.bmp)
Kik a világ leghülyébb bankrablói?
A leggyakrabban idézett történet szerint három férfi 1975. augusztusában berontott a Skót Királyi Bank Rothesay-ben lévő bankfiókjába, azonban már a forgóajtóban bajba kerültek, mert belészorultak. Amikor kimentették őket, hálálkodva távoztak, hogy aztán néhány perc múlva marconán visszatérjenek és követeljék a bevételt. A személyzet azt hitte, hogy valami kandikamerázásról van szó és képen nevette őket. Végül a banda vezére úgy döntött, hogy tekintélyt parancsol, ezért felugrott a pultra, de olyan szerencsétlenül, hogy leesett róla és eltörte a lábát. A két másik megrémült és kimenekült a bankból, de a forgóajtó ismét fogságba ejtette őket, s ott is maradtak, amíg meg nem érkezett a rendőrség…
A történet valódisága megkérdőjelezendő, mert egyes források szerint egy francia bankról volt szó, ahol a rablók még licitálásba is belementek, így végül a 100.000 frank helyett 1.000 frankkal is megelégedtek volna. Az pedig végképp gyanús, hogy nem ismerjük a pontos dátumot, továbbá az elkövetők nevét és sorsát sem, márpedig a bírósági tárgyalás sem szűkölködhetett komikus felhangokban. Egyszóval a történet meglehetősen hiteltelen.
Amit viszont a 27 éves John „Sonny” Wojtowicz és bajtársa, a 18 éves Salvatore Naturila csinált 1972. augusztus 22-23-án a Chase Manhattan Bank egyik brooklyni utcasarki fiókjában, az maga volt a tragikomikus rögvalóság; először is megpattant a harmadik társuk, bár nem olyan komikus módon, mint ahogy a film bemutatja; aztán kiderült, hogy alig van pénz a páncélteremben; utána meg kivonultak a rendőrök, nyomukban az utca lakossága, amely magasra értékelte Wojtowicz szereplési vágyát, mivel az háromszor is kiment a bank elé, ahol tőzsgyökeres helyi tájszólással hergelte őket és a rendőröket, bár arra nincs emlékezet, hogy az „Attica” szót is kiabálta volna, amivel a film arra utalt, hogy a rendőrök legszívesebben mindenkit lelőnének, aki bűnöző. (A New York állambeli Atticában 1971. szeptember 9-13 között a foglyok voltak az urak, a lázadás a pocsék életviszonyok miatt tört ki, s a rendőrség véres kegyetlenséggel verte le azt; végül 43 ember halt meg, ebből 39 volt a rab; a túlélők utóbb – évtizedek múlva – 8.000.000 dollár kártérítést kaptak az átélt szenvedések miatt.) A bankfiók rabul ejtett vezetője utóbb bevallotta, hogy életében nem nevetett ennyit, mint aznap, amikor a páros kelepcébe szorult – a túszokkal együtt. Ebben az sem akadályozta meg, hogy cukorbeteg volt és a végén orvost kellett hívni hozzá. Igaz, utána már sokat nem volt kedve nevetni, mert kezdődött a halálos túra a Kennedy Repülőtérre…
Már a bankrablás motivációja sem volt a szokványos. Itt nem igazán a meggazdagodásról volt szó. Wojtowicz (1945-2006), aki foglalkozását tekintve bankpénztáros (!) volt, ugyanis hosszú ideig elfojtott homoszexualitást élt meg, ami miatt 1969-ben (két év házasság és két gyerek után) végül különvált a családjától, majd 1971-ben találkozott New Yorkban élete nagy szerelmével, Ernest Aronnal (1945-1986), egy frusztrált, idegileg legyötört alakkal, aki rögeszmésen nővé akarta magát operáltatni, de nem volt rá pénze, ezért inkább öngyilkossági kísérletekkel foglalkozott. 1971. december 4-én „házasodtak össze” Greenwich Village-ben római katolikus szertartás szerint (a papot ezért kirúgták), majd Wojtowicz azzal akarta meglepni a „házastársát”, hogy annak születésnapjára, azaz 1972. augusztus 19-ére átadja neki a műtéti pénzt. Amikor ez nem járt sikerrel, Aron újabb öngyilkossági kísérletet hajtott végre, ezúttal a klinikai halál állapotába került, felélesztése után közölték Wojtowicz-csal, hogy önveszélyes elmebetegnek tekintik és úgy is fognak bánni vele. Ekkor határozta el Wojtowicz, hogy véget vet társa szenvedésének és bankot foszt ki a műtéti díj előteremtése érdekében. Gyors elhatározás volt: 21-én közölték vele a hírt, hogy szerelmét mostantól kezdve a zártosztályon fogják őrizni, az pedig már közismert, hogy másnap mi történt.
Miután a harmadik bűntárs, a 21 éves Arthur Westenberg (mint ahogy a filmben is) már az elején kirohant a fiókból – az idegrendszere rögtön felmorzsolódott - , Wojtowicz és Naturila bennragadtak az épületben, s túl gyorsan jöttek ki a rendőrök, akikkel alkudozni kezdtek. Végül már egész Amerika a két pácba került rabló egyenesben közvetített kínlódásán hüledezett. Aztán másnap hajnalban véget ért a talmi dicsőség a Kennedy Repülőtéren, ahová egy gépet rendeltek, amivel külföldre akartak menekülni: Naturilát a sofőr, az FBI embere, a Murphy álnévre hallgató ügynök (a valódi nevét soha senki nem tudta meg) lelőtte a reptéri kocsiban a vezetőülés alá bújtatott revolverrel, Wojtowicz pedig nem harcolt tovább.
Habár a film úgy hirdette önmagát, mint amelyben valami "történelmi" súlyú eseményt forgattak le, ez nem volt igaz: a páros egyik utolsó életjele a Life magazin 1972. szeptemberi cikke volt, amely a Fiúk a bankban (The Boys in the Bank) címet viselte, aztán rögtön kitörlődtek a kollektív emlékezetből. Ez a cikk keltette fel viszont Frank Pierson forgatókönyvíró figyelmét, aki elé az ismerősei tették le azt. Wojtowicz ekkor már jogerősen 20 évet kapott a 14 órás fellépésének a jogdíjaként. Az MGM-től 7.500 dollárt adott neki a sztori „jogaiért”, továbbá a film adózás utáni nyereségének az 1 %-át. A készpénzből a rab 1973-ban 2.500 dollárt adott oda a még mindig életben lévő Aronnak, aki ebből végre nővé műtötte át magát (szépen sikerült munka lett, tessék megnézni a wikipedián). Wojtowicz ugyanakkor nem volt elégedett a finanszírozásával, mivel ő meg úgy emlékezett, hogy neki 2 % jár a bevételből, ezt állítólag szóban ígérték meg neki, ezért aztán Pierson vele, az igazi „Sonny”-val sosem találkozott, mert az állhatatosan követelte a maga pénzét, amelyre persze írásos bizonyítéka nem volt. Pierson, miután megunta az értelmetlen fegyintézeti látogatásokat – Wojtowicz sosem fogadta őt - , kikérdezte inkább az elítélt ismerőseit és családját és ezekből az elbeszéléselemekből igyekezett összeollózni magának egy működőképes személyiséget, amelynek köszönhetően persze önkényesen fel is dúsította a cselekményt, hogy legyen benne valami kis társadalomkritikai vonal, azt ugyanis a rendezéssel megbízott Sidney Lumet mindig is témává tette. A végeredményre Wojtowicz azt mondta, hogy jó, ha 30 % igaz belőle, pl. nem beszélgetett az épület előtt az anyjával, teljesen másként ábrázolta a film a feleségét, mivel ott az egy sértett és siránkozó trampli, a valóságban pedig Carmen Bifulco (gépírónő a bank másik fiókjában) nagyon is szép nő volt, akit azonban a rendőrség egyáltalán nem engedett beszélni vele még telefonon sem.
A forgatásra adva volt a főszereplő, azaz Al Pacino, de nemcsak azért, mert már a korábbi Lumet-filmben (Serpico) is szerepelt, hanem azért, mert még hasonlított is Wojtowiczra. A forgatást 1974. őszén kezdték el, ez kissé zavaró volt a stábnak, merthogy a film szerint nyárnak kellett lennie, itt viszont reggelente párolgott a szereplők lehelete, ezen úgy segítettek, hogy jeget tettek a nyelvük alá. A történetet valóban Brooklynban forgatták, de nem a helyszínen, hanem egy elhagyott autójavító műhelykomplexumban, amelynek a földszintje lett a bankfiók, az emelete meg a produkciós iroda. Kb. 400 statisztát fogadtak fel, de lett abból – önkéntes alapon – több is, mert a fél környék ott nyüzsgött, becslések szerint egyszerre kb. 1.200-an lélegeztek együtt a stábbal. A producer udvariasan felajánlotta a szemközti házak lakóinak, hogy kiköltözhetnek onnan a forgatás ideje alatt, fizetik a szállodai számlájukat, de azok inkább maradtak, és végignézték az ablakokból a műhelymunkát.
Lumet sokat akart fogni, de keveset markolt. Kezdjük ott, hogy a film tartózkodott a velősebb társadalomkritikától, bár persze apró momentumokba bele lehet magyarázni bármit, de erre nem igazán törekedett a forgatókönyv. Nem igaz például az, hogy a film a média hatalmát mutatta volna be: Sonny Wortzik (Al Pacino) összesen egyszer kap egyenes adást és további két alkalommal jelzi a film, hogy róla szól az esti mese, de ha ezt néhány, pár másodperces jelenetet kihagyjuk, a történet semmit sem veszít ezzel, mint ahogy azzal sem nyert, hogy benne hagyták ezeket a jelzéseket. A sajtót összesen pár ide-oda rohangáló újságíró jelképezi, szerepük teljesen érdektelen. Ami pedig a valóságot illeti: az egész egy egynapi szenzáció volt, ha ez a film nincs, akkor Wojtowiczot már másnap elfeledte volna a közönség.
Az sem igaz, hogy a film a homoszexuálisok társadalmi elfogadottságának a kérdését vizsgálta volna. Látszik, hogy egyesek viszolyognak a témától, mások meg lelkesednek érte, a végén a tömeg két pártra szakadva utálkozik és dicséri a tett színhelyéről kihajtó Wortzikot, de Wortzik nem is akarta a maga javára kihasználni az események ilyen kontextusban való értelmezését, ezért ez csak egy hangulati mellékszál maradt, amely árnyalta az eseményeket.
Az sem lett túlhangsúlyozva, hogy Wortzik milyen motivációból érezte kényszernek a bankrablást. Ahogy a film ütemesen csöpögteti róla az információkat, s megismerjük ugyan ezekből Wortzik egész fullasztó magánéletét – önsajnáltató, bőgőmasina, ételfüggő feleség, lepusztult, idegileg szétzilált anya, konok apa, csalfa élettárs - , de ezek végső konklúziója művészi szempontból nem más, csak egy kiábrándító keserűséghalmaz: önmagában az a familiáris csődtömeg, amiben Wortzik vegetál, művészi szempontból nemcsak igénytelen, de össztömege miatt nevetséges és érdektelen is; egy ilyenre felhúzni a főhős tragikus jellemét csak akkor lehetne, ha köznapi szenvedései felülemelkednének a nagy átlagon. De Wortziknál ilyen nincs. Ezen a szerelmét, a Leont alakító Chris Sarandon komoly alakítása sem segít, végül is róla csak az derül ki, hogy épp szakítani akar, de hogy már pontosan miért, az nem. Mondhatnánk azt is: elege van ebből az egészből.
Wortzik társa, Sal (John Cazale) meg csak annyit ad hozzá a történethez a túlfeszített, idegbeteg merevségen kívül, hogy nem akar visszamenni a börtönbe. Ennél többet viszont nem tudunk meg róla. A karaktere jelentősen különbözött a valóditól, az ui. egy beijedt kis bűnözőpalánta volt - Wojtowicz szerint semmi szükség nem volt rá, hogy megöljék - , itt viszont Sal egy felnőtt férfi. Fel kell hívni a figyelmet, hogy a két főhős közül valószínűleg csak Wortzik járt Vietnámban, de ez két okból mellékes. Egyrészt azért, mert Wojtowicz maga nem járt ott; másrészt azért, mert semmiféle társadalomkritikára nem használja fel a szüzsé ezt a tényt, csak funkcionális értelme van, hogy ti. jó lesz vele, mármint Wortzikkal vigyázni. (Mint ahogy Sal-lel is, mert róla is azt mondja Wortzik, hogy harcolt Vietnámban, de aztán ez vagy igaz, vagy nem.)
Mi marad tehát a filmből? Eszmei mondanivaló hiányában csak a Wortzik – Sal kettős béna duója tartja fenn. Wortzik ügyetlen és céltudatlan, akinek fogalma sincs, hogy mit csináljon a csávában; Sal viszont egy hallgatagon összeroppant, elfojtott gyilkos, aki bármire kész, de életét belehelyezi az egyre jobban elidétlenedő Wortzik kezébe, aki otromba indulatkitörésekkel szórakoztatja a népséget az utcán ahelyett, hogy kifundálna valami tervet, továbbá haverkodik a bennszorultakkal. (Az ő jellemüket ötletesen dolgozták ki, pár szó és már tudjuk is, hogy kikkel állunk szemben.) A végén pedig egy morális probléma kerül elő: a Wortzikkal semmire sem jutó rendőrtisztet, a lassan közbohóccá vedlő Moretti hadnagyot (Charles Durning) egy komor FBI-tiszttel, Sheldonnal (James Broderick) helyettesítik, akinek már a legcsendesebb szavára és kézmozdulatára is megdermed mindenki az utcán. Ő aztán nem lacafacázik és tömören jelenti be Wortziknak, hogy ha együttműködik velük, őt életben hagyják, de Salt meg fogják ölni. Wojtowicz mindig is utálta ezt a jelenetet, mert szerinte ilyen alku nem történt. Egy biztos: Sal meghalt, ő életben maradt. A film utolsó harmadában tehát a feszültség hirtelen megnő, mert immár az árulás és a bajtársiasság ténye lesz a főmenű; ennek tükrében a látványos végrendelet-diktálás sem vehető már annyira komolyan, hiszen ahogy a mi lelkünkbe elültette Sheldon a gyanút Wortzik kétszínűségével kapcsolatban, éppen úgy benne is szárba szökkenhetett az aljas, de biztos menekülés lehetősége. A filmből egyébként nem derül ki, hogy Wortzik áruló volt, vagy szimplán csak ügyetlen. A sok összevissza, érdektelen mellékszál után viszont a film felfedezte magának a „dramaturgiai feszültség” fogalmát, amelynek tükrében hirtelen érthetőbbé válik, hogy ilyen családi háttérrel Wortzik miért is nem akarja már igazán kockára tenni az életét. Úgy is mondhatni: „Ezekért?” De ez persze csak gondolatkísérlet.
Frank Pierson Oscart kapott a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriájában (épp filmet rendezett közben, nem ment el a díjátadóra); Al Pacino meg hazavihette a BAFTA-díjat. Jelölték Oscarra is, de a film szerencsétlenségére abban az évben került forgalomba a Száll a kakukk fészkére, és Jack Nicholsont tényleg nem lehetett lemosni ezzel a gyöngyvászonról, mint ahogy Milos Formant sem, aki Lumet elől halászta le a rendezői díjat.
Wojtowiczot 1973. április 23-án 20 évre ítélték emberrablás és fegyveres rablás miatt, amiből 14-et le is ült, 1987. április 10-én szabadult. Aronból Elisabeth Debbie Eden lett, e néven élt New Yorkban 1987. szeptember 29-ig, mint egyfajta transznemű celebritás, amikor is – nem túl meglepő módon – AIDS-es tüdőgyulladásban halt meg. Wojtowicz Brooklynban tengődött szociális segélyen, végül 2006. január 2-án vitte el a rák. De azt inkább ne kérdezzük meg, hogy mire költötte a segélyt és az 1 %-ot.