Johann Christian Woyzeck (1780-1824) lipcsei borbély 1821. június 21. napján 21.30 óra tájban egy törött kardpengével, hét szúrás által megölte a szeretőjét, a 46 éves Johanne Christiane Woost-ot annak háza folyosóján. Két fokon is halálra ítélték, majd 1824. augusztus 27-én nagy érdeklődés kíséretében végezték ki a lipcsei főtéren. Akkoriban még igen nagy dolog volt békeidőben egy gyilkosság, hiszen metszeteket is készítettek az elkövetőről. Hát aztán, mondhatnánk erre egy olyan korban, amikor gyilkossági híradás nélkül a nap már unalmasnak számít; ráadásul ez csak egy szerelemféltés a sok közül. De mégsem volt teljesen az.
Nem, mert Woyzeck egy félelmebeteg volt. Csak éppen ez látványosan nem ütközött ki rajta. Kirendelték a vizsgálatára – már az elítélés és az újrafelvételi eljárás lezárulta után – Johann Christian Clarus-t (1774-1854), a lipcsei város főorvost, aki az 1824. augusztus 16-i hosszú szakvéleményében ugyan leírta, hogy Woyzeck nem teljesen normális, de azt is, hogy a tette pillanatában tisztában volt a bűn lényegével. Woyzeckkel 1821-ben találkozott először és erről így írt:
„Woyzeck előadta ugyan, hogy harmincéves kora óta időnként olyan állapotba került, amikor leállt a gondolkodása, és hogy egy ilyen alkalommal valaki azt mondta neki: ’te meg vagy őrülve, csak nem tudsz róla’, de bármiről beszélt és bármire válaszolt, minden szava figyelemről, gondolkodásról, megfontoltságról, gyors felfogásról, helyes ítéletalkotásról és nagyon is jó emlékezőképességről tanúskodott, ugyanakkor semmi sem vallott alattomosságra vagy gonoszságra, heves ingerlékenységre, illetve bármiféle szenvedély vagy kényszerképzet eluralkodására, annál inkább megfigyelhető volt az erkölcsi züllés, a természetes érzelmek iránti eltompulás, a nyers közömbösség a jelent és a jövőt illetően.”
Mindazonáltal Woyzeck szerint korábban őt kellemetlenségek kínozták, mármint agyügyileg. Amikor 1810-ben mecklenburgi katona lett, akkor „teljesen szótlanná vált, a bajtársai emiatt gyakran ugratták, de ettől nem változott semmi; vagyis hiába igyekezett arra gondolni, amit az előbb a fejébe vett, minden a visszájára fordult, mert időnként félórán keresztül, vagy valamivel rövidebb időre egészen egyszerűen elálltak a gondolatai”, ráadásul mániájává lett, hogy a szabadkőművesek üldözik őt, erről halála pillanatáig nem tudott leszokni. Miután leszerelt és 1818 decemberében visszatér Lipcsébe, a következők történtek vele.
A munkaadói – mindenféle pitiáner foglalkozást vállalt – azt mondták róla, hogy épelméjű, megbízható ember volt, de gyakran öntött fel a garatra; néha meg búskomorságba süllyedt. Végül megint katonának állt Lipcsében, de közben is folytonosan kisszerű botrányokat csinált, hol lopkodott, hol Woostnét zaklatta, mindenesetre mindenkinek gyanús volt az, hogy időnként teljes mélaságban tespedt a szobájában és zavaros gondolatokat adott elő arról, hogy őt üldözik a szabadköművesek. Folyton visszatért az életébe Woostné is:
„Woyzeck állítja, hogy itt is hangokat hallott. Idetartozik az az elbeszélése, miszerint amikor egyszer egy törött kardot vásárolt, odakiáltotta neki egy hang: ’Szúrd le Woostnét!’, de ő magában azt gondolta: ’Ezt nem teszed meg’, a hang azonban azt felelte: ’Dehogyis nem teszed meg’. Ugyanez idő tájt a Bosen-féle kert alléjában ököllel arcába sújtott Woostnénak, amikor az nem volt hajlandó vele menni, ettől a nő arca feldagadt, véraláfutásos lett; nem sokkal ezután pedig, amikor egy táncos helyen találkozott a nővel, aki éppen Woyzeck vetélytársával volt, Woyzeck lelökte Woostnét a lépcsőn, majd az utcán felemelt egy követ, hogy utánadobja, de aztán leejtette”. A tragikus este pedig így történt meg:
„Woostné némileg visszautasítóan bánt vele, ennek ellenére aznap, amikor a gyilkosság bekövetkezett, találkát beszélt meg Woyzeckkel a Funkenburgban, de nem tartotta meg a szavát, hanem elment sétálni Böttcher katonával. Kiderül az is, hogy Woyzeck gondolatai eközben máson se jártak, csak Woostnén és az asszony hűtlenségén, s hogy Woyzeck, miután megpróbált valami mondvacsinált ürüggyel beszélni az asszonnyal aznap reggel, a nap hátralevő részében dologtalanul csellengett, volt a Funkenburgban is, de sejtvén, hogy Woostné úgyse jön, épp csak körbejárt egy párszor, s hogy este felé azzal a szándékkal, hogy leszúrja vele Woostnét, a kardpengét nyélbe üttette, s amikor ezután véletlenül találkozott az asszonnyal, és megtudta tőle, hogy nem volt a Funkenburgban, hazakísérte; útközben Woyzecknek eszébe sem jutott a szándéka, annak a háznak a folyosóján azonban, ahol Woostné lakott, mikor az asszony mondott neki valamit, amitől ő dühbe gurult, a tettet mégis végrehajtotta; a tett elkövetése után sebes léptekkel távozott, őrizetbe vétele közben igyekezett megszabadulni a tőrtől, és nyomban ezután, amikor kérdésére, hogy Woostné meghalt-e, nem érkezett válasz, azt mondta: Adja Isten, hogy halott legyen, megérdemelte azért, amit velem csinált!”
Az utolsó napokban Woyzecknek annyira nem volt pénze, hogy koldulásból élt Lipcsében, amelynek lett egy üdvös hozadéka: eltompultak benne a hangok. Merthogy: „amikor szállás nélkül lődörgött, és mivel nem volt pénze, kevesebb pálinkát ivott, a szorongásai is csökkentek, a hangok is megritkultak”. Vagyis Woyzeck rögeszméit az alkoholizmusa gerjesztette. Tébolya a következőkből állt:
„Ide tartozik mindenekelőtt a szabadkőművesek titkos praktikáiról terjesztett és általa bevett hazugság, amely a vizsgált személyt alkalmanként foglalkoztatja és mindenféle fantasztikus kombinációra és kísérletre ragadtatja. Éppen ide tartozik az álmok fontosságáról alkotott elképzelése, az álmokról ugyanis azt hiszi, hogy azok részben szóról szóra megvalósulnak, másrészt allegorikus jelentésük van, s ezen keresztül rejtett dolgokat tárnak fel, mint pl. a szabadkőművesek ismertetőjeleit, vagy a jövőbe engednek bepillantást. Ugyanebből a forrásból fakad végül az a hit is, mely szerint lehetséges, hogy a szellemi világ hat az anyagi világra, sőt hogy szellemek vagy szellemi jelenségek testi alakot öltenek. Az általa ilyeneknek tartott események nyilvánvalóan kettős természetűek: egyrészt abból adódnak, amikor valamilyen külső, természeti jelenséget félelemből és képzelgésből, anélkül hogy alaposabban megvizsgálná, természetfölötti erők hatásának tart, másrészt abból, hogy amikor a nyugtalan vérkeringés érzékcsalódást idéz elő, ő ezt a benne uralkodó babonás elképzelések hatására természetfölötti látomásnak minősíti.”
A konklúzió:
„… Woyzeck állítólagos látomásait és a többi rendkívüli eseményt a vérkeringés rendellenességei által előidézett, és Woyzeck babonái és előítéletei révén holmi objektív és érzékfölötti eredetű képzetekké felfokozott érzékcsalódásoknak kell tekintenünk, annak föltételezésére pedig, hogy életének bármely időszakában, jelesül közvetlenül az általa elkövetett gyilkosság előtt, közben és után bármikor zavart lelkű állapotban lett volna, vagy a hogy tettének elkövetésére valamely szükségszerű, vak és ösztönszerű késztetés, egyáltalán bármi más, mint a leghétköznapibb szenvedély sarkallta, nem áll fönn semmi ok.” (Halasi Zoltán fordítása.)
Meggyőző nyilatkozat, szentigaz: ennek alapján ma is elítélnék Woyzecket.
Az ügy akkoriban komoly szakmai viharokat kavart, mert az orvosok egy része bizonyítottnak látta Woyzeck beszámíthatatlanságát, a másik részük nem. Elgondolkodott fölötte Georg Büchner (1813-1837) is, a fiatal orvos, aki drámákat írt. Miután befejezte a Danton c. darabot, Woyzeck témája kezdte el foglalkoztatni őt, s össze is hozott róla egy töredéket – színdarabnak ugyanis túl rövid (összesen húsz oldal), de kétségkívül koherenciába állnak össze a jelenetei, tehát előadható. De nem siették el, mert csak 1913-ban került színpadra (a szerző születésének századik évfordulóján), természetesen Németországban. Különben Büchner nem sokkal élte túl a darabja megalkotását, mivel hullamérgezéses tífuszban halt meg egy rosszul sikerült boncolás miatt. Még csak 24 éves volt.
Büchnernél Woyzeck alakja már kifejezetten a teljes elmebaj aspiránsaként mutatkozik be: hangokat hall, a földtől kér tanácsot, s emellett – vagy éppen amiatt – egy olyan elnyomás alatt tengődik, amely még a normális embert is megbolondítaná. Egy kisvárosban tengődik, ahol a Kapitány, akit borotvál, legalább olyan zavaros gondolatokat ad elő, mint ő; az Orvos kísérletet folytat rajta, mert zöldborsóval eteti már negyedéve, ui. kíváncsi annak élettani hatására. Marie, a szeretője a balkézről született gyermekükkel él és egyre kevésbé tud mit kezdeni Woyzeckkel, ezzel a félrebeszélő ronccsal, mindenki kapcájával. Amikor Woyzeck megorrolja, hogy Marie viszonyt kezd a Tamburmajorral, aki ráadásul meg is veri őt, elszakad nála a cérna és megöli a szeretőjét, majd – sejteti a dráma – maga is vízbe vész utána, amíg el akarja tüntetni a gyilkosság a kést, amelyre már semmi szüksége nem volt, mivel mindenki látta az egyik kocsmában a véres ruháját. Büchner Woyzeckje tehát hasonlít az eredetihez, de itt a mondanivaló annak az ellentmondásnak a kifejtéséből áll, hogy Woyzeck lázadása végül – a maga eredendően megnyomorított mivoltából kifolyólag - nem a valódi kínzói ellen fordul, hanem az ellen az ember ellen, aki úgy-ahogy, de még egyedül szerette őt.
Werner Herzog filmje a dráma aggályosan pontos adaptálása, annyi eltéréssel, hogy vannak benne többletjelenetek (pl. amikor a macskát kidobják az ablakon, amikor a Kapitány, az Orvos és Woyzeck együtt vannak, vagy amikor Woyzeck a mákföldön rohan, s ilyen még a mutatványossátor lójelenete is), továbbá beleírtak néhány mondatot is főként azért, hogy ki lehessen domborítani Woyzeck helyzetének a képtelen szörnyűségét. A film tehát hangsúlyozottan nem akarta többletértelemmel felruházni a drámát, azt nem kiindulópontnak használta fel (nem úgy, mint a magyar Woyzeck), hanem végcélnak. Tekintettel arra, hogy a Büchner-féle Woyzeck egy félóra alatt átlapozható, könnyen érthető, meglehetősen vázlatos anyag, a film az ehhez való ragaszkodása miatt sem tudott többet kihozni a témából, mint egy és negyed órát. Itt bukik ki rögtön az a hiba, hogy a Woyzeck igazából mégiscsak drámatöredék lehetett; ezért pár jelenetből és a jelenetekben csak néhány mondatból kellett felépíteni Woyzeck (Klaus Kinski) figuráját, amely azonban így elnagyolt és kiismerhetetlen marad. A rendezőnek szabadabban kellett volna bánni az anyaggal, azonban ezt nem tette meg, ezért lett a film maga is filmtöredék, egy merev és dogmatikus kísérlet Büchner drámaötletének az adaptálására, egy színpadi darab, csak tágabb terekbe töltve. (A forgatás költsége is igen alacsony volt, 900.000 márka, ez már akkor sem volt ott pénz.)
A vázlatosság ellensúlyát részint Kinski, részint a fényképezés ellensúlya képezte volna. Statikus beállítások, hosszú fényképezések, unalmas, kihalt utcák, semmitmondó tópart, mákföld és hasonlóan sivár, legfeljebb egy-egy ablakkal megszakított belső terekben, néha felcsapó, kissé idegesítő barokk zene között téblábol és szenvedi el a verbális, lekezelő fenéken rúgásokat Kinski, aki tulajdonképpen elviszi a hátán az egész filmet. A többi színész – ez megint csak az elnagyolt kontúroknak köszönhető – nem tud érdemlegesen semmit sem hozzátenni a történethez, bár itt annyit meg kell jegyezni, hogy a filmet még így is az 1979-es cannesi filmfesztivál versenyfilmjei közé válogatták be és bár díjat nem nyert, a Mariet alakító Eva Mattes hazavihette a „legjobb női szerep megformálója” díját, ami – vigyázat – nem volt azonos a „legjobb női alakítás” díjával. (A kritika egyébként általánosságban csak vállonveregetéssel illette a filmet.)
Kinski esetében viszont nem volt nehéz előre kiszámítani az alakítását: nemcsak csúnya ember volt, de kiválóan tudott alakítani félelmebajos, megszállott, az őrület határa sodródott alakokat. Nem volt nehéz, tekintettel arra, hogy 2008-ban kiderült, miszerint már 1950-ben elmegyógyintézetbe került három napra, ahol tudathasadásos állapotot fedeztek fel rajta. Kinski tényleg némileg bolond volt, tehát már csak önmagát kellett mindenütt alakítania. Habár színészi eszköztára szükségszerűen limitált maradt – a drámabeli Woyzeck egy magába süppedő, idegen hangokat hallani akaró, kissé katatón személyiség - , alakítása mégis az egyik legjobb a filmtörténelemben. Herzog azonban már a film elején tudatosítja, hogy kiféle-miféle a főhőse, hiszen Woyzeck éppen „gyakorlaton” van, ami azt jeleneti, hogy egy csizmás láb mellett igyekszik fekvőtámaszokat csinálni teljes menetfelszerelésben és amikor összecsuklik, akkor méla rúgásokat kap, hogy folytassa tovább. A közömbös, érdektelen terek jó atmoszférát ad a filmnek, amelybe a Kinski-Woyzeck hibamentesen illeszkedik bele: elkínzott arccal, a semmibe meredő, eszelős tekintettel, remegő szájjal vagy rögeszmés félmosollyal, de mindig szenvedélymentesen tűri el az összes megaláztatását. Ugyanakkor az eredeti szöveghez való ragaszkodás időnként komikus hatással bír, hiszen ebben a környezetben néha Woyzeck választékos gondolatokat ad elő, ami hiteltelenül hangzik.
Egy jelenetre külön fel kell hívni a figyelmet: megaláztatásainak a csúcspontja az, amikor a Tamburmajor őt magát is macska módjára kapja fel és lógatja a kezeiben, miközben Woyzeck önmegadóan, szinte holtan lóg a levegőben, majd a Tamburmajor unottan és undorodva löki le a székére, annyira sem becsüli őt, hogy jól megruházza, csak nevet rajta. Ez a macskás jelenetre utal vissza, amikor az Orvos – biológiai kísérletként - kihajítja az állatot az emeletről és Woyzecknek kell azt elkapni. Amikor magához szorítja a kis állatot, amely közben összecsinálta magát, nem haragszik rá, hanem lassan kiengedi őt a kezéből – de sem az orvos, sem a tanulók nem látják meg benne azt az embert, akivel ilyen „dolgokat” nap mint nap csinálnak, s most tulajdonképpen valahol önmagát, a saját nyomorult lelkét és sorsát karolta át, hanem rögtön és hidegen azt kezdik el vizsgálni, hogy miként hatott rá a borsókúra, vagyis kezd-e már végre (közmegelégedésre) látványosan tönkremenni.
Woyzeck mindig a természet felé törekszik; saját ösztönei felé, amelyek nem voltak, nem lehettek rosszak, csak azzá lettek. A hangokat is csak a természetben hallja; nem az emberektől, a földtől vár tanácsot, amikor kifut a mákföldre; mikor pedig a gyilkosság után belegyalogol a tóba, az éjszaka, a lélek sötét éjszakája visszafogadja magába őt, s Woyzeck végül abban a vak és süket semmiben enyészik el, amelytől semmiféle tanácsot nem kapott, mint ahogy az emberektől sem segítséget. Amikor a film végén a halottkémek lelassítva, szinte légiesen mozognak a halott Marie körül, olyanok, mint a szellemek, mint ahogy már Woyzeck is immár azzá vált.