Minden jólfésült szerelmes történetnek vannak kötelező körei. Ha ezeket betartja a rendező, akkor már nem lehet nagy baj a végtermékkel. Vagyis hogy lehet, de nem emiatt. Hanem azért, mert egyes elemeket túlzásba visz, másokat meg esetleg lekicsinyel. Így aztán a filmből lehet egetverő giccs, de unalomgerjesztő alkonyi merengés is.

Szóval: a két szereplőnek - férfi, nő, mert a homoerotikus filmeknél még nem tartunk - kezdetben közönnyel, vagy ellenszenvvel kell viseltetniük egymás iránt. Ez itt a szellemes párbeszédek helye, ez idáig a forgatókönyvírók is ki szoktak tenni magukért, tehát előveszik a „Háromezer év aranyköpései" c. művet, továbbá a barátaikat, és kimásolják (ellopják) maguknak a szellemességeket. Aztán jöhet a Nagy Egymásra Találás, majd egy rövid, felhőtlen szerelmi szakasz (itt következnek a hasról fagyizó jelenetek, kócos hajnali ébredéssel). A film kétharmadánál jön egy félreértés (ez általában valami alsócsoportos színvonalú dolog szokott lenni, tehát semmi különösebb erkölcsi konfliktussal nincs kibélelve), amely miatt a felek kiássák a csatabárdot, és általában el is hiszik, hogy sikerült meggyűlölniük egymást. Mi persze tudjuk, hogy ez csak átmeneti állapot, mert a végén a szívek sóvárgó verdesése lecsillapszik, jöhetnek a könnyek, az ének az esőben, a megrázó vallomás a stadion megafonjába hüppögve, néha a rendezők még egy esküvői jelenetet is benyomnak az utófőcím elé, hogy az egészen fogyik számára is nyilvánvaló legyen, mi történik most és mindörökké, amíg a halál el nem választ.

Goda Krisztina nem akart túllépni a fenti sablonon, kár, hogy ugyanakkor arra sem volt képes, hogy azokat tisztességesen teljesítse. Előkapott tehát egy szerencsétlen szingli nőt, a harminckét éves Sárffy Dórát (Schell Judit), a (budapesti belvárosi) színházi dramaturgot, aki szerelmes lesz egy Debrecenből Budapestre kiemelt színészbe, Tamásba (Csányi Sándor), miközben a nyakán ott van még a magányáról nyafogó, különben atombombázó színész barátnője, Zsófi (Dobó Kata), aki hímtelenségi nekikeseredésében végül öngyilkos akar lenni, ami persze hogy nem sikerül neki (ez esetben ui. a filmnek mondanivalója lett volna, ami megerőltető dolog). Mármost pusztán e karakterek miatt is laposan indul a történet. A film ugyanis budapesti színészi miliőben mozgó sztárszemélyekről szól (a filmben Csányi plakátjaival tele van az utca), ami azért kellemetlen, mert köldöknézés lesz és marad az egész.

De különösen így van ez azért is, mert a filmbeli szereplők lényegében magukat alakítják. Schell, Csányi és Dobó fővárosi színészek; Csányi az össznemzeti szívtiprót domborítja, ebbeli alakításáért is megkapta az év legjobb férfiszínésze díjat a filmszemlén 2006-ban; az pedig, hogy Dobó Kata másodlagos szerepekkel kénytelen még most is beérni, és a forgatás alatt nem volt párja, egy az egyben lett átemelve a filmcselekménybe. De szerepel még a filmben a nemzeti jószívű bunkóságot ismét eszköztelenül megformáló Gesztesi Károly is, itt speciel színházi rendezőt alakít Paskó álnéven... Innentől kezdve viszont a film nem tudja letagadni, hogy a bulvárlapok sztármondókáit, álbotrányait és álszerelmi allűrjeit ülteti át filmnyelvre, ami viszont egyértelműen jelzi, hogy milyen színvonalú népségnek is szánták a mutatványt. Nos, azoknak, akik reggelente a Bors, a Blikk és a társai társaságában zötyögnek a metrón. Ami persze még mindig jobb, mintha a Mein Kampfot olvasnák, de ugye, ez azért nem vígasztal minket...?

A szerelmespár ezután a lehető legkimódoltabb ügyeskedéssel által került egymással kapcsolatba: Dóri ügyvéd szeretője akivel épp pásztorórára készülnek az irodában, amikor megjelenik a feleség és Dóri kénytelen félmeztelenül átmászni Tamás lakásába a párkányon át. Természetesen azonnal megtetszenek egymásnak, de elhárítják maguktól az érzelmeket.

Az ember már itt lefordul a székről az unalomtól, de a történet sajnos folytatódik tovább. Valami teljesen értelmetlen és semmiből sem következő kanyarral Dóri azzal próbálkozik, hogy gyermeket csináltasson magának - akárkitől. Ez az ötlet olyan fárasztó és életidegen - mindennapi tapasztalatainktól távoli - , hogy az embernek a maradék életkedve is elmegy a további eseményektől, emellett pedig már egy halom regény és film felhasználta ezt az ideát, de még egyet sem látott a szerző, ahol a megtermékenyülés valóban meg is történt volna. (Akkor ui. a filmbeli konfliktus legfeljebb az ultrahanggal, a fejlődési rendellenességekkel folytatódna, majd a szaros pelenkákkal fejeződne be, ami meg kit érdekel. Kivétel: Ficsku Páltól a Gyerekgyár c. regény, az tényleg happy enddel végződött.)

Dóri elmegy tehát egy művi megtermékenyítési állomásra, ahol döbbenten szembesül azzal, hogy miféle prolik spermáit akarják rásózni „értelmiségiek", „sportolók" és „értelmiségi sportolók" megtermékenyítő anyagaként. Kár, hogy ez az ötlet öt perc alatt kifullad, pedig érdekes lett volna annak kigombolyítása. (Ajánlott olvasmány erről továbbra is a Gyerekgyár.) Aztán apróhirdetést ad fel a neten, és találkozik is a kávéházban mindenféle elfuserált alakokkal. Ez az ötlet is hamar abbahagyja magát, csak persze ezek után jó kérdés, hogy minek kellett egyáltalán kitalálni? Azt kellett volna bemutatnia, hogy mennyi hülye férfi van az életben? Nos, pont annyi, amennyi hülye nő. (Sok.)

Végül Dóri (ez már a mélypont) bepróbálkozik a sarki török kifőzdei alkalmazottal, Alival (Czapkó Antal), továbbá egy kedves, de érdektelenül jófej (színházi, budapesti) zeneszerzővel, Péterrel (Seress Zoltán), aki Kern Stracsatellájára hajazva mélabúsan nyomkodja a félhomályban a billentyűket, aztán persze Dóri rájön (mint mi az ötödik percben), hogy hát mégis Tamás az igazi. (A szerelmes filmeknek mindig a végén jönnek rá arra, amire már az elején is mindenki rájött.) A film befejezése - ami maga az ízléstelenség - a következő: Dóri a hajnali (belvárosi, budapesti) utcán áll és énekszóval ébreszti (a belvárosi, budapesti) Tamást, akinek így vall szerelmet. (A filmben súlyosbításként megjelenik Cserháti Zsuzsa legömlengősebb slágere a szerelemről és a boldogságról, szerencsére nem ő énekli, hiszen a halottgyalázás már a kőkorszakban is bűncselekmény volt. Madarász Gábor zenéjén egyébként aludni lehet, akárcsak Gulyás Buda képein.)

A Goda Krisztina - Divinyi Réka - Heller Gábor által összemotyogott forgatókönyv tele művi életképekkel, olyanokkal ráadásul, amelyeknek semmiféle hasznosítási módja sincs a fővonalat, vagyis a pár kapcsolatának kibontakozását tekintve. Próbálunk ugyan összeköttetést teremteni ezek és a főmotívum között, de még sincs semmi értelmük attól eltekintve, hogy ezeknek a nő férfiakhoz való menekülési kísérletet kellene demonstrálniuk. Amelynek persze eleget is tesznek, csak kérdés, hogy felbukkanásaik miatt az amúgy sem különösebben érdekes főszál végül még rendeltetéséhez képest is hebehurgyává válik. A forgatókönyv bele is un önmaga érdektelenségébe: a végén két perc alatt letudja az egész, már rég önnön lábszagában mélázó történet lehetséges fordulati továbbgondolását. Igaz, az előzmények láttán ez maradt az egyetlen logikusa megoldás: mert a kritikusban az előtte lévő másfél óra során egy percig sem merült fel az a lehetőség, hogy a hősök szerelmi kísérleteinek szurkoljon az után, hogy belátta: az egész film csak azonosulhatatlan, bulvárlapszerű karakterek ugrabugrálását akarta közvetíteni, bármiféle mondanivaló nélkül. Nem az a baj tehát, hogy a történet a megszokott sémát akarja követni, hanem azt, hogy ezt a lehető legkezdőbb változatban, a sztárvilág napi pletykáinak a szimpla leutánzásával, szellemi cséphadaróval már évtizedek óta ronggyá vert álmegoldásokkal akarja azt letudni.

Ehhez képest a kritika lelkesen igyekezett az alkotást egyfajta reménykeltő csúcsterméknek beállítani. Végre egy film - mondák - , amely profin építkezik, kellemesen középszerű, de legalább nem is akar több lenni ennél; ártalmatlan, de színvonalas munka. Ráadásul nagy erénye, hogy legalább a szexet nem vitte benne túlzásba a rendezés.

Nos, nem tudni, hogy a mű mennyire ártalmatlan, mert ahhoz képest, hogy milyen magyar filmek keletkeznek, még tényleg egy minőségi alkotás; de azért semmiképpen sem érdemes becsületrendet adni Goda Krisztinának, hogy mindenféle lőrét összeöntögetett, mert a végeredmény ettől még csak lőre marad. Ennek ellenére megkapta a legjobb forgatókönyv díját a 2006-os filmszemlén. Ez önmagában is mutatja, hogy hová süllyedt a magyar film.