1975. június 30. napján állították hadrendbe az USS Nimitz atommeghajtású repülőgép-hordozót, a világ akkor legmodernebb és most is egyik legnagyobb hadihajóját. Öt év múlva filmesek szállták meg a fedélzetet, hogy egy haditengerészeti propagandaművet forgassanak le sci-fibe öltöztetve: ez volt a Végső visszaszámlálás. (A dolgot kár lenne a nemzeti öntudatot ismét bereflektorozó Reagan elnök nevéhez kötni, mivel őt 1981. január 20-án iktatták be, s a film meg addigra már rég lefutott a mozikban.) Mivel az USA Navy érdekelt volt az erőfitogtatásban, ezért kéjjel adta át az admiralitás a hajót a forgatásra, amelynek súlyát, nemességét, erejét és eleganciáját Victor J. Kemper operatőr maximálisan ki is használta, s nemcsak az önmagukat adó nagytotálokban: habár a filmben nincsenek különösebb hadijelenetek (két japán Zero-imitáció kilövésén kívül), a hajó felvezető bemutatása önmagában is élményszámba megy. Ráadásul a bevezető képsor mellé felsorakozik John Scott zenéje, amelyben ugyan nem mellőz egy kis Bramhs-utánérzést sem (az érett korszakból), de harsányságmentes emelkedettsége kétségkívül jól vezeti be a céltárgyat az érdeklődési körünkbe. A film ezzel az első öt percben megnyer magunknak: immár nem egyszerűen egy hajóról van szó, hanem „a” Nimitzről, amely előbb teljes pompájában vonul fel előttünk, majd be is mutatkozik működés közben néhány vadászrepülő leszállásának a közeli bemutatásával, amely képsorok azt sugallják, hogy ez csak látszólag egyszerű dolog, valójában ezen a hajón minden veszélyes – mint ahogy maga a hajó is.

Óvatosan persze úgy mutatták be, hogy sokkal többet senki ne lásson belőle, mint ami feltétlenül szükséges… A film elején még viccelődnek is ezzel, amikor egy szovjet halászhajó adását veszik, hogy ezek ugyan mit keresnek itt, mire a válasz: olyan nagy halra vadásznak, mint ez. Nos, a szovjet kémszolgálat ebből a filmből nem sokat tudott meg a hajó működéséről, azt meg, hogy nagy és félelmetes, Don Taylor rendező munkássága nélkül is tudták Moszkvában.

„Nimitz” egyébként tényleg hadirendben állt 1941. december 6. napján, amikor egy idővihar a hajót Matthew Yelland kapitány (Kirk Douglas) parancsnoksága alatt visszarepül ebbe a napba. Merthogy Nimitz lett a pearl harbori katasztrófa után a csendes-óceáni flotta főparancsnoka, ezért is van kiakadva Samuel Chapman szenátor (Charles Durning), a japánok által megfürdetett politikus azon, hogy miként lehet egy elő admirálisról elnevezni egy hajót. (Egy Samuel Chapman nevű politikus valóban létezett, és tényleg 1941-ben halt meg, de nem szenátor volt, hanem szimpla képviselőházi tag, és a halála nem volt túl rejtélyes: egy heveny influenza vitte el január 17-én, tehát semmi köze a történethez, csak a nevét adták a filmhez. Hogy miért, rejtély.)

A parancsnokság súlyos gondba merül: ha már visszakerültek az időben, akkor meg tudnák állítani a japánok légicsapását. Megjegyzendő: különösebben nem csodálkoznak azon, hogy visszamentek a történelemben, tudomásuk veszik a tényeket, hiszen mást úgysem tehetnének. Most nincs idő filozofálgatásra – ebből egyébként lehetett volna több is a filmben. De a film – ezt rögzítik is benne – nem az egyetemista vitakörök témalepárlásáról szól, ezért Yelland kijelenti: ő bizony támad, akár meg lehet másítani a múltat, akár nem, mert ő minden idősíkba és térben az USA katonája, végeztem. A támadást persze nem lehet végrehajtani, mert megint jön az idővihar, mint aki eltévesztette az utat és most visszatér, hogy visszaszívjon (a szó szoros értelemben) mindent. „Bocsánat a kellemetlenségért” – mondja az Idő, és kiviharzik a másik kijáraton. A császári flotta pedig támad… (Ez onnan is tudjuk, hogy pár hadműveleti képkockát beillesztettek ide a Tora! Tora! Tora! c. film csatajeleneteiből.) Owens kapitány (James Farentino) és Chapman titkárnője (Katharine Ross) viszont marad, mert az izgága szenátornak valami itt bűzlik, ennek következtében ott ragadnak egy szigeten.

A film nem ígér nagy izgalmakat, bár van benne egy-két elegáns fordulat, pl. amikor elkapják a japán pilótát és ő úgy dönt, hogy ezzel a téma még nincs lezárva... Továbbra is nézhetjük a hajó grandiózus berendezéseit, a felüvöltő sugármotorokat, a repülőgép-kiemelők fenyegetően nyugodt mozgását, az ég kékjébe felvágódó vadászgépeket, amelyeknél csak az az egy baki fordul elő, hogy az üzemanyag-utántöltő repülő is bombát hordoz a hasa alatt. A beállítások jellemzően féloldalasak, illetve alsó- és felső kameraállásból felvettek, hogy minél grandiózusabbnak tűnjön minden, a légiharc is jól megkomponált, néha szinte balettszerű a zenével. Tulajdonképpen egy hajóval és a haditechnikájával ismerkedünk meg költői módszerek által az egész film folyamán, amely azonban nem nyomja el magát a történetet, amely – mint már jeleztük – nem egy túlideologizált problémával való küzdelmet mutat be. Nem is lehetett volna sokat kihozni a témából, egyszerűen azért, mert az időutazás olyan megoldhatatlan, sőt: józan ésszel felfoghatatlan paradoxonokat kelt az emberben, amelyek kitárgyalására nemhogy egy másfél órás film, de egy élet sem lenne elegendő. Úgyhogy a forgatókönyv helyesen tette, hogy – illeszkedően a film hangulatához – a legegyszerűbb megoldás mellett tette le a garast: ha támadnak, támadunk. Ennek következtében a színészi alakítások is erősen másodlagosak, itt a ruha teszi az embert, vagyis mindenki a szerepével azonosul, amelyeknek a kitöltéséhez tényleg nem kell több, mint pár mondat és néhány katonás gesztus.  

Harminckilenc év telik el aztán, vagyis hát egy nap: és Warren Lasky (Martin Sheen), a film egyébként abszolút mellékszereplője, a történet galambjainak csak néhány gondolatmorzsát odaszóró üzemgazdász végre megtudja, hogy ki is az a rejtélyes Mr. Tideman, aki a hajót tervezte és aki kifejezetten azért ment ki a felszállópályához, hogy megnézze az ő légiindulását a hajóra. Jön tehát egy egyszerű, és mégis nagyon szép, a maga eszköztelenségében ravasz pillanata a filmművészetnek: a kalandok után a kocsi mélyében ott ül a megöregedett pár, akik szelíd, fénylő szemekkel néznek Laskyra. A jelenet a tudatalattinkra hat, hiszen hányszor tettük már fel az örök kérdés, hogy miért tűnnek el úgy az évek, mint egy pillanat?

Az izgőmozgók persze felvetették, hogy ez az egész így hihetetlen, mert ha Owens kapitány megragadt a múltban, akkor nem jöhetett volna ki a partra, hogy szemmel kísérje Lasky indulását, mivel ekkor egyszerre lenne a hajón és a parton, amelyet még az Idő sem tűrne meg. De az Idő fizikáján oly fölösleges vitát nyitni: a film nem erről szól.

Annak története ugyanis nem más, mint egy „vörös hering”, Hitchcock kedvence: a végén, az utolsó pillanatban derül ki, hogy itt valami teljesen másról van szó, mint a férfias játékok propagandájáról, meg Pearl Harborról, amelyekről pedig idáig azt hittük, hogy ezek képezik a súlyponti részeket. Nem ezekről szól, hanem arról, hogy Lasky most találkozik igazán az Idővel és nem az óceánon. Beül a két öreg mellé, beül az Idő mellé és elhajtanak. Sok mindenről kell beszélniük…