelősségteljes ember, teszi is szépen a dolgát, s narrációjával rengeteg érdekesnek tűnő, valójában persze csak kézenfekvő információkat szállít nekünk egy kaszinó működési elveiről. De Niro ugyan nem olyan vérengző itt, mint James Conway a Nagymenőkben, de az, hogy megint a higgadt másodhegedűs szerepét játssza, aki származásánál fogva ismét nem tud (de nem is akar) feljebb lépni a ranglétrán, a régi szerepére utal, bár itt a gyilkosságig nem, csak a kéztördelésig és a kirúgásig jut el. (Nem a saját kezét tördeli…)
Mint ahogy megvolt neki a Nagymenőkben is az ellenpontja, a harsányan kötözködő, idegrokkant Tommy DeVito, ugyanez a karakter itt is megjelenik; a kaszinót a „központ” parancsára megszállja gyermekkori barátja, a fékezhetetlen és a veszélyérzet minimumával sem bíró pszichopata Nicky Santoro, akit Joe Pesci alakít ugyanúgy, ahogy a Nagymenőkben láttuk őt Tommy szerepében: a rendező itt is szabadon engedte nála a hisztériát, számtalan betét csak arról szól, hogy Santoro megjelenik, és rugdos, üt, lő, gyalázkodik, amíg ki nem tiltják Las Vegasnak még a környékéről is, amelyre persze fittyet hány és némi lapulási periódus után visszatér, hogy ordenáré szitkok közepette megint tropára tapossa a társadalmat - amibe lassan Rothstein kezd beleőszülni. Ennek ellenére Pesci mégsem tudja hozni átütően azt a figurát, mint a Nagymenőkben, túl rutinossá váltak a manírjai, túl sokszor és túl rövid jelenetekben tűnik fel, egyfajta második alabárdos marad a történetben - avagy egyszerűen csak megérezte, hogy ennél több most nem kell belőle, a film nem róla szól, kétszer meg úgysem fog Oscart kapni azért, mert megjelenik, meglát valakit, őrjöngeni kezd és végül az illető lábát adja oda a kutyájának vacsorára. (Még a ruhájának a fazonja is azonos volt a korábbi szerepében viselttel.)
A főszereplő ugyanis Sharon Stone lett Ginger McKenna, a luxusprosti szerepében, aki feleségül ment Rothsteinhez, aki házimacskává (Felis Catus) akarta szelídíteni ezt a fogmutogató hiúzt (Lynx Lynx), miközben a hölgy ahelyett, hogy élvezné a dollárral bélelt selyempárnák közötti vonaglást, még mindig a környéken lebzselő, kokózó, suttyó stricije után eped. Stone legalább teljesített valamit a szokványon kívül, mert többértelmű fejlődési lehetőséget kapott a karaktere, ui. a film elején a kényeskedő végzet asszonyát kellett eljátszania, a közepén át kellett alakulnia egy hisztiző családanyává, a végén pedig egy züllött, önmagából kivetkőző, aszexuális trampli lett belőle, aki bele is pusztul a kábítószerezésbe. Nem mondhatni, hogy valami nagy színészi végeredményt kapunk tőle, egyszerűen csak azért volt jó az alakítása, mert a forgatókönyv gondoskodott arról, hogy karaktere időrendileg többféle alakban jelenjen meg, ami szükségszerűen bővítette ki a repertoár lehetőségeit; ennyi elég is volt ahhoz, hogy megkapja érte 1996-ban a Golden Globe-ot. Meg hogy Oscarra is jelöljék, de ezt már nem nyerte el.
A történet fősodra is ugyanaz, mint a Nagymenőkben: megy, mendegél az üzlet, vannak kisebb-nagyobb akadályok az önfeledt jólét előtt, például Rothsteint eltiltják a munkájától, ezért show-műsor szervez magának, hogy ott maradhasson, közben pedig penészedik a házassága. Scorsese és a forgatókönyvíró, a korábbi maffiaeposzt jegyző Nicholas Pileggi most is gondoskodott arról, hogy minden jelenetben történjen valami, ami előremozdítja a cselekményt, továbbá jó a hangulatábrázolás is, a háttérből előromboló slágerek tökéletes aláfestést adnak a jeleneteknek, bár néha már jobban örülnénk annak, ha egy kicsit el is hallgatna; a kamera ráadásul aprólékosan veszi szemügyre a kizárólag maffia-funkcionalitásban megjelenő emberi viszonyokat, a sokszereplős történet (hiszen a három „nagy” mellett még megannyi kisember is előkerül apróbb-cseprőbb gondokkal) pedig garantálta azt, hogy egy percig se lehessen rajta unatkozni, amit Rothstein szörnyű házasságának a részletei kirobbanó feszültségű melodramatikus elemekkel dúsít fel.
Aztán a film utolsó harmadában borul a bili, mint ahogy a Nagymenőkben is: az egyik bandatag elcsúszik az ügyesen lába elé helyezett banánhéjon (itt bepereli őt a csendestársa), s innentől kezdve már nem is kellett sokat tekerni a történeten: a kollektív paranoia öntevékenyen tarolja le az összes gyalogot és tisztet a tábláról, a végén Santoro is egy gödörben végzi, miután – akárcsak a Nagymenőkben – a maffia vezetősége itt is nyugtatókhoz kezd nyúlni a neve hallatán, annyira képtelen őkelme kulturbanditaként viselkedni.
A filmnek persze itt is ugyanaz lesz a gyengéje, mint ami már a Nagymenőknél, hogy ti. Disneylandet csinál a szervezett bűnözésből, minden túl egyértelmű és „etetős” benne, simogatja a hullámokat, de a vízbe már nem nyúl be, mert ott cápák is vannak. Könnyen lepereg a három óra, pláne, ha már láttuk a Nagymenőket, mert egy idő már pontosan tudjuk, hogy kb. mire számítsunk. Ráadásul ami a Nagymenőknél még valóság volt, az itt már inkább csak egy fantáziavilág.
Erre persze azt lehet mondani, hogy a meskete mégiscsak megtörtént eseményen alapult. Nos, ez tulajdonképpen igaz. Sam Rothstein eredeti neve a „balkezes” Frank „Lefty” Rosenthal (1929 – 2008) volt (aki egyébként jobbkezes volt). Az úr négy kaszinót is felügyelt Las Vegasban: a Stardust, Fremont, Marina és Hacienda nevű egységeket. Eredetileg tényleg bukméker volt, aztán ő lett a kaszinók felügyelője, bár állami engedély nélkül. Nem ő volt a legmagasabb poszton a hivatalos munkaügyi rangsorban, azonban titokban mindent ő intézett, ami persze jogellenes volt, ezért is fenekedett rá az államigazgatás. Nagy eredményeket ért el, mint ahogy a filmbe is, ő vezette be a sportfogadást a Stardust-ban, ráadásul női kártyaosztókat is alkalmazott. Eredmény: dőlt a pénz.
Rosenthal mellé odaállította a chicagoi alvilág Anthony Splilotrot (1938-1986), hogy lépjen fel, ha Rosenthal szava kevés lenne egy ügy elintézéséhez. Pesci karakterének eredeti változata a hatvanas évek elején csatlakozott a chicagói olasz bűnözőkhöz, s akkor lett a legmegbízhatóbb emberük, amikor egy satuval szétnyomta egy férfi fejét, hogy vallomásra kényszerítse őt (ez a filmben is megjelenik). 1963-tól már komoly tagként tartották számon, 1971-től kezdett dolgozni Las Vegasban.
A páros élete a ’70-es évek második felében lett nehezebb, mert Rosenthalt 1976-ban végre eltiltották egy vizsgálóbizottsági meghallgatás alapján attól, hogy munkavállalóként bármiféle hasonló tevékenységet végezzen. Segített magán: külön show-műsort készíttetett, így vetette magát ismét hivatalos „állományba”, ez lett az igencsak feltűnő Frank Rosenthal Show, amellyel továbbra is hajtotta a pénzt a maffiának, mivel ebben a kedvenc hoteljét, a Stardustot népszerűsítette. Ezt a felhajtás viszont a vezetőségnek nem igazán kellett. Az csak a pénzre utazott. Aztán nemcsak Rosenthalra, hanem Spilotro-ra rá is rájárt a rúd: a csínytevései miatt (hullák itt-ott) 1979. decemberében kitiltották az összes kaszinó területéről.
Ráadásul Spilotro összeszűrte a levet Rosenthal feleségével, Geraldine McGee Rosenthallal. Ezt már az „öregek” sem nézték jó szemmel, mert egy másik tag nejével még szemezni is tilos volt, ez felpuhította volna a munkamorált. De nem ezért ölették őt meg, hanem azért, mert Spilotro a rugalmatlan magatartásával folyton felhívta magára a rendőrség figyelmét. Végül Indianában, egy Enos nevű városka kukoricaföldjébe ásták el félig agyonverve a testvérével, Michael-lel együtt, ott is találták meg őket, csak a fogsoruk alapján tudta őket azonosítani a testvérük. Ugyanakkor egy Nicholas Calabrese nevű lebukott maffiózó szerint a két testvért nem itt, hanem az Illionis állambeli Bensenville-ben ölték meg, amikor azt hitték, hogy Michael beavatásra kerül a vezérkarba, s ennek téveszméjére csak akkor jöttek rá, amikor beléptek egy üres pincébe. Ez azért érdekes, mert a Nagymenőkben pontosan egy ilyen jelenet történik meg Joe Pescivel. A hullájukat viszont azonosították, és ebből az jött ki, hogy mindketten éltek még, amikor a gödörbe kerültek, mert homok volt a tüdejükben, úgyhogy a második verzió nem lehet igaz.
1982-ben majdnem Rosenthal is meghalt, mivel felrobbantották a kocsiját, de az nem egy páncélozott aljzatú autó volt, mint a filmben, hanem egy szimpla 1981-es Cadillac El Dorado, amelynek gyárilag volt vastagabb a vezetőülés alatti alváza kiegyensúlyozási okok miatt. Egy hónap múlva, november 9-én viszont Geraldine pont úgy végezte, mint filmbeli megtestesítője, mert válium- , kokain- és whiskey-túladagolásban fordult fel egy los angelesi motelben: 46 éves volt. Korábban is ivott és kábszerezett, Rosenthal ezért is vált el tőle, ami után az asszony ellopta tőle a megtakarításait, de ez sem volt elég a „porra”.
Aztán a hatóságok Rosenthallal is úgy jártak el, mint Spilotroval, mert végleg kitiltották Las Vegasból; ezután elnyelte őt az érdektelenség, előbb szimpla, majd internetes bukmékerként kereste meg a kenyerét, Maiamiban halt meg.
Na jó, hát legyen: a történet igaz. De akkor mi a baj a filmmel?
Az, hogy Scorsese semmi különösebbet nem akart elérni az eredeti történettel, nem akarta kihasználni a létező szereplők igazi karakterét, így még inkább megróható azért, hogy a Nagymenőktől mégiscsak tetemesen eltérő kriminológiai nyersanyagból gyakorlatilag csak a korábbi nagy sikerének egy szimpla, piacorientált utánnyomását hozta létre, ráadásul az eredeti szereplőkkel. Ennél Rosenthal egy kicsit többet érdemelt volna.