2010. 01. 15.
Idegenek a vonaton (Strangers on a Train - 1951)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Idegenek a vonaton (Strangers on a Train - 1951)

Milyen a tökéletes bűncselekmény? Jogi kari alaptétel a kérdés. Szóval: ha két idegen találkozik egymással egy elhagyatott helyen és az egyik megöli a másikat, majd továbbmegy. Az életbe senki rá nem jön arra, hogy ki volt a tettes.

A mi idegenjeink egy vonaton találkoztak egymással a film alapötletét adó Patricia Highsmith (1921 – 1995) regényében, amelyet az átkosban még nálunk is kiadtak az Albatrosz-sorozatban. Megjegyzendő: a szerző a regényt Truman Capote nyomására írta meg az első novellájának az átirataként, 1950-ben adták ki, hatalmas siker volt, azóta már klasszikussá nemesedett a krimi műfajában, a regényt a filmre pedig nem kisebb egyéniség, mint Raymond Chandler dolgozta át (két másik íróval együtt). A film tehát forró nyomon indult el a világsiker felé, amelyet a könyv is elért a maga útján. Megjegyzendő: az eredeti mű hosszabb időben utazik, mint a film és összetettebbek benne a jellemek is, Hitchcock viszont kénytelen volt pár napra szimplifikálni az egészet a feszültség fenntartása érdekében.

De vissza a történethez: a két idegen egyike Guy Haines (Farley Granger), a fiatal, kissé tejfelesszájú teniszcsillag, akit nagy gond gyötör: feleségül akarja venni Morton szenátor lányát, azonban a felesége váratlanul nem akar válni, mi több, még egy zabigyereket is szülni szándékszik neki Washington DC-ben. A másik Bruno Anthony (Robert Walker), a kiöregedő, cinikus, vigyori playboy, akinek az apja áll az útjában, az ugyanis jó pszichológiai érzékkel az elmeosztályra akarja deportálni a fiát ahelyett, hogy pénzzel pumpálná tele annak folyton üres zakózsebét.  Bruno a vonaton lezserül ráakaszkodik Guyra, s felveti a nagy ötletet: kinyírja Guy feleségét, az meg cserekedvességként likvidálja az ő apját. Indíték és értékelhető nyom nem marad utánuk, ellenben mindketten boldogan élnek, amíg meg nem halnak, immár koloncok nélkül. S hogy jó szándékát bizonyítsa, még aznap este elteszi láb alól a nőt egy vidámparkban – legyünk őszinték, mi sem sajnáljuk a hölgyet, annyira undorító a viselkedése. Majd rögtön előlép a homályból Guy kapujánál, és innentől kezdve állhatatosan be akarja rajta hajtani az „adósságát”, miközben a teniszezőt a rendőrség is szoros megfigyelés alatt tartja, mint az első számú gyanúsítottat…

 

Azzal természetesen már a legelső pillanatban tisztában vagyunk, hogy Guy nem fog semmiféle gaztettet elkövetni, ez lerí az arcáról, hiszen szinte gyerek még, aki álmodozó, kissé tétova tekintettel játja be az egész filmet, süt róla, hogy csak a vörös salakon mozog biztonságosan, az élet egyéb területein annál kevésbé. Grager alakítása nem is hagy mély nyomot a nézőben. Nem így Bruno, a nagydumás (bár inkább csak dumás) fellépésű, idegesítően tolakodó pszichopata, aki veszélyesen hasonlít Bill Murrayre, és ha már itt tartunk: még a szeme sem áll jól. Csak az ő megjelenésekor kezd élettel megtelni a mű (a gonoszság esztétikailag mindig virulensebb a jóságnál), a többi szereplő megmarad afféle ötletszerűen helyettesíthető szabadgyöknek a filmképletben, még akkor is, ha egyébként Guy szerelme, Anne (Ruth Roman) és annak nővére, Barbara (akit Hitchcock lánya, Patricia Hitchcock alakít) végül is aktívan részt vesznek Bruno lebuktatásában. Ennek ellenére ők csak leginkább néznek és meg vannak lepődve, ki-ki a vérmérséklete szerint: Anne mindent tragikusan fog föl (nagyon helyesen), Barbara meg játékosan (egy ideig).

 

Ugyanakkor a rendőrség sem tud mit csinálni Guy-jal, hiszen tényleg egy fia bizonyíték sincs ellene. Az ugyanis Bruno kezében van, de itt most szó szerint: Guy vonaton felejtett monogramos öngyújtója, amelyet csak ott kellene hagyni a merénylet színhelyén, és a rendőrségnek több kérdeznivalója már nem is lenne. Ügyes ötlet volt, hogy Hitchcock azt a szürke zsebkandelábert tette meg a film „főszereplőjévé”, de csak a végén, amikor a néző már lemondóan legyint, hogy Bruno úgysem tud semmit sem rákenni Guyra, marad tehát az orgyilkossági kísérlet, mint megoldás, vagy valami szimpla verekedés, és akkor egyszer csak előkerül ez a kis izé, amely fölötti birtoklási vágy mindjárt új lendületet ad a dolognak…

 

Merthogy a film a kétharmadáig csak mérsékelt izgalmat ígér és kelt: Bruno tehát ott sündörög Guy körül, és folyton figyelmeztetni arra, ha mással nem, hát emblematikus pózával (széttárt lábak, hanyag cigarettafogás a kézen, átható tekintet), hogy van még némi elszámolnivalójuk. Kihasználatlan ellenpontja lett a karakterének Anne és/vagy Barbara személye, akik nem komplikálták a dolgot, hanem egyszerűen már elve nem kételkednek, később pedig kifejezetten hisznek Guynak. Legalább némi látványos hezitálást be lehetett volna iktatni náluk, de szerepük így csak a statisztériaminimumra korlátozódott.

 

Sok eredeti ötlettel sem találkozhatunk idáig, az egyetlen említésre érdemes megmozdulása a filmnek az, ahogy bemutatja a gyilkosságot az áldozat fűre esett szemüvegének a lencséjén tükröződve, majd amikor Barbara szemüvegében felvillannak Bruno öngyújtó-lángjai – ráadásul mi nézők még akkor sem kapcsolunk, hogy miért is az öngyújtó fénylik fel az üvegen, amely miatt viszont a nővérek rájönnek arra, hogy kicsoda is igazából Bruno. Az is jellegzetes hitchcocki ötlet volt, hogy elterelő hadműveletbe kezd a figyelemfronton, amikor Anne görcsösen Bruno nyakkendőtűjére összpontosít, holott aztán annak a film további részében semmi szerepe nincs, mi meg azt hisszük, hogy ez lesz a megoldás, miközben az öngyújtó még sehol nincs a képben.

 

Szintén szellemes félreirányító céltudatosságról tett tanúbizonyságot a rendező, amikor Guyt beengedi Bruno házába, hogy megölje az apját – bár azt tényleg nem tudjuk elhinni, hogy egy ilyen jámbor arccal ezt meg is tenné, azért aztán semmiféle meglepetést nem okoz, amikor a papa ágyából maga Bruno kászálódik ki – estélyi ruhában.

 

A  film utolsó egyharmada viszont mestermű: Bruno és Guy versenyt fut az idővel, hogy ki ér hamarabb a tett színhelyére, hogy ott elrejtse, illetve megtalálja az öngyújtót. Hitchcock lendületes montázzsal és Dimitri Tiomkin nem éppen karizmatikus, de erőszakos aláfestő kottavilágával mutatja be a két férfi „küzdelmét”: Guy a salakon küzd egy nehéz ellenféllel, ellenben Bruno unott tekintettel, valójában feszülten vonatozik a kisvárosi vidámparkba, hogy ott eldobja az öngyújtót. A végén persze találkoznak, és az addig is egyre hisztériásabb hangulatot most a szó soros értelemben elkapja (vagy hát inkább helyesebben: elereszti) a gépszíj, majd ezáltal a széthulló berendezés utolsó pillanatai a montázselmélet egyik diadalát jelentik: gyors snittek a száguldó falovakról (mintha minket akarnának eltaposni), majd egy nagytotál, erő, sebesség, romok, sikolyok és halál. Most tekintsünk el attól, hogy egy halott keze nem ernyed el, hanem úgy szorul össze, ahogy volt, benne az öngyújtóval – ez részletkérdés, a film vége zseniális a maga erőszakosságával és a helyszín fergeteges szétbomlásával. (Az angol változat jó ízléssel mellőzte az utolsó jelenetet, amikor a pihegő szerelmesek megint a vonaton ülnek. Nem Anne volt itt a főszereplő, meg nem is Guy, hanem Bruno, akiről végül Guy csak ennyit mond: „a very clever fallow”, vagyis: egy nagyon okos fickó volt.)

 

Az ötletesen mozgóképre adaptált regény 1.200.000 dollárba került és csak a moziban behozott magának az 1951. június 30-i bemutatót követő pár hónap alatt 3.500.000 dollárt. Hódolat illette meg az első pillanattól kezdve, amit igazolt az idő, s ennek következtében még száz és ezer év múlva is – ha még lesz akkor emberiség – nézhetjük azt, hogyan akarnak eltaposni minket a falovak a vidámparkban. Amely nem is olyan vidám. Sőt, mi több…!

Kulcsszavak: Hitchcock

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés