Jack Gold, a film rendezője eredetileg tv-filmeket csinált, ez is annak készült a CBS megrendeléséből. Így hát minden ízében a jó értelmű szűklátókörűséggel közelíti meg az eseményeket, értsd: egyszerűen. Ez a baja.

Tán pikírtség, de nem lehet megállni: a náci koncentrációs táborok világát nevezhetnénk akár a tömeghalál avantgardjának is, hiszen az addigra elkopott hangulatú módszereket (gyújtogatások, lenyilazások, fejeket gúlába rakása) a XX. század egyik legkreatívabb szemléletű eszméje új, érdekes vizuális ötletekkel dobta fel: köbcentire kimért, lángoló hullákkal teli gödrök, hamut hányó kémények, egymásba csavaródó tömegek a gázkamrákban, kinn meg ruhabőröndnyi össztömegű, bőrrel fedett csontvázak és közben az öncélú szadizmus tombolása, lehetőleg kőfejtéssel, zenével, korbáccsal, viasszal kipucerált csizmákkal és pökhendi mosollyal, meg szemüvegek mögül néző szorgos, rovancsoló tekintetekkel körítve. Ezek az attribútumok még akkor is megmaradtak, amikor a világ egyik legocsmányabb állama a talmi tündöklés után végre lerohadt a térképről. A látványra egyébként egy időben sikerrel települt rá egy szubzsáner is, amelynek „gyöngyszemeit” Magyarországon eddigelé nem élvezhettük, ez volt a „náci exploitation”, vagy rövidítve: „naziploitation”, amely az öncélú szadizmus ábrázolásával hódította meg az arra fogékony egyedeket. (Akik természetesen nem a neonácik voltak, mert azok szerint nem is léteztek táborok, ahol meg voltak, ott virágokat termesztettek a nagybani piacra.) Az Elza, az SS-nő (1977), A GESTAPO vörös éjszakái (1977), vagy a Nazi Love Camp 27 (1977) c. (egyébként olasz) filmek egyelőre még támadásra várnak a magyar közönség ízlése ellen, de ami késik, nem múlik.

Szóval nem az a gond, hogy a film nem tobzódik az erőszakban, mert akkor frappánsan süllyedne bele a fenti kategóriába, hanem az, hogy amit bemutat, abban egyszerűen nincs különösebb drámaiság. Spielberg filmjében (a címét ugye nem kell rögzíteni) a megejtő zene (John Williams) sok mindent hozzáadott a történethez, ez itt nincs meg; a nácik egyes szörnytettei nem fonódnak össze egymással, önállóak és semmiféle funkcionalitással nem rendelkeznek azon kívül, hogy bemutassák az őrök lelketlenségét; akik különben teljesen differenciálatlanok, egyetlen jeleneten kívül, amikor a vacsorájukat mutatja be a film, itt már némi önreflexió is észrevezető, de aztán a rendező megijedhetett a közvetlen emberábrázolástól és inkább kihátrált az őrök bemutatásának lehetőségéből. (Amelyre pedig Spielberg hangsúlyt helyezett.) A foglyokra ugyanez áll, vagyis csak arcokat látunk, sorsokat viszont nem. Vagyis mindenkitől azt kapjuk, amit első zizzenetre várunk: az őrök öncélúan és hidegen gyötrik a foglyokat, akik összeszorított foggal szenvednek néhány (Jugoszláviába felállított) barakk között, mert a kamera azzal már nem kívánja terhelni a nézőt, hogy bemutassa a gázkamrák és krematóriumok kissé keményebb világát is (egyetlen röpke jeleneten kívül, ahol a rendező megint csak megriad attól, hogy őszintén mutassa be, mire képes az „ember”). Ezzel kb. másfél óra megy el, ami végül még a néző számára is egyfajta „szórakozássá” teszi a filmet, pedig ennek éppen az lenne a célja, hogy az embert ösztönösen megpróbálja elfordítani a látványtól, amit viszont itt nem ér el, kissé egykedvűen várjuk a következő fordulatot, amely borítékolhatóan abból áll, hogy az őrök valami csekélység miatt újfent rosszkedvűek lesznek, a rabok többsége pedig ismét hálát adhat Jahvénak, hogy túlélte az elmúlt öt percet.

Még egyszer: nincs ezzel semmi gond, csak a dolog egy idő után kimustrálttá kezd válni. Nem azt akarjuk ezzel sugallni, hogy több vér kellene a falakra (apropó: a filmben nincs is vér, nincsenek még közelről látható holttestek sem), de valamivel fel kellene dobni az egyhangú szituációkat. Mondjuk valami olyanra gondolunk, mint amikor a Schindler listájában a részeg német katona artikulátlanul ordítva lövöldözni kezd az exhumált hullahegyek parázsló halma előtt, vagy amikor a gyermek vigyázzba mered a gettó romjai között grasszáló katonák kedvéért; de itt van a Polanski által rendezett A zongorista rövid, de emblematikus jelenete, amely mindent magába tömörít a nácikról: amikor a tolókocsis öreget kidobják az emeletről, avagy a tömeg zsibbadt várakozása a halálvonat megérkezésére, aztán elutazásuk után a saját fajtársaik undorító viccelődése azokon, akik megelőzték őket...  

A film utolsó egyharmadában aztán felgyorsulnak az események: megérkezik Szása, azaz Alexandr Pecserszkij (Rutger Hauer), a zsidó hadifogoly a katonáival, aki rövid idő alatt megszervezi a szökést és kirobbantja a lázadást, amelynek eredményeképpen a 600 fogolyból 300 megmenekül, leöldösve az SS-őröket és az ukrán katonákat, majd átgázolnak az aknamezőn. Ez a felvonás sem az eredetiségével vagy a kiérlelt feszültségével tüntet, hanem egyszerűen a dinamizmusával, hogy ti. végre történik valami. Ennek komolyságát csak Hauer rontja el, mivel a karaktere teljesen hiteltelen: már az első pillanattól kezdve olyan fölényes nyugalommal lép fel és veszi át az irányítást a megszeppent foglyok fölött, majd dolgozza ki a tervet nekik a szökésre és hajtja végre nem is velük – inkább általuk, mintha a konyhában ütne össze egy ebédet, emellett kb. két mimikát ismer (mosolyt és fapofát). Szükségszerűen bele kellett szőni egy szerelmi szálat is (nők is ülnek a moziban), de teljesen fölöslegesen, bár megtörtént. De attól, mert valami megtörténik a valóságban, még nincs dramaturgiai indoka a valóságról szóló műalkotásban.

Szóval a filmre végső soron egy rossz szavunk nem lehet, lemegy, elszórakoztat, ha nem is mulattat. Inkább tananyag-film, mint nagyívű műalkotás, bár a humanizmus, az odafigyelés és a pedagógiai jószándék kétségkívül fémjelzi ezt a végső soron hiteles alkotást. Merthogy az esemény valóban megtörtént 1943. október 14-én, Szása is valóságos személy volt, mint ahogy mindenki a filmben. A szökés olyan jól sikerült, hogy Himmler az első idegrohamában rögtön bezáratta a tábort, mint alkalmatlanok által irányított mészárszéket, amelynek a parancsnokát aztán a jugoszláv partizánok puffantották le három hónap múlva.

Nem volt nehéz döntés ez a SS Birodalmi Vezetőjének, tekintettel arra, hogy ez életében egyszer látogatott meg kíváncsiságból egy haláltábort és annyira rosszul lett a látványtól, hogy soha többé nem nézett egyiknek sem a környékére. De persze ettől még aláírt, aláírt és aláírt...