Köteteket lehet megtölteni (csak minek?) a digitális korszak előtti amerikai mozgóképes hóbortosságokról, amelyekben gyurmarémek és papírrepülők alapozzák meg a történet intelligenciáját. Ezek persze ma már kultúrtörténeti érdekességek is, feltéve persze, ha az ember nem veszi őket komolyan. Na de ki hallott már szovjet trashről?
Nos, aki látni akar egyet, annak lábaihoz most térdepel a nagy lehetőség: a Kétéltű ember. Van itt minden: banánköztársaság, egyenruhaparédé, emberundortól kiborult tudós, harcos újságíró, börtönszabadítás, autósüldözés, ármány és szerelem. És persze a középpontban ott van a kétéltű ember, Ihtiander, aki folyton halpikkelyes ruhában jár, fején egy formatervezett rohamsisakkal. A látvány megkomponálása is kielégítő: hajómakett úszik a tengeren (vagyis egy lavór vízben), a tudós sziklaodúját papírból gyűrték össze, a gömblift ajtaja láthatólag rosszul záródik, ugyanaz a néhány autó reprezentálja a hatalmat, a vízparti város olasz jellegű (függetlenül attól, hogy a mese Latin-Amerikában játszódik), a nagyvárosi jeleneteket pedig valami amerikai filmből másolhatták át maguknak, valószínűleg jogdíj nélkül.
A filmet Kádár alatt minden évben legalább egyszer leadták a televízióban délelőtti gyermekmatiné keretében, így aztán a mai harmincöt év feletti korosztály számára ha más nem is, de legalább a címe ismerős. Valószínűleg ezzel tisztában volt a film forgalmazója is, amikor egy dvd-re rányomta az egészet, mindenféle extrák nélkül. Az immár középkorúvá vált hajdani nézők tehát megtekintik gyermekkoruk egyik kötelező élményanyagát, aztán nevetnek rajta egyet, amire természetesen az ő gyermekük is meg fogja nézni azt (min nevet apu és anyu?), s ezzel a film már be is biztosította magát a klasszikusok közé, mert amit már két nemzedék néz, abban azért mégiscsak lehet valami…
Mielőtt az olvasó (aki gyermekkorában nem ezzel kezdte a vasárnap reggelt) azzal a gondolattal távozna e másodpercben a honlapról, hogy „ezt sem veszem meg”, azért szeretném rábeszélni, hogy a néhány itt következő extrára (ami a dvd-ből kimaradt) mégis áldozzon néhány percet. A dolog ugyanis nem ennyire egyszerű…
A film alapötletét Alexand Beljajev orosz szerző írta még 1928-ban. Ő 1925-1945 között alkotott – termékeny fantáziáját valószínűleg súlyos betegsége alapozta meg, a szobájához volt kötve. Beljajev magasan jegyzett sci-fi író volt – érdekes, hogy a szocializmus mennyire szerette ezt a műfajt, nyilván azért, mert ez ugyanolyan meseszerű volt, mint a kommunizmus. Az Alexandr Kapler által átírt történet azonban lényegében nem sci-fi, hanem sokkal inkább egy szerelmi történet. Ebből aztán megcsinálták A kétéltű embert, de ez annyira megtetszett az amerikaiaknak, hogy készítettek belőle maguknak is egy változatot is, majd egy remaket az oroszok. Az eredeti szovjet verzió emellett válasz akart lenni az 1954-ben készült amerikai Creature from the Black Lagoon c. filmre (A Fekete-laguna szörnye”), ami tulajdonképpen rossz választás volt, mert ezzel a filmmel kár versenyezni: ma már a kutya sem emlékszik rá.
A Gennagyij Kazanszkij és Vlagyimir Csebotarjev rendezők által jegyzett mese szerint Ihtiander, a „tengeri szörny” (Vlagyimir Korenyev) gyermekkorában tüdőbetegségben szenvedett, ezért apja, Salvator doktor (Nyikolaj Szimonov) cápatüdőt operált belé. Fiát igyekszik távoltartani az emberiségtől, ezért kutatásaihoz használja fel, ő szállítja neki az alapanyagokat a mélyből. Egy alkalommal azonban értékesebb dolgot lel ott lenn magának: egy ájult lányt, Guttiere-t (Anasztazia Vertyinszkaja), akit egy cápatámadás elől ment meg, és ad át csónakon a gyöngyhalászhajójáról odaevező lovagjának, a szívtelen és hideg Pedro Zuritának (Mihail Kozakov), aki persze magának sajátítja ki a lány megmentésének győzelmét. Ihtiender végül a városba merészkedik, ahol felkutatja a lányt, de összetűzésbe került Zuritával, aki több sikertelen kísérlet után végül foglyul ejti őt, és rabszolgaként akarja dolgoztatni a hajóján, mint gyöngyhalászt. A professzor és Olves, az újságíró (Vladlen Davidov) ugyan megmenti őt, de Ihtiander és apja is börtönbe kerül. A fiút innen egy fegyőr szabadítja őt ki. A zárkában azonban – azt hívén, hogy víz nélkül nem tudna élni – egy tartályban tartják, ami tönkreteszi a tüdejét, s már csak tényleg a vízben kénytelen maradni élete végéig. Hiába szabadul tehát ki, utoljára még találkozik kedvesével a parton, majd az alkonyi nap fényénél elnyeli őt az óceán…
A film ereje abban van, hogy tipikusan oroszos: tele van lágysággal és melankóliával. Itt tulajdonképpen mindenki tragikus személyiség és senki nem válik a megszokott értelemben vett hőssé. Ihtiander maga a bánatos szelídség: nem akar ő szupermen lenni, nem veszi fel a harcot az emberiség megrontóival, nem hajtja igájába a tenger rémeit, szolid gyűjtögető életmódot folytat, még gyöngyöket sem szedi össze, hogy meggazdagodjon. Udvarlása ugyan célratörő, de épp ezért együgyű. Tökéletes választás volt a szerepre a leptoszom, bús tekintetű, érzéki szájú, szomorkás Korenyev, akinek akár meg sem kellett szólalnia, annyira eszköztelenül forrt össze a szerepével. Apja pedig ugyan gyanúsan emlékeztet a James Bond-filmek bolond tudósaira, de ő csak gyógyít, hatalmát másra nem használja fel. Egyedül Zurita gonosz a filmben, de ő sem annyira, hogy meggyűlöljük őt, bár végül eléri a végzete, amikor Guttiere apja (A. Szmiranyin) meggyilkolja őt. A rendezők semmit sem bíztak a véletlenre a színészválasztásnál, ha felsorakoztatnánk a szereplőket egymás mellett, a film története nélkül is pontosan tudnánk, hogy kinek jutna a jó és kinek a gonosz szerepe. Ez persze szintén a film gyermeki egyértelműségét erősíti.