Hígvelejű történelmi lecke totál kezdőknek: ez lehetne az amerikai háborús (?) film (?) lényege.
Kezdjük az etikátlansággal: nem tudom, honnan vette magának a merészséget a forgalmazó, hogy a filmhez a „Történelmi magánügyek” c. Keleti Márton-film címét társítja (ráadásul Ruttkai Évával a főszerepben), mert ezzel nagyfokú szemtelenségről tett tanúbizonyságot. A film eredeti címében ilyenre még utalás sincs, mert az ez volt: „Hitler’s SS: Portrait in Evil”, vagyis: Hitler SS-e (mintha lett volna másé…): A Gonosz arca” . A címválasztás metodikáját pedig magyarul lopásnak nevezik.
A történet különben egy szakadozott vágta a III. Birodalom történetében. Főszereplői a Hoffman-testvérek, Karl (John Shea) és Helmut (Bill Nighy), akik a nehéz jövő elől az NSDAP-ba menekülnek. Itt megtudhatjuk azt Jim Goddard rendezőtől, hogy a gazdasági világválság idején nehéz volt munkához jutni, s ezzel kész magyarázatot kapunk arra is, hogy miért léptek be emberek épp ebbe a pártba. Az jótékony feledésre kerül, hogy a nácik antidemokraták és antiszemiták voltak, mert a két fiú természetesen nem az, hiszen még egy zsidó professzort is megvédenek egy utcai harcban.
Karlból az SA, Helmutból az SS tagja lesz. Jön a rövidített történelemóra: 1931: nagy a munkanélküliség; 1932: választások; 1933: a szakszervezetek felszámolása; 1934: a hosszú kések éjszakája, amelynek keretén belül megtudjuk az alapigazságokat - Röhm homoszexuális volt és forradalmat akart. A mészárlás után Karl a dachaui táborba kerül, ahonnan megtört emberként menekíti ki a Heydrich mellett szolgáló, s így immár nagyhatalmú testvére. 1938: kristályéjszaka, a deportálások; 1939: a gliwitzi rádióadó elleni műtámadás, amelyhez a dachaui táborból Helmut válogatja ki a „lengyeleket”; 1942: a Heydrich (és Helmut) elleni prágai merénylet, majd Lidice; 1943: Karl Sztálingrádban (hol másutt); 1944: a Stauffenberg-merénylet, 1945: Karl dezertálása és Helmut halála Berlin romjai között, akit egy járőr lő le, amikor a civil ruhája alól felvillan az SS tetoválása.
Ha valaki nem ismerné a náci birodalom történetét, az ebből a filmből sem tudna meg sokat róla, aki meg ismeri, annak viszont az egész semmitmondó. Hiányoznak a szereplők közötti konfliktusok, a forgatókönyv egyszerűen keresztülrohan az évszámokon, s néha meg-megáll, hogy jelzést adjon arról, hol is járunk, és mi történik; ilyenkor oktatófilmes szólamokat ad a szereplők szájába az aktuálpolitikai eseményekről.
A történelmi töredékek összesöprése után semmi nem marad meg bennünk a két főhőst illetően, akik kb. annyi érdekességet sugallnak, mint két kiszáradt muskátli. Karl ugyan meghasonlik a táborélet miatt, és néha önveszélyes dolgokat művel (tanúvallomást akar tenni egy rég elhantolt, kínos ügyben, háborúellenes beszédbe kezd Sztálingrád alatt), Helmut viszont egy parádés aktakukac, aki harcérintkezésben nincs is az ellenséggel (ehhez képest Vaskeresztet adományoztak neki a film felénél, amit csak harcban lehetett elnyerni, ld. erre a Vaskereszt c. Peckinpah-filmet), és annyira szolgálatkész Heydrich iránt, hogy már lassan senki sem veszi őt komolyan. Ráadásul telve van jóindulattal embertársai iránt, a gliwitzi akcióhoz is csupa köztörvényest válogat ki, a padlásszobába száműzött zsidó professzornál kondoleáló látogatást tesz, a deportálása láttán látványosan szégyelli magát, a végén pedig felismeri az idők hívó szavát, és el akar bújni a Vörös Hadsereg, meg a sajátja elől is. Karl barátnője ehhez képest szőkén végigénekli és áttáncikálja az egész filmet, viszont semmi egyéb szerepe nincs a szexen, az értetlen mosolyokon és a durcás arcokon kívül.
A fim minősége csapnivaló, homályosak a képek; Richard Hartley zenéjéről említést sem kell tenni, inkább csak „hanghatásoknak” lehetne nevezni az egyes jelenetekhez odaerőszakolt kamarazenekari próbálkozásokat; a díszlettervező fantáziája láthatólag megállt az egyenruhák beszerzésénél; Ernest Vincze operatőri munkája unalmas.
Igaz, már eleve tévébe készült, nem mozifilmnek. De még az ott megszokott színvonalhoz képest is fércmű - kár volt kiadni.