Szóval tkp. nincs ezzel a filmmel semmi baj, minden az ízléses mértéktartással van benne feldolgozva, szellemes és hihető is, kerüli a túlzásokat és a hihetetlenségeket, ráadásul valós eseményeken (is) alapul. Ezek után már csak arra a rejtélyre kell rájönnünk, hogy miért is feledjük el öt perc alatt Jonathan Mostow író-rendező alkotását?

Pedig a történet ügyes: egy német tengeralattjáró, az U-571 számot viselő hadieszköz tehetetlenül sodródik az Atlanti-óceánban. Habár a szövetségesek bármikor a tenger mélyébe küldhetnék a romjaiban is veszedelmes hadieszközt, ez lenne a legnagyobb hiba, amit elkövethetnének: van ugyanis azon egy Enigma kódológép, amelyet meg kell szerezniük. Nácisra fazonigazítanak tehát egy kivénhedt tengeralattjárót, és nekiindítják, hogy csellel foglalja el az U-571-et. Ami sikerül is, csak közben megjelenik a felmentőhajó, elsüllyeszti az álalakulat tengeralattjáróját, hőseink pedig az U-571 ádáz kapitányával súlyosbítva kénytelen felvenni vele a harcot, majd egy könyörtelen német hadihajóval is. A megoldást, amellyel szétzúzzák az ellenséget, nem áruljuk el, ennyi elég róla: szellemes!

Amire semmi panaszunk nem lehet: a látvány, a zörejek és a zene. Oliver Wood operatőr kiélhette magát, hiszen a tengeri felvételek a leghálásabbak közé tartoznak, ott minden olyan költői, akár vihar van, akár kék az ég, egy hajót vagy egy tengeralattjáró testét fényképezni olcsó, de kellemes kihívást jelent; a víz alatti felvételek (természetesen makettekkel) pedig amúgy is örömteljes pillanatokat okoznak mindenkinek. A kép pengeéles, az éjszakai viharos jelenetet pedig a Cinecittában vették fel egy úszómedencében, élethűre sikeredett ez is. A Jon Johnson által keltett zörejeket pedig azért kell megemlíteni, mert Oscar-díjat kaptak. Richard Marvin zenéje ugyan eredetietlen, de szerencsére nem tolakodó: szinte észre sem lehet venni, ami az állandó és javarészt fölösleges hangjegyekhez kottázott amerikai filmkockák esetén kifejezetten boldogító élmény.

A színészi alakításokat sem érheti bántás, kiemelendő itt természetesen a „Klough főnök” névre hallgató Harvey Keitel és a főszereplő Andrew Tyler hadnagyot és első tisztet alakító Matthew McConaughey. (A filmben Jon Bon Jovi is szerepel, de ő megmaradt egy lecserélhető mellékszereplőnek.) Nagy teljesítmény senki sem nyújt, de hibát sem lehet felfedezni a játékukban. A filmben nincsenek a szájukba erőszakolt nagy mondanivalók, üdvös mellőzésre kerültek továbbá a közelharci jelenetek.

Ráadásul a történet módjával bár, de igaz. Az Enigma halálos fegyver volt a németek kezében, a szövetségesek csak pár darabot tudtak maguknak megszerezni, képzelhetni, milyen áron. Az Enigma egyik változatát (hiszen azt folyton továbbfejlesztették) azonban már 1940-ben desiffrírozták az angolok, Churchill nevetve mondta, hogy az egész német vezérkar ott társalgott a matematikusokkal teli Blatchey-kastélyban. Ami a filmet illeti: a brit haditengerészet 1941. május 9-én süllyesztette el az U-110 sz. tengeralattjárót, amelyet a németek nem tudtak felrobbantani és megszerezték a rajta lévő Enigma-gépet. Ez inspirálta a filmet, a szövetségesek aztán ez alapján elkezdhették olvasni a tengeralattjárók „társalgását”.

Talán az volt a hiba, hogy dzsesszesttel indult a dolog, ahol mindenki fehér egyenruhában táncol, majd jön a parancs: kihajózni! A küldetés titkos és a túlélés esélyszáma alaposan súrolja a valószínűségszámítás alacsonyabb tartományait. Innentől kezdve tudjuk, hogy semmi sem úgy fog menni, ahogy azt a parancsnokság eltervezte. Nem is ér minket meglepetés ezután, hogy hőseink egy német tengeralattjárót kénytelenek elnavigálni (ahol még a feliratokat sem értik), s erre rátéve egy lapáttal kikészítenek egy hadihajót és egy másik tengeralattjárót is. Ami azért kissé hihetetlen lenne még akkor is, ha perfekt nyelvvizsgát tettek volna le az akcióhoz…

Meg aztán Tyler hadnagy jellemfejlődésen ment keresztül… A film elején még azon kesereg, hogy eltanácsolták őt a tengeralattjáró parancsnokságtól, mert nem tud azonnal és merészen dönteni. Innentől kezdve már pontosan tudjuk, hogy a) magára marad, mint tiszt, b) veszély közelg és neki döntenie kell, c) és persze győzni fog. Tehát már csak idő kérdése, hogy a kötelező győzelmet mikor szállítja nekünk. Előre kódolható volt az is, hogy meg kell küzdenie a saját hitetlen legénységével (illetve annak maradványaival), akik az elején egyszerűen keresztülnéznek rajta, még a tűzparancsot is az egyik sorkatona akarja kiadni helyette. És persze Klough, a főnök maga tapossa el a legénység elégedetlenségét, mert a hadnagy, az hadnagy, neki engedelmeskedni kell. És persze a végén megszereti a hadnagyát…

Talán az volt a hiba, hogy a németeket a film a szokásos módon ábrázolta: szakadt hordaként, akit egy elszánt náci irányít, aki leggéppuskáztatja a tengerben sodródó ellenséges katonákat, egyszerű tengerjáró hajókat küld hullámsírba, késel, szabotál, egyszóval: veszedelmes, amíg csak egy ér is lüktet benne.

Talán az volt a hiba, hogy a filmben ott volt a „kötelező néger”, aki persze túléli az egész kalamajkát (enélkül fölösleges lenne a szerepeltetése), és már az elején arról mereng, hogy őt rendszeresen hátrányos faji megkülönböztetés éri.

Talán az volt a hiba, hogy a film közepétől kezdve már senkit sem érdekel az Enigma. Pedig főszereplő válhatott volna ebből az írógépből. De nem lett. Kellék volt, amit raktárba tettek.

De nem, mindezek külön-külön nem voltak igazán hibák. Voltak ilyenek a valóságban is. Csak ezek láttán már nem lepődünk meg a végén a konfliktus feloldásán, vagyis a hadicsel mestervágásán.

Ami talán igazából meglepő, hogy bár a film – hogy stílusosak legyünk – amerikai zászló alatt hajózik, de valójában Olaszországban, a Cinecittában és Málta mellett készítették, Dino di Laurentis volt az egyik producere, egyszóval inkább amerikai-olasz koprodukció volt, erről bő tanúságot ad a stáblista. 62.000.000 dollárba került és rövid idő alatt behozta az árát. Népszerűségére mi sem jellemzőbb, hogy minden élelmiszerboltban kapható a kassza mellett. Egyszóval: megérte.