A mozivászon imádnivalóan taszító főhősei között a pálmát valószínűleg Torrente, a szexista, fasiszta, rasszista, alkoholista, koszos madridi exrendőr kapná meg, de nem sokkal marad le tőle Ford Fairlane, a rendetlen, piás, pénztelen, későn kelő, és önfeledten bazmegelő rock’n’roll-detektív sem, aki egy autómárkáról kapta a nevét. Karakterének különös hangsúlyt ad az, hogy alakítója, azaz Andrew Dice Clay 1991-ben megkapta az amerikai filmkritikusok Arany Málna-díját, vagyis az adott év legpocsékabb alakítása érdekében alapított "kitüntetést." Ugyanezt a díjat nyerte el maga a film, továbbá az operatőri munka, a forgatókönyv, jelölést kapott rá a rendező is – a finn Renny Harlin - , továbbá Wayne Newton és Gilbert Gottfried is a legvacakabb mellékszereplek reprezentánsaiként. A kritikusok – még azok is, akik nem szerepeltek a „málnás” csapatban – kortól, nemtől és pártállástól függetlenül azonnal összeköpködték, s a téveszmékkel ellentétben az amerikai közönség sem taposta el érte a terhes anyákat a mozikban, de azért összekapart magának a bemutató évében 21.000.000 dollárt , ami a minimálköltségvetéséhez képest nem is volt rossz eredmény, bár ez inkább tényleg csak azt mutatta, hogy az USÁ-ban (hát hiába, ez egy nagy ország) minden szemetet el lehet sózni, csak kell hozzá egy jó plakát.

Az a helyzet, hogy amennyiben a filmet szigorúan a történetelemezési szempontok alapján górcsövezzük meg, akkor a zsűrinek igaza volt, mert az egy trágyakupac. A sztori teljesen értelmetlen, aki a végén ki tudja hámozni, hogy miként is kerül össze a három cd, és tulajdonképpen mit is akart a főgonosz Julian Grendel (Wayne Newton), az megérdemel egy Hegel-díjat; az eleve téveszmés kiindulópontot pedig még csak tetézik az értelmetlen véletlenek és fordulatok, de szigorúan csak olyan megoldásokkal, amelyeket már százszor láttunk a vásznon, kivéve a „baszott drága” pandát, amit előbb felakasztanak, aztán feltámad és a főszereplővel együtt kilép a film végén az addigi történetből, ahol is a forgatáson találjuk magunkat.  

Clay esetében kérdéses, hogy megérdemelte-e a szamárpadot, mert az tény, hogy buta kőarccal játssza végig a történetet, ugyanakkor éppen az volt a szerepe, hogy a film noir mogorva detektívjeinek a stílusát párosítsa össze a sztárinterjúk alanyainak kényszeres rugólazaságával, ezért aztán mindent elárasztanak testének parodisztikusan eltúlzott, hányaveti gesztusai. A fényképezés azonban ettől az „eredménytől” függetlenül érdemtelenül kapta meg a maga anti-Oscarját, mert inkább a jó átlagot hozza. A zene tűrhető, csak nem eredeti.

A filmben még szerepel megannyi olyan „nagyágyú” is, mint Priscilla Presley, akinek a megszokott kínlódása már nem is fáj, megszoktuk, hogy a hölgy irreverzibilis tehetségelvonásban szenved. Aztán itt van Al Bundy, a lábszagú cipőbolti alkalmazott karakterét multikulturális diadalra juttató Ed O’Neill, itt most egy infantilis rendőrnyomozó szerepében, aki folyton azt énekli, hogy „buti tájm, buti tájm, krossz de júeszéj”. (Ahogy Julien Grendel mondta a filmben: a popzenében az a jó, amikor elhallgat.) Továbbá itt van még a kusza történetben beteges szerepet játszó Robert Englund, aki már rég elfeledkezhetett az anyakönyvi nevéről, ugyanis mindenki csak így ismeri, hogy ő Freddy Krueger, a Rémálom az Elm utcában (I-X+1) horrorsorozat markáns vezérőrültje. További ügybonyolítónk Fairlane titkárnője, az atombombázó Lauren Holly, aki a karrierje megalapozásaként később hozzádörgölődzött (mi több: ment) Jim Carrey-hez, egy évig tartott a lamúr, aztán folytathatta ott, ahol most is van: a gödör alján. Maddie Corman agyatlan szőkesége is egyfajta védjegye lett a filmnek.

Mármost ez ezek után természetesen sehol nem kerülhetett kultikus státuszba, csak nálunk, bár Norvégia és Spanyolország közönsége is vevő rá. Ennek különböző okai vannak.

Egyrészt a fordítás színvonala: a magyar nyelv káromkodási arzenálja és hajlékonysága Mohamed Aliként veri az angolt, ennek volt az is köszönhető, hogy amíg Frédi és Béni az angol nyelvterületen csak két rajzfilmhős lett a számtalan Hanna-Barbera produktum között, addig nálunk még most is a mennyekben vannak, mert a „rímhányó Romhányi” feltuningolta az eredeti prózát versekké. Ez ennél a filmnél is megtörtént. Másrészt még a rendszerváltás elején, a sufnituning videokorszakban az a Nagy Feró kapta meg a szinkronhangot, aki akkoriban még rendes énekes volt, s nem csinált magából bohócot azzal, hogy korcsolyázni akar, meg hal-a-tortázni, bár meg kell jegyezni, hogy a téveszmékkel ellentétben nagy lázadó sem volt, ui. akkorra a „nemzet csótánya” már átvehette az Állami Ifjúsági Díjat. Az ő fahangú, beszédhibás szinkronja önmagában is kellő ellenpontját képezte a „hivatalos” magyar filmnyelvnek, de még a silány eredeti amerikainak is, ezért is kelthette azt a téveszmét a magyar nézőkben, hogy ez a film úgy mellékesen szól is valamiről.

Nem szól semmiről, de nem tehetség nélküli, hiszen tömegestül vannak benne önmagukban a fentiektől függetlenül megálló, eredeti jelenetek, azokban meg ízléstelen és blőd beszólások, akik akarja, keresse meg őket a wikipedián, bár a legtöbbje azóta is közkézen, azaz közszájon forog. Valószínűleg a filmet komolyan is gondolták, Harlin ugyanis ezzel párhuzamosan tette le az asztalra még ebben az évben a Die Hard 2-t, amelyet ráadásul a Ford Fairlanehez képest csak pár nap különbséggel mutattak be. Szóval tudott a fickó, ha akart. De aztán mégis ez lett ebből, egy idétlen, elfuserált, kusza krimiparódia, amely éppen a betegessége miatt lett Magyarországon, Európa egyik legeredetibb államában a tékák örökösön kikölcsönzött darabja.