2010. 01. 15.
Presszó (1998)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):

Minden valamirevaló filmbarátnak van egy-két karaktere, akinél megérzi azt a kisugárzást, amelyet szívesen magára öltene. A jelen cikk szerzőjének ilyen volt Winston, a professzor (Benedek Miklós), no, nem azért, mert szívesen állt volna bérgyilkos-közvetítőnek, hanem azért, mert a „prof” elég kellemesen tölti a napjait: meghatározott időközönként mereng egyet a presszó asztala mögött és néhány slukk között félszavakkal „problémákat old meg”. Egy ilyen állást sokan tudnánk elviselni - legfeljebb nem hozzák el nekünk Alfredo Garcia fejét.

Sas Tamás, mielőtt még a tehetsége beleenyészett volna a magyar vígjátékipar borzadályába, egy olcsó (13.000.000 Ft-os költségvetésű), de érdekes filmben bizonyította be, hogy nem kell semmiféle láncfűrész és géplerakat egy jó kis mozgóképhez, amelyben kíváncsian, majd elrettenve ismerhetünk magunkra és a környezetünkre. Lecövekelt tehát egy kamerát a Munkácsy Mihály utca egyik presszójába és egy (helyesebben, ha jobban megfigyeljük: három) kameraállásból felvett egy asztalt, ahol mindenféle emberek beszélgetnek és „problémákat oldanak meg”, mégpedig elég tragikusan. S hogy a teremtés egységes legyen, ő volt az operatőr, a vágó és részben a forgatókönyvíró is.

A karakterek két részre oszlanak. A nagyobbik hányad silány és idegesítő; érdektelen alakok stílustalan kínlódásait nézzük végig – vagyis hát a saját életünket, mert abban azért ne reménykedjünk, hogy mások másként látnak minket, mint ezeket itt a kamera.

Stohl András, mielőtt még elérte volna azt, hogy szinkronizálási és műsorvezetési mániája miatt minden vízcsap mellé ajándékba osztogassák a fejével díszített matricát, most is megbízhatóan hozza a jelentéktelen férfi szerepét, amelyet egyedül az tesz élővé, hogy végighazudozza a másfél órát: nem rá figyelünk, hanem az átlátszó köntörfalazásaira, karaktere tehát nem a színésznek, hanem a forgatókönyvnek van. A három nő, akit bolondít legalább annyira közhelyes figurák, mint Gábor, amit tetéz még az a lábszagú szerelem is, amelybe a férfi belekergeti a magánya miatt már félig elborult agyú Borit (Fullajtár Andrea), a lecsúszott bölcsészt (minden magyar film örökös szereplőjét, lecsúszott, életidegen bölcsész nélkül egyszerűen nincs komoly magyar film), Annát (Söptei Andrea), a nett elvált nőt, aki a gyermekével vesződve már alig várja, hogy meghágják, és végül a hármas legéletvidámabb, de sajnos egyben leghülyébb tagját, Dórit (Kecskés Karina), akinek a vegyszerfüggő testvérével is meg kell küzdenie. A Dóri karaktere csak látszólag karikírozott, valójában nagyon is létező, elegendő megnézni az éjféli buszokon tántorgó részeg egyetemista lányokat. A három színésznő és Stohl épp csak egy kis manírozással emelik ki a karakterek pillanatnyi hangulatait, ami által viszont még lehangolóbbá teszik az alakok eredendő szánalmasságát.

A nyomorúságos négyes életét felvevő kamera előtt egyéb arcok is felvonulnak, akik csak azért vannak betöltve a térbe, hogy valamit érzékeltessenek a pocsék pesti közállapotokból. Ők sem valami eredeti figurák, hogy aztán ez most a forgatókönyv csíklátása vagy a tudatos kompozíció miatt van így, nem tudni: van tehát még egy lecsúszott bölcsészlélek, aki most mosószerügynök (Szacsvay László), aztán a sírdogáló, megcsalt Gabika (Rajkai Zoltán), aki egy szétesett művész, ezzel a film be is fejezte a hétköznapi karakterek felvonultatását, a többiek ugyanis mind a sötét oldalon állnak: akcióba lép egy kezdő maffiózó (Kaszás Attila), akinek a kétperces jelenete több erőt sugároz, mint bárkié a környéken, meg egy kissé zaklatott bérgyilkos (Bán János); a kávéház tulajdonosa (Máté Gábor) viszont effektíve alig létezik a filmben, ha kiírják a szerepét, akkor sem lett volna több, vagy kevesebb a tartalom.

A fenti „friss”, valójába már áporodott, gyötrelmes felhozatal „üde” ellenpontját az öregség képezi: Blanka (Lázár Kati), a nyugdíjas orvos és persze a prof hozza magával egyedül a kiegyensúlyozottságot és a nyugalmat. Nekik viszont – a többiektől eltérően – nagyon is van egyéniségük: hűvösek és keresztüllátnak mindenen, általában nem is szívesen néznek a mások szemébe, hiszen ott úgysem találnak sok mindent, csak a napi vesződségek ködét, amelyeken ők már rég túlvannak; de nekik is szükségük van kikapcsolódásra, ezért ülnek itt. Ők is oldanak meg mindent – már ha megoldásnak tekinthető az, ami akaratukon kívül lesz ebből az egészből.

A művet még az MTV-nek gyártották le, nagy népszerűséget ért el, hiszen megjelent benne a szinglifilm alapmotívuma (szexvágyó barátnők és a lehetetlenül viselkedő férfi), meg aztán az egész olyan barátságosan közhelyes volt a pesti presszók törzsközönségének, hogy a szintén ebből a vendégkörből verbuvált kritikusok megadták neki 1998-ban a filmszemle legjobb forgatókönyv díját, meg a legjobb elsőfilmesnek járó díjat is. Hogy aztán hányan jöttek rá arra, hogy az érzelmes látszatszerepek mögött itt mindenki mennyire egy pocsékba ment alak, az más kérdés, mert akkor nyilván végig kellene nézniük az életüket, az meg sosem egy egyszerű dolog. De az a fő, hogy a presszók működnek, mi meg isszuk a feketét. 

Kulcsszavak: Sas Tamás

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés