Abel Ferrara a ’90-es évek végén mélyponton volt, amelyet a film címe is jelképez, merthogy az egyben a saját akkori „karrierjének” a mottója is lehetett volna. Gyötrelmesen gyenge alkotás a Filmszakadás. Hatásmechanizmusa kiszámítható, csak éppen eredmény nélküli, a történet gyenge, a színészi alakítások csapnivalóak, mondanivalója nincs, sem szellem, sem érzelem, sem szenvedély nem jelenik meg egyetlen képkockáján sem, csak néha egy-egy beállítás, amelynél az ember azt mondja magának: valamikor valamit tudhatott ez az ember. A zene szörnyű, a párbeszédek didaktikusak, csoda, hogy ez az egész nem kapta meg az Arany Málna-díjat. Valószínűleg azért, mert még a zsűri sem vette ezt komolyan, ugyanis nem szórakoztatóan rossz a film, hanem érdektelenül az.
Adott egy önsztároló színész, Matty (Matthew Modine), aki maiami-i kiruccanása alatt feleségül kéri régi szerelmét, Anniet (Béatrice Dalle), aki viszont kikosarazza őt, mert a férfi korábbi trágár viselkedése miatt volt kénytelen elvetetni a magzatát. Matty részegen és bedrogozva összeszed magának egy tizenhét éves pincérnőt (Sarah Lassez), akit behurcol barátjának, Mickeynek (Dennis Hopper) a bárjába, ahol az meztelen nőkkel gyanús hétterű és színvonalú filmeket forgat. Beöltözteti a nőt Annie alakjába, majd filmszakadás következik be. Mármint a szó szoros értelemben. Eltelik másfél év, és Matty „tisztán”, azaz szesz- és drogmentesen éldegél New Yorkban új „szerelmével”, a testileg és lelkileg is idegesítően vegytisztaságú Susannal (Claudia Schiffer), miközben utókezelésként pszichológushoz jár. Susan azonban három napra magára hagyja, aminek az eredménye azt, hogy rögtön Miamiban terem és rá akarja venni Mickeyt arra, hogy hozza őt össze Annievel. Ami meg is történik, de a nő undorodva hagyja ott a padlón fetrengő alkoholista roncsot, aki ráadásul Mickey bárjában döbbenten szembesül azzal, hogy annak idején ő ott megölte a pincérnőt, ugyanis tényleg Anniet látta benne és megfojtotta, amit Mickey fel is vett, mert azt hitte, hogy ez egy élethű jelenet – az is volt, a hullát neki kellett eltüntetnie. Ezek után persze kivágja Mattyt az életéből, aki után hiába fut már a terhes Susan, Matty inkább a végtelen óceánba fullad bele, mintsem hogy vele éljen.
A történet még jó is lett volna, ha a rendező nem elégszik meg a legolcsóbb megoldásokkal. A beszélgetések pl. arról szólnak, hogy a szereplők közlik velünk a tényeket, a szándékaikat és a véleményüket a környezetükről, amelyeket a kamera fájdalmas és közvetlen, hiperegyszerű nyíltsággal fel is tár, vagyis sehol semmi sejtetés, elhallgatás, elfojtás, árnyalt jelzésvilág stb., ezek hiányában viszont a színészi játékra sem volt semmi szükség. Néha villan meg csak Hopper, de neki könnyű, hiszen elég karakteres feje van ahhoz, hogy pár mondattal egy kéjvágyó vagy cinikus alakot hozzon ki magából, de sokra ő sem tud most ezzel jutni, hiszen a karaktere nem húzza a magasba a történetet. A jellemek emellett teljesen kidolgozatlanok, pl. fogalmunk sincs, hogy Matty miféle színész és mitől lett sztár, mint ahogy azt sem, hogy Annie tulajdonképpen mit csinál, de Mickey a legrejtelmesebb figura, miután rendezői működése leginkább abban merül ki, hogy egy kis kézikamerájával félmeztelen nőkbe bújik bele, ehhez képest úgy viselkedik, mintha filmmogul lenne, ráadásul bárja van, ami azért mégsem szokott melléküzemág lenne egy rendezőnél.
Silány és nyomorúságos alkotás, leginkább olyan hangulatot nyújt, mintha a későbbi nagyfilm próbafelvételeit montírozták volna össze egy olcsó kamerával, mert a rendező közben rájött, hogy nincs értelme az egésznek és hátha el lehet ezt is adni valakiknek, akik még kíváncsiak a nevére. Mondjuk, már eleve videókazetta-kiadásra készítették, olyan is. Hihetetlen, de az 1997-es cannesi filmfesztiválon versenyen kívül levetítették. Most 99 forint, papírtokban, de jön a Húsvét, akkor már ajándéknak fogják adni három csokinyuszi mellé, de ne kérjük, csak ha már tényleg nincs jobb dolgunk az életben. De akkor már inkább hívjuk meg egy kávéra Godzillát.