A cím egy alaptörvény a kriminalitás világában, de sikerrel alkalmazzák az ügyvédek, az építési vállalkozók és a közlekedési rendőrök is. Már persze akkor, ha van magukhoz való eszük: Virgil Starkwellnek (Woody Allen) azonban születésekor mokkáskanállal osztották az észt, hiába nemzette őt egy ezermester apa. Ennek ellenére szép karriert futott be, a szó szoros értelemben (fut, mert folyton üldözik), hiszen 25 éves korára már hat állam rendőrsége körözi őt garázdaság, lopás, bankrablás és egyéb hasonló apróságok miatt.

A film történetét fölösleges leírni, mert az van is, meg nincs is. Starkwell taccsra futó bűnözői pályafutásában az egyes jeleneteket akár fel is lehetne cserélni egymással, mert nem az a lényeg, hogy nyeszlett hősünk hogyan akar bűnöket elkövetni, hanem az, hogy külön-külön mi sül ki ezekből a baljós kísérletekből, amelyekbe mellékesen még a házassága is beletartozik egy mosónővel (Janet Margolin). Nos: semmi jó, mármint Starkwellre nézve, aki bumeránglakója lesz a fegyintézeteknek; nekünk, nézőknek viszont erőt próbálóbb feladat jut: a legköhögtetőbb röhögési ingerek áldozatául szegődni, amelynek egyik alapforrása az a biblizált filmtörténelem szerint, hogy ez egy „mock documentary”, vagy összevontan: „mockumentary”, szóval ez egy masszív ál-dokumentumfilm.

Nem sok ilyet látunk, mert ezek általában három irányba mennek el: vagy paródiák lesznek, vagy rémfilmek (ld. erre nézve a Kannibál holokausztot vagy Ideglelést, amelyek dokumentumfilm-jellegét blindre elhitték a nézők), esetleg átmennek költészetbe és ebből lesz a hajat elvont tekintettel hátradobó cinema verité. Ugyanakkor ál-dokumentumfilmnek ezt a művet mégsem lehet nevezni, mert Starkwell folyton egyenes adásban szerepel benne olyan jelenetekben, amelyeket evidensen képtelenség egy kívülálló részéről esetlegesen rögzíteni, és a film gyakorlatilag csak ezekből áll. Valójában a film azt a dokumentumfilm-színezéket használja ki, amikor az eredeti felvételek közé beillesztenek szemléltetésként megrendezett jeleneteket is – persze ezeknél az igazi szereplő, aki köré a történt fonódik, sosem jelenik meg valóságosan, olcsó statisztaszínészeket alkalmaznak hozzá. A viszony tehát megfordul ezekhez a filmekhez képest: a fikciós képsorok kerülnek abszolút többségbe a még hihető felvételekhez képest. Hogy mégis sokan mockumentarynak tartják, az leginkább két eszköz használatának köszönhető.

Az egyik a narrátor, aki az olcsó tévés életrajzi filmek stílusában objektív hangvétellel kommentálja Starkwell életét, a másik a róla interjúkat adó ismerősei (tanárnője, szülei, gordonkatanára, pszichiátere, nevelőtisztje stb.), továbbá itt vannak még az esetenként bejátszott archív anyagok, meg a kézikamera használata. A realista hatást viszont valódi helyszínek garantálták, műtermi rész szinte nincs is benne, a forgatás San Franciscoban és környékén volt, a stáb az ottani San Quentin Állami Börtönben is dolgozott kb. száz rab felbérelésével, akiknek csak magukat kellett adniuk - viszont miattuk a stábot minden reggel lepecsételték olyan festékkel, amelyet ultraibolya fény hozott elő, nehogy velük együtt esetleg egy-két rab is kedvet kapjon a távozáshoz. Szerepelt a filmben Frank karakterében egy Micil Murphy nevű színész is, aki színésznek állt, miután ebben a börtönben húzott le korábban hat és fél évet fegyveres rablásért.

De szintén a dokumentumjelleget garantálta a zene, amely alapvetően eredetietlen, de szinte belesulykolja az emberbe az amúgy is nyilvánvaló vizuális értelmet, vagyis a zene mindig az adott mozzanat történelmi hűségű aláfestésére szorítkozik. Amikor pl. Starkwell átalakul rabbiva egy gyógyszerkísérlet mellékhatásaként, felcsendül a Salom alechem c. jiddis nóta, máskor meg gyötrődő dzsesszszólamok vagy épp a korabeli krimifilmek főtémáit felidézgető dinamikus betétek kergetik egymást.

Ezek mind azt sugallják, hogy Starkwell egy komoly egyéniség, akire oda kell figyelni: nemcsak a szövegek, de a képek is elemzik és magyarázzák az idült balekségben szenvedő hős lelkivilágát, egyben beleégetve ebbe az elcseszett karakterbe valami többlet reményét, amelynek valóságtartalma aztán a film végén fog majd kisülni. A mű úgy mutatja be Starkwellt, mint valami „feltörekvő fiatal tehetséget”, amivel azt sugallja, hogy a bűnözés is csak egy foglalkozás, amelyet lehet jól művelni, s ha valaki tehetséges, az ilyen bizony megérdemli az odafigyelésünket. Ez biztosítja a jelen idejű elbeszélési mód is, hangsúlyozva, hogy semmi sincs lezárva.

Nyelvi poénból egyébként elég kevés van, bár itt hangzik el az egyik örökéletű kérdés, amitől minden jobb érzésű nőt el lehet vadítani magunktól: még hogy a szex gusztustalan? Csak ha jól csinálják… Ezen túlmenően a geg minden forrását kiaknázza a forgatókönyv: van benne helyzetkomikum, burleszk, tévedések vígjátéka, álkomolyság és önirónia, kikacsintás a nézők felé egy-egy filmre, valódi emberekre stb., de mindezek közül egyik sem nyomja el a másikat, és sosem lépnek túl az ízléstelenség határán, nem válik egy jelenet sem obszcénná vagy öncélúan gonoszkodóvá. A film felépítéséről tanulmányok kilóját lehetne összeírni – össze is írtak - , de mi most hagyjuk ez. Egy biztos: aki ezt végignézi, az pontosan tudni fogja, hogy innentől kezdve hogyan működik a humor.

A végén aztán a forgatókönyv csavar egyet a dolgon: Starkwell megint zárkában csücsül, ahol egy újabb, egyszer már kisiklott ötlete alapján akar kiszabadulni, s a geg itt éri el a csúcspontját, hiszen kiderül, hogy Starkwell tényleg nem több, mint amit eddig láttunk belőle: a totális kriminológiai csőd, akit már a börtön poloskái sem vesznek komolyan. Woody Allen eredeti ötlete egyébként úgy fejezte volna be Starkwell szenvedéseit, hogy meghal: de a kéziratának átnézése után Ralph Rosenblum, a lektor rávette őt arra, hogy szelídítsen a zordságán, végül is vígjáték lenne, nem?

Megjegyzendő, hogy bár a főszereplő mindenképpen Woody Allen lett volna, már csak azért is, mert a forgatókönyvet ő írta Mickey Rose-zal, de a rendezőséget már szívesen lepasszolta volna másnak, eredeti választottja e célra Jerry Lewis volt. Profi kezébe akarta helyezni a forgatókönyvet, mivel korábban már látta, hogy mit jelent a megvalósult káosz a Casino Royale c. James Bond-paródia forgatásánál, amelyet szintén az ő írásából készítettek el – mellékesen bombasikerrel. Lewis azonban nem állt kötélnek, így maradt ő maga: még jó, hogy a zenét nem ő szerezte hozzá (nem úgy, mint a későbbi alkotásaiban).

Néhány apró meglátást még a film értelmezéséhez. Amikor az elején és végén Starkwell egy szappanból készült és cipőkrémmel bekent álpisztollyal akar menekülni, az a valóságból lett merítve: John Dillinger szabadult ki így 1934. március 3-án az indianai Crow Point nevű „szökésbiztos” börtönből, bár a visszaemlékezések homályosak, hogy egy fából vagy szappanból készített mordállyal hajtotta-e azt végre. Amikor Starkwell a rabtársaival összeláncolva menekül a kényszermunka-táborból, az karikatúrája az Összebilincseltek c. filmnek. Egyik legmulatságosabb jelenetek egyik az, amikor Starkwell bankrablást tervez, mert ez teljesen a maffiafilmek stílusában lett felvéve. A humor forrását itt semmi más nem adja, csak Starkwell megjelenése, mert előre sejthető, hogy egy ilyen izomtömeggel és arccal ez az ember hiába adja a komolyat, képtelen lesz bármit is elérni abból, amit eltervez. Starkwell szülei ennek ellenére – vagy éppen ezért? - annyira szégyellik a fiúkat, hogy csak két egyforma álarcban mernek megjelenni az interjún – ez pedig Groucho Marx arca, akire Woody mindig is példaképként tekintett. Vicces viszont, hogy a család menekülése az Államokon át később egy egész komoly filmben jelent meg: mégpedig a Sugarlandi hajtóvadászat c. Spielberg-opuszban.

De még az igazi dokumentumfilm-bejátszások is a geg szolgálatába szegődnek. A film az ötvenes években kezdődik, amelyet a narrátor úgy mutat be, mint a gondtalan örömök idejét, s bevágnak ide egy felvételt vidám golfosokról. A két vidám golfos úr pedig nem más, mint a két (korábbi-későbbi) elnök Eisenhower és Nixon. Jön továbbá Starkwell nagyapja, akit baseball-meccsen fejbedobtak és innentől kezdve II. Vilmos császárnak képzeli magát – a filmben pedig tényleg megjelenik ő maga egy díszszemlén, amely a narrátor szerint az elmeosztály kertjében játszódik.

Nem lehet kihagyni ezzel kapcsolatban egy életbeli poént sem. A Gianalberto Gandezza által írott Woody c. könyv magyar fordítója nem volt a csúcson, amikor a II. Vilmosról szóló mondatot ültette át magyarra, ui. így írta le őfelsége nevét: „Kaiser Guglielmo”, ami azt jelenti, hogy az olasz nyelvvel ugyan tökéletes viszonyban állhatott, de a történelemmel sehogy. Mit mondjunk: egy ilyen blődségnek sincs is jobb helye máshol, mint egy Woody Allen-életrajzban.