Lajos egy gazember. Ezt már az első pillanattól kezdve tudjuk, hiszen a felvezetés (az első félóra) csak ennek tudatosításáról erről szól. Lajos (Cserhalmi György) 22 évvel ezelőtt cserbenhagyta egykori szerelmét, Esztert (Nagy-Kálózy Eszter), aki most egy ötven év körüli vénkisasszonyként tengődik az öreg cseléddel, Nunuval (Törőcsik Mari) egy balaton-felvidéki házban; Lajos mindenkitől kölcsönkért, még Károlytól is (Eperjes Károly), aki később feleségül kérte Esztert, de semmit nem adott vissza senkinek; és Lajos még Eszter családi gyűrűjét is lopva kicseréltette anno dacumal egy értéktelen másolatra. És most Lajos minden kecmec nélkül egy táviratban közli velük, hogy vasárnap reggel megjön, este meg elmegy, addig is fogadják őt szeretettel. Megjelenik tehát két gyerekével, és legújabb választottjával (Udvaros Dorottya), aki a kezében tartja Lajos egész életét (kifizetetlen váltók), továbbá a nő fiával, meg a helyi közjegyzővel (Szilágyi Tibor). Nunu már a hír hallatán nem hiába közli: elzárom az ezüstöt. Igen, Lajos valamit akar… Lajos újabb szemétségen töri a fejét!

Márai regényeivel az a probléma, hogy egy nagy erősségükhöz egy nagy gyengeség társul. Mindig részletekbe menően, mondhatni: terjengősen vezeti fel a problémát, amit a főhősöknek meg kell oldaniuk s ez általában valami levarratlan, múltból eredő érzelmi ügy. Aztán a regények második felében elkezdődik a főhős önkínzása, amelynek keretén belül nehézkes, oldalakon át vánszorgó, agyonírt monológok keretében önvallomást tevő esztétikai filozofálásban keres választ arra, hogy hol rontotta el a dolgot, és ami ebből maradt, abból mit hozhatna helyre; majd a lezárás mindig valami ravaszul túlbonyolított lemondó morális önfelmentést jelent. Ennek ellenére Márai regényei olvasmányosak; viszont utóbb a hősöktől egy bizonyos távolságba lépve a történetek úgy csapódnak le, mint avítt dolgokon kínlódó emberek önkínzásának a verbális tárházai, amelyek sokkal bonyolultabb módon tesznek pontot a folyamat végére – ha ugyan tesznek - , mint ahogy az megérdemelné azt.

Sipos József rendező a filmben mereven ragaszkodik a regényben is megjelenő ezen koncepcióhoz, még a szereplők mondatait is szolgaian átveszi, ami kár volt: a rendező bánhatott volna kissé szellősebben az anyaggal, élettel töltette volna fel a papírízű gondolatokat, egy nagy, családi kamaradrámát rajzolhatott volna fel a hősök együtteséből, azonban ezt meggátolta az irodalmi alap, az 1939-ben megjelent és nem is túl népszerű Márai-mű korlátoltan merev interpretációs szándéka.

Lajos jön, lát, győz: teheti, mert, mint Nunu kijelenti már a legelején, hogy ő itt úgyis mindenkinél erősebb. A gond az, hogy nem tudjuk, Lajos igazából miért győz Eszter felett, vagyis hogyan tudja rávenni őt arra, hogy írja át a nevére az egész házat, ő meg vonuljon a vénkisasszonyok budapesti otthonába, közel őhozzá és új családjához, amivel sejteti azt, hogy jutalomként néha még meg is fogja látogatni az őt lelke mélyén még mindig istenítő nőt. Ha csak ennyi lenne a motiváció, a film működne: csakhogy az utolsó egyharmad részben kiderül, hogy Lajos nem is hagyta cserben Esztert annak idején, mert a szerelmes, esengő leveleit elsikkasztotta előle annak nővére, akit végül Lajos feleségül vett; Eszter pedig sajnálatot érez Lajos lánya, Éva (Hámori Gabriella) iránt, aki akár az övé is lehetne, és rá is gondol, amikor Lajos kérését teljesíti; pedig Lajosnak ilyen fennkölt céljai nincsenek, a lányát is csak csalinak küldte be Eszterhez vallomást tenni, Lajosnak – és a családjának - egyszerűen Eszter pénzre van szüksége és slussz. Ráadásul ennek a múltbeli levélelrekkentésnek semmi köze sincs ahhoz, hogy Eszter most miért dobja el magától élete utolsó létfenntartási lehetőségét egy olyan ember kedvéért, aki ellenértékként semmit sem ígér neki. (Bár az, hogy Eszter eddig miből élt, a filmből nem derül ki.)

A démonikus Lajos bemutatása tehát feszültségteremtő a film első harmadában; a második harmada akkor zárul le, amikor Lajos, akinek szerepét Cserhalmi a kisujjából kirázza (sokat nem kell tennie érte, hiszen Lajosnak itt most kultúremberként kell viselkednie) szerelmi visszarévedés után felteszi a film legletaglózóbb kérdését: „Mondd, Eszter, és ez a  ház tehermentes?”. A harmadik rész már csak a „nyüglődés” életidegen, túlcifrázott, érthetetlen lelkiismereti rejtélyekbe tévedő túlírt párbeszédeit hozza magával, aminek a végén Eszter – annak reményében, hogy élete végéig Lajos közelében maradhat - megköti önszántából, hideg fejjel az ajándékozási szerződést, hiába akarja erről a közjegyző lebeszélni, majd este elolvassa szerelme egykori leveleit, amiket annak idején nem kapott meg. Lajos pedig boldogan gurul el a kocsijával vissza Budapestre, hogy régi-új áldozatának a maradék vagyonát is elherdálja.

Gózon Francisco fényképezése szép, levegőt és hangulatot ad a történetnek, szelíd szeptemberi hangulatba burkolja be a tájat, amely Márai regényében egy felvidéki városka volt; Berkes Gábor zenéje viszont kissé túl sok, kevesebb is elég lett volna, ráadásul elég jellegtelen; a színészek éppen csak annyit tesznek bele a filmbe, amennyit tőlük mindannyiszor már megszoktunk, ebből Cserhalmi sem kivétel; egy nyugodt tévéjáték-színvonal tanúi lehetünk, miután látjuk, hogy a jóság és a szerelem nem tud megváltozni, mint ahogy a gazemberség sem. A film tehát kissé erőltetetten ugyan, de teljesíti a feladatát: kapunk egy normális irodalmi adaptációt, amelynek végén nem értjük Esztert – de őt már a regényben sem értettük meg.

Az viszont bizonyos, hogy a film meglehetősen egyszerű jellege mellett is a sok semmitmondóan hiperaktív negatív főhős (Joker, Smith ügynök és tsi.) után megismertet minket az igazi, közönséges, hétköznapi, laposkúszó aljassággal, azaz Lajossal. Mert Lajos egy kicsit hitványabb és mégis stílusosabb, mint Joker, Smith ügynök és tsi.

Mert Lajos itt van közöttünk. Jó lesz vigyázni.