Domján Fruzsinának a Filmkultúrában közölt kritikája szerint neki tulajdonképpen tetszik a film, annak ellenére, hogy „vizuális nyelvezetében és szellemiségében megpróbál klasszikus értékeket közvetíteni, s ezért minden modernsége ellenére is kissé divatjamúlt (…)”. Nos, nem tudjuk, hogy mitől lenne idejemúlt a szerelem, és az a gondolat, hogy nem kell maguknak mindenáron feláldozni a pénzért, mert eddigi élettapasztalatom szerint ez a témaduó (pláne így, egymás mellett) még évezredekig fogja mozgatni a világot, de legyen: a film idejemúlt.

Hála Istennek! Kinek kell folyton a posztmodern?    

Viszont kell nekünk jó magyar film, de nagyon!    Nem csoda, hogy díjzivatar zúdult rá annak idején, a messzi 2001-ben. Incze Ágnes rendező elnyerte vele a 32. magyar filmszemlén a legjobb első film díját, akárcsak az alexandriai filmfesztiválon, de ezt a címet foglalta magában a 2001-es Vox Kritikusok Díja is. Kapott még a film forgatókönyvírói díjat, Hámori Gabriella színésznői kitüntetést, Pohárnok Gergely pedig az operatőri munkáért tehette zsebre az az évi legjobb operatőrnek járó díjat kétszer is (a filmszemlén és a filmkritikusoktól). A film fogadtatására jellemző volt, hogy még a kényes plázamozik is műsorra tűzték – a „kényes” szó itt természetesen a bevételi oldal megközelítésének jellemzését szolgálta. A legjobban Csányi Sándor járt, aki ugyan díjat nem kapott, de alakításával stabilan befészkelhette magát a honi filmvilág díszpáholyába.   

Pedig aztán a filmben sok minden nem történik. Anikó (Hámori Gabriella), az anyja útszéli büféjében tengődő lány felmegy Budapestre, mert barátnője, Móni (Kovács Martina) beleduruzsolja a fülébe a leveleivel, hogy milyen lehetőségek várnak ott rá, csak hallgasson a szavaira és tegyen úgy, ahogy ő. Egyelőre azonban csak abban a gyárban helyezi el, ahol maga is dolgozik, s együtt albérleteznek. A kezdet tehát a hálás, régi recept: vidéki kislány a nagyváros forgatagában („én egy egyszerű vidéki lány vagyok”). Innentől kezdve előre tudjuk, hogy Anikó naivitását a város akarja majd megtörni. Aztán vagy sikerül, vagy sem, a film eme részében ez mindegy: a koreografált végzet adott, csak magát a végzetet még nem ismerjük.

A rendező könnyedén szolgál ki minket: a felvezetése után sok cselekménybonyolítás éppenséggel nem történik a filmben. Anikó megismerkedik Móni reménybeli barátjával, a szervezett bűnözés kis szájaló növendékével, Krisztiánnal (Lengyel Balázs) és Móni útján Mikivel, a gyáruk béna biztonsági őrével (Csányi Sándor), aki erős és buta, de jóindulatú és  nagymenő akar lenni, s függetlenül attól, hogy Krisztián arrogáns primitivitásának a nyoma sem lelhető fel benne, annak segédkezévé akar válni, amelyet Mónitól remél. Egy este elmennek a Balatonra, ahol Miki a maga ügyetlen módján akar szerelmet vallani Anikónak, de az ott és akkor elutasítja őt. Krisztiánról közben kiderül, hogy felesége van, tehát Móninak nulla esélyei vannak, hogy általa törjön fel az alvilág Anita Ekbergjének. Majd Miki végre megkapja első alvilági feladatát: egy autót kell elvinnie valahonnan valahová valamiért. De közben belelőnek, maflaságában a tragacsot odatolja a kávéház kültéri egységében maffiózó Krisztián haveri köréhez, ahonnan evidensen és agresszívan elkergetik. Magára marad, Anikó támogatja őt, majd a kórházból megszökik, s a rendőrök elől már a lánnyal menekül el. Aki vezet, bár nem tud. A filmen egyelőre fel az égbe.    

A történet tehát sovány. Lenne. Mert a forgatókönyvnek kisebb gondja is nagyobb annál, hogy egy ügyes történetet kerekítsen belőle. Nem a sztori egésze itt a lényeg, hanem az általa megkonstruált miliő: a szakadt külső körúti tolvajok pitiáner világa, de ökölcsapások és fegyverek nélkül. Itt ugyanis mindenki csak beszél, iszik, arcokat vág: az általuk gyakorolt kommunikációs sík a basic magyar egyezres szókincsét variálja, és még csak durva kiszólásokkal sem tömte tele a forgatókönyv a karakterek ajkait. Ellenben a megélhetési helyezkedés kényszerpályáin mozgó kiskaliberek körül ötpercenként változnak a rájuk jellemző helyszínek (főként vendéglátóipari egységek terei), amelyekben aztán újabb és újabb leégéseket „élvezhetünk”. Mert e világban fölösleges játszani: mindenki tudja a másikról, hogy mely rangfokon tipródik, mit érdemel és mire használható. Mindenkiről lefoszlik pár mondat után a keménykedő álszemélyiség arcpakolása, hogy aztán a következő jelenetben megint tökélymímelő otrombasággal kísérelje meg a szereplő önmaga eladását. Szerepjátékuk kényszere undorítja el tőlünk a figurákat: a verbális, vagy a hallgatag tekintettel kiosztott rendkorrekciós pofonok válnak nekünk nyomasztóvá, ráadásul a rendező könyörtelenül végigjárat velünk megannyi variációt, hogy végleg elvegye az életkedvünket ezen „életstílus” tapló tagjaitól. Anikó és Miki csődorientált, gyermeteg próbálkozásain, hogy befogadja őket a lé és a Lola társadalma, eleve bukásra ítéltetett: ezt már a legelején, ahogy meglátjuk őket, megsejtjük.   

Mondhatnánk tehát: dicséret a szüzsének! De mégsem, mert az utolsó két percben az addigi finommechanikai rendszer hirtelen gagyivá torzul: a két főhős, a két szerelmes a kocsiban menekül a rendőrök elől, majd elemelkednek a földről és a felhők között szállnak. Ez nagy hibája a filmnek: a Meseautó dallama kezd vibrálni a fejünkben (ha emlékszünk még, ebben az időben ezt épp technoverzióban nyomták éjjel-nappal a rádiók), de nem tudunk hirtelen mit kezdene ezzel a befejezéssel. Ha a két hős eltévedt volna a Józsefváros utcáin, s tétován kanyarognának a macskaköveken, szebb befejezés lett volna. De a földtől elszakadás, mint sztorizáró ötlet annyira elcsépelt, hogy félosztályzat levonásával jár. Ötös alá! Kár volt érte. (Akárcsak a Kontroll végén, amikor a két szerelmes elindul a mozgólépcsőn a fény felé.)   

De ha ettől eltekintünk (s tekintsünk el), a film mégis nagyszerű szórakozás. A két pár ügyetlenkedése precíz kontúrú, élesvonalú koncepcióval lesz hatásos és lebilincselő; de ezen túlmenően nem akar rábeszélni semmire, kinyilatkoztatásokat sem tesz, nem moralizál és nem magyaráz. Ebben nagyszerű segítőtársa volt a rendezőnek Pohárnok Gergely operatőr, aki valóban megérdemelten nyerte el a díjait: a képei feszesek, költőiek, eredeti beállításúak. Színei kissé a technicolor korszakra emlékeztetnek, mintegy tisztelgésként a régi maffiafilmek előtt. Külön kiemelendő a munkájából a bevezető képsor, amikor anya és lánya baktat a poros úton a kocsi felé, majd az éjszakai balatonparti jelenet fényárja a stég fölött, avagy a lányok beszélgetése egy emeleti kávéházban, kék háttérrel. Nagyon fontosak még a gyári jelenetek is: bizonyos szocialista gyári filmek hangulata köszön benne vissza (pl. Bacsó Pétertől a Jelenidő üzemi képei), ami azt mutatja: bizonyos helyszíneken sok minden nem változott 1990 óta…   

Külön kiemelendő a színészválasztás. Hihetetlenül jó érzékkel történt meg ez, mert minden szereplő már pusztán a megjelenésével egy külön esettanulmányt érdemelne meg, annyira egyértelmű lesz a karakterük.

A film előtörténetéhez tartozik, hogy Incze Ágnes, aki egyszerre volt a filmben vágó, forgatókönyvíró és rendező, korábban dokumentumfilmeket rendezett. Az akkor negyvenhat éves rendező a film történetét tulajdonképpen az 1998-as Gyorsulás és az 1999-es Robot c. filmjéből vette: az elsőben egy fura üzleteléssel foglalkozó fiú volt a hős, aki nagy pénzeket szerzett gyorsan, a másodikban pedig az üzemi munkásnők élete volt a középpontban. Ezekből variálta tehát össze magának a filmet, amelyet sajnos öt év kihagyás következett, amikor is megcsinálta a Randevú c. filmjét. De ez már egy másik történet.