Jogosan tehetjük fel a kérdést: most mi van? 1939-ben a Hindenburg III. kiköt az Empire State Building tetején? A Hindenburg („III.” nélkül) utoljára 1937. május 6. napján kötött ki az USA területén, amikor az egész porrá égett és 36 utas halt meg. És miért éppen a Birodalmi Állam Épületének a tetején? Ennyire foglaltak voltak a repülőterek?
A kérdések természetesen értelmetlenek, mert ilyen sosem volt, meg sosem lesz. A történet külsőségei – ruhák, épületek, gépek – a ’30-as évek hangulatát idézik, tételesen némi éjszakai oknyomozós-puhakalapos film noirt egy Metropolisra hasonlító városban, meg Indiana Jonest, aki szintén ebben az időben kerített a „hatalmába” egy német léghajót, van továbbá benne valami Pearl Harbor is (az 2001-ben lett bemutatva), továbbá Godzillás is lett (itt robotemberek képében), meg némi Batman is (a nyugalom szigete a pozitív főhősnek, saját lakó- és hadipark), továbbá a Jurassic Park (a nyugalom szigete a negatív főhősnek, saját lakó- és hadipark), és még lehetne folytatni a képregény- és filmtörténelmi összevetéseket, mindenesetre az ezekből összegyúrt fantasynk legalább kipróbált hatásokból építkezhetett, hogy szórakoztató legyen, de azért mégsem túl eredeti.
Nem azzal van a baj, hogy Kerry Conran filmje nem egy hagyományos sci-fi, vagyis nem a jövőben játszódik, hanem egy alternatív múltban, mert bár ilyen lehetőség semmiféle tudományos diszciplinában nincs, mi több, még filozófiailag is képtelenség elképzelni, de hát az ember a hatás kedvéért bármire képes, ezt már láttuk a hasonló időszemlélettel rendelkező Becstelen brigantiknál is. A történet képtelenségét elhessenti az, hogy nézése közben az unalomról egy percig sem lehet beszélni, mert itt aztán tényleg minden van, ami csak szemnek-szájnak, de leginkább az elmebajnak ingere.
Kezdődik azzal, hogy égből alászállt toronyháznagyságú robotok kocognak egyet New York belvárosában, s a végén elvisznek egy földalatti trafóállomást - erre mondaná Shakespeare, hogy sok hűhó semmiért. Habár elvileg egy fejlettebb társadalomban élünk, a hadsereg helyett egyedül csak a fantáziadús nevű Sky (Ég) kapitány (Jude Law) tudja megmenteni a világot, aki egy cápahímzéses repülőgéppel ezt abszolválja is, majd jól megérdemelt pihenését régi barátnője, az életébe ismét beszemtelenkedő sztorivadász Polly Perkins (Gwineth Paltrow) zúzza szét. Akivel épphogy elkezdődne ismét a „hogy szerethettem bele egy ilyen szemétbe” címkézésű, csontlerágásos románcuk, a kapitánynak újabb világmentenivalója támad. A cápagép tehát ismét lecsap, aztán jön a Himalája (miért, van a kalandfilmekben más hegyvidék is?), a sugárzó bánya (egy valamirevaló kalandfilmben a bánya vagy denevérekkel van tele, vagy sugárzik, de mindegy, úgyis beomlik a végén), valami buddhista közösség (miért mindig a buddhisták érdemelik ki ezt?), meg egy angol égi leszállópálya (a fizika törvényeivel dacoló, mostre kügyü, kihagyhatatlan), rajta a félszemű kapitánnyal, Franky-vel (Angelina Jolie) (sosem értettem a szemkötéseket, már feltalálták a műszemet is, Colombo hadnagynak ez a sármja), majd a szokásos gonoszsági kellék, dr. Totenkopf (azaz Halálfej), az őrület ötödik sebességébe kapcsolt tudós szigete (akinek szellemét Lawrence Olivier „játssza”), természetesen őslényekkel súlyosbítva, és végül még Noé bárkája is (hogy már Istent se hagyjuk ki a sztoriból), jelenleg űrrakéta képében, amelyet meg kell állítani, mert ha nem, akkor vége a Földnek. És sikerül! (Ki hitte volna.)
Hét évig készült a film! Ami persze semmit nem mond, mert ez lehetett hét év folyamatos, elmélyült alkotás, meg hét év szerencsétlenkedés is, ráadásul egyik sem garantálja a minőséget. Azt viszont hozzá kell tenni, hogy a munka legnagyobb részét az vette el, hogy az egész történetet a mára már közhelyessé vált technikával: üres kék falak előtt vették fel, a hátteret már csak hozzádigitalizálták, ami nem volt egy kéthetes munka. Az eredmény viszont látványos és kielégítő, bár kicsit hasonlít a százforintos boltok faliképeinek a stílusára. (Nem a Sin City volt tehát az első ilyen technikával készült film, ezt mindenki rosszul tudja, ez már kész is volt, amikor azt még csak csinálták.) Ráadásul, ha a figyelemlekötési faktort vesszük, a mű hatásosan teljesít, ugyanakkor a megtekintés után marad az emberben némi űr, amely leginkább arra kárhoztatja az alkotást, hogy minden tülekedő gigantomániája és percenként változó helyszínei, meg harsány cselekménysorai ellenére szépen csendben elfelejtődjön.
Merthogy végső soron nincs benne semmi eredetiség. Az hagyján, hogy minden képsorról ki lehet találni, melyik filmből lopták el, de a történet lükécske és időnként tényleg nem tudjuk, ki mire miből jött rá; tele van gyermeteg ötletekkel - a sugárfertőzötten haldokló tibeti rabszolgaroncs halála már annyira fájdalmas, hogy mi szenvedünk helyette - , a hősök meg csak folyton tepernek megmenteni a világot, de az ilyen másfél órányi elszánt tekintetű menetelést legfeljebb Kim Dzsong Il élvezheti a phenjani díszszemléken. A humorpatronok bágyadtan próbálnak kirobbanni, ezekhez képest még A tanú staniclis kölyke is csúcsélvezetet nyújt; s mivel folyton rohanni kell, a szereplők semmiféle élhető karakterábrázolást nem nyújtanak. A zene eredetietlen, ehhez képest folyamatos és hiperagresszív, olyan, mintha Richard Strausst vagy Sztravinszkijt bedrogozták volna a világvége előtt. Egyedül az akciójelenetek szépek, de túlzott ötletességgel ezek sem vádolhatók, itt egyszerűen csak a sebesség visz el mindent.
Amire persze a filmrajongók adott esetben felszisszenhetnek, és azt mondhatják: de hát ez az egész tisztelgés a régimódi sci-fi- és fantasy-„remekek”, meg a serialok (a tv-korszak előtt az amerikai mozikban a két főfilm között vagy a főfilm előtt vetített rövid animációs kalandfilmek) előtt. Persze, biztos annak szánták, de egy hódolati mű nem állhat abból, hogy az összes előzményből kicsipkedik a legvadabb jeleneteket és összegyúrják őket egy sablontörténetté, aztán azt mondják, hogy na, nézzétek, mi van itt? Ez most egy tisztelgés! Nem, ennél a koncepciónál egy finomesztergáltságú eszközkészletet kell alkalmazni: a tisztelgés ugyanis egy kicsit mindig parodisztikus és ironikus is. Ez meg nem az, ez csak egy félresikerült, infantilis színvonalon mozgó összeállítás, semmi több. Ezen az sem segít, ha tételesen felsoroljuk, hogy melyik jelenetet honnan vették, mi mire utal vissza. Az emberek többségét ez nem érdekli, nem is értenek ehhez, ugyanakkor nem szeretik azt érezni, hogy egy ilyen film elemeit csak a legközismertebb, legpopulárisabb jelenetekkel azonosíthatja. Ezért (volt) zseni Tarantino, mert nem pusztán bemásolta az alkotásaiba a kedvenc médiaélményeit, nem pusztán felmondta róluk a leckét, hanem azokat tudat alatt működő azonosító-hatásokkal dolgozta fel.
Na jó, annyi bocsánatot megérdemel a rendező, hogy a film bemutatója idején még csak 37 éves volt és addig egyetlen művet sem tett le az asztalra, s volt egy forgatókönyv, amit még a középiskolából hozott magával, meg a friss, digitális technika, továbbá egyfajta meggyőző erő arra, hogy az amerikaiak mellett külföldiek is adjanak pénzt az ő álomvilágára. Egy nagy gyerek volt, aki minden valószínűség szerint azt hitte, hogy innentől kezdve rögtön a csúcson tündökölhet. Egyáltalán: hogy adtak ennek pénzt?
Lepődjünk meg: egy hatperces számítógépes próbabemutató alapján. Azt megkapta a Paramount Pictures egyik producerje, Jon Avnet, aki rögtön beleszeretett az anyagba. (Nyilván ő sem cseperedett még fel lelkileg, vagy Lucas-nak képzelte magát.) A koprodukciós társak végül az évek alatt 70.000.000 dollárt pumpálhattak bele az egyre követelődzőbb produkcióba, amelynél a rendező mindent egy lapra tett fel.
Csakhogy ez nem jött be: a végtermék az USÁ-ban 37.000.000 dollárt, Európában meg összesen (!) csak 20.000.000 dollárt szedett össze magának a mozikban, tehát egy totális bukás volt, amelynek rentabilitásán már csak a dvd-kiadások segíthetnek.