2010. 01. 15.
A nagy leszámolás (Il grande duello - 1972)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A nagy leszámolás (Il grande duello - 1972)

Giancarlo Santi, a rendezőasszisztens az első önálló filmjére készülődött. Mivel tudását – amelyet eddig nem sokszor vettek igénybe – három db. westernben (így Sergio Leone mellett A jó, a rossz és a csúfban, meg a Volt egyszer egy Vadnyugatban) kamatoztatta, hát nyilvánvaló volt, hogy ebben a műfajban próbálja ki magát. Igaz, kicsit túlkorosan, 1972-ben, amikorra a spagetti-western már a hanyatlás időszakában volt, de hát jobb későn, mint soha…

Santi a biztosra ment: a forgatókönyvet az az Ernesto Gastaldi írta, akit az olasz filmgyártás agyonfoglalkoztatott a hatvanas években: másodosztályú filmek egész áradatát dolgozta össze. Főszereplőnek Lee Van Cleefet szerződtette, aki folyamatosan és nagy sikerrel bizonyította, hogy mennyire jól áll pengeéles arcához a fekete öltöny és a széles kalap, meg hozzá az az egy kopott pisztoly, amellyel mindenkit szitává lő. A zeneszerző kiválasztása sem volt éppen rossz ötlet: azt a Luis Enrique Bacalov kapta meg a komponálás feladatát, aki a Django főcímzenéjével beírta magát a filmtörténelembe.

 

Nos, mindenki hozta a megszokottat: a történet viszonylag egyszerű, de ugyanakkor teljesen kiszámíthatatlan a vége (hogy ti. ki a gyilkos), a zene erőszakos, fojtogató, nyújtott és kísérteties, és pontosan leutánozza a Morricone-zenék hangulatát, erre való volt benne a szájharmonika és a női énekhang is (a zenét Tarantino is felhasználta a Kill Bill I.-ben), Van Cleef meg hozza a szokott formáját, rá pedig mindig oda kell figyelni.

 

Ő itt Clayton sheriff alakjában jelenik meg (vagy marshal, mert a filmben összevissza szólítgatják), aki kitartóan üldözi Philipp Wermeert (Alberto Dentice, a listán mint Peter O’Brien), aki a környék önkényeskedő nagyura, a Pátriárka néven emlegetett öreg Saxon megölése miatt ítéltek halálra, de megszökött, s most fejvadászok járnak a nyomában. A film nyitójelenete éppen arról szó, hogy a sheriff már megint kénytelen megmenteni védence életét, akinek viszont fogalma sincs arról, hogy miért jár ez folyton a nyomában. A westernek egyik legszebben felépített, akrobatikus elemekkel is dúsított összecsapásának lehetünk tanúi az első tizenöt percben (nem kapkodta el a dolgot a rendező), amelynek hosszú felvezetése is a Leone-vonalat követte. Természetesen ugyanilyen módon fejeződik is be a film (bár ezzel nem árultunk el nagy titkot). Ennek ellenére nincs benne üresjárat és még a párbeszédek is kifejezetten szellemesek. (Pl. amikor az elején a sheriff odavágja a fejvadászoknak: „A sakálok nem azért vannak, hogy eltemessék az áldozatukat”.)

 

Miután Clayton újra megmenti Wermeert, az folytatja az útját, hogy kiderítse, ki gyilkolta meg a Pátriárkát. Annak városában nem sok idejük lesz gondolkodni az eseményeken, mivel a Pátriákra három fia veti rájuk magát. David (Horst Frank), a polgármester pontosan tudja, ki a gyilkos, de nem érdekli, mert neki politikai karrierre van szüksége és nem bosszúra, nem úgy, mint az idegösszeroppanás határán álló, túlfeszített Adamnak (Klaus Grünberg), akit meg viszont csak ez éltet; a harmadik fiú, azaz Éli (Marc Mazza),  a kéjenc gyilkos viszont egy nőt vár, akit neki szereztek be, hogy befolyásuk legyen a Legfelsőbb Bíróságon. A végén aztán kiderül, hogy az öt férfi közül ki volt a gyilkos, s már kezdetét is veheti a látványos leszámolás.

 

A színészválasztás kitűnő volt: Santinak valami elképesztő érzékkel sikerült olyan személyeket előszedni, akik, ha még meg sem szólalnak, már akkor is felhívják magukra a figyelmet. De ráadásul beszélnek és cselekednek is, ami még kiélezettebbé teszi a karakterüket, hiszen Adam állandóan őrjöng és fuldoklik a bosszúvágytól, David unottan, de hideg fejjel terelgeti a céljai felé a környezetét, ugyanakkor a többiek is egyformán vonják magukra a figyelmünket, még a funkciótalan, csak díszítőkarakternek beállított mellékszereplők is (az öreg kocsis, a temetkezési vállalkozó, a „madám” és annak „lánya”, meg a pultos, akiről nem lehet eldönteni, hogy az férfi vagy nő, a törpéről meg már nem is beszélve, mind örök mellékszereplői az olasz westerneknek). Egy szereplőnél a rendező még rá is tett egy lapáttal, mert Éli a hófehér ruhájában, anyajegyekkel megspékelt, lányos arcával, sállengetésével és gazellamozgásával úgy néz ki, mintha ő lenne Saint-Just, aki most éppen a Vadnyugaton játssza el a Halál Arkangyalát, miközben tulajdonképpen egy álmatagon mosolygó gazember, aki passzióból öl – ugyanakkor nem gyáva, az utolsó képsorokban majd be fogja bizonyítani. Ez a karizmatikusság már nem mondható el magáról Alberto Dentice-ről, ő semmi különösen nem hoz be a műbe, csak egy átlagos hippistílust, ráadásul a film háromnegyedénél lecsúszik a mellékszereplők közé, ha a végén nem akarnák felkötni, akkor talán már meg is feledkeznénk róla.

 

Szóval: hiába Van Cleef a főszereplő, ő továbbra is csak a hallgatag, kiszámítható formáját hozza, a többiek személyiségei olyan erőteljesen vannak felépítve, hogy a sheriff is csak egy lesz a sok fura alak közül, akik a városban várják a végzetüket.

 

És ha már a végzetnél tartunk: a film egyetlen kérdéses pontja maga a történet, amely néhol kisebb döccenőket vesz. Például nem derül ki, hogy miféle szimbiózisban utazza át a Vadnyugatot a sheriff és Wermeer, ez utóbbi miért nem menekül el tőle, és az miért nem mondja meg neki, hogy ki volt a gyilkos; aztán amikor mindez kiderül, a nagy leszámolásra vonul ki mindenki a határba, holott sokkal egyszerűbb lett volna mindent elintézni a falu főterén, ráadásul a gyilkos most aztán tényleg futhat az életéért, miután mindenki meghallotta a nevét. A filmbe ráadásul bele lett erőszakolva egy tömegmészárlásos jelenet is, amelynek aztán tényleg semmiféle szüzséhaszna nem volt, bár kétségkívül „jól festett”, és hát Leone, meg Peckinpah is szerette a gépfegyvereket…

 

Kis érdekesség, hogy az a géppuska, amellyel az őrült Éli mészárszéket rendez a szurdokban, egy német MG42-es géppuska volt, amelyet 1942-ben rendszeresítettek a Wehrmachtban. De azt még az imdb is rosszul tudja, hogy a film az 1870-es években játszódik, mert az 1900-ban, vagy 1901-ben történik meg, erre van is konkrét utalás a végén.  

 

Szóval, amennyiben egy igényes, szellemes, jó ütemezésű Leone-utánzatot akarunk látni az egyik legnagyobb westernhőssel, akkor Santi műve minden igényt ki fog elégíteni. Kár, hogy ezzel ő lényegében el is lőtte a puskaporát, mert ezután már csak összesen két filmet rendezett, de egyik sem volt western. Valószínűleg megsejtette, hogy ennél jobb másolatot már nem tudna létrehozni. De hát ennyi is elég egy kis halhatatlansághoz.

Kulcsszavak: spagettiwestern

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés