Már megint egy film, melynek a címe köznapi nyelvelemmé vált. Hát kell ennél nagyobb siker? Pedig a szakma ugyancsak furcsán nézett Mihail Rommra, hogy dokumentumfilmet forgatott le, amikor pedig ő játékfilmesként élte le az egész életét. Ehhez képest a játékfilmjeiről éppenséggel nem sok maradt meg – ez viszont igen.

Romm antifasiszta filmet csinált – de itt már rögtön meg kell állnunk, mert a film nem a fasizmusról, hanem a nácizmusról készült. Sok különbség ugyan nem volt közöttük (pláne a háború alatt), de azért mégis tisztában kell lenni azzal, hogy csak a népszerű történelmi ismeretterjesztés vonta össze a két fogalmat a könnyebb érthetőség kedvéért. Szóval Romm filmje inkább antináci, mintsem antifasiszta. Bár végül is - a kettő egykutya.

A világháborúban bőven zsákmányolt német propagandaanyagokból állította össze ezt a kétórás alkotást. A film elején és végén egy-egy szándékoltan szemlélődő betét van a jelenkor hétköznapi embereiről, akik ácsorognak az utcasarkon, beszélgetnek, vizsgára várnak, meg a gyermekekről, akik játszanak. Ezek az életképek itt-ott pár perc erejéig megjelennek a fejezetek között is. Látszólag a rendező az érzelgősség pocsolyájába lépett, de ez nem igaz, mert nem érzeleg ő, csak kontrasztot akart bemutatni két világ között: az egyikben az emberek természetesen élnek, a másikban pedig természetellenesen. És a film ez utóbbit nem tudta volna bemutatni hatásosan anélkül, hogy a csendes köznapi örömöket ne vonultatta volna fel vele szemben.

Romm azonban nem azzal az olcsó fogással operált, hogy a békét a háborúval ütköztette össze. Gyilkosabb ötlete támadt: az egyszerűséget mutatta be az otrombasággal  szemben. Nem paradoxon, de a film épp a témája miatt rendkívül szórakoztató. Nem elborzasztja a nézőt a náciktól, hanem kinevetteti velük azt. Rommnak sikerült összeszedni az archívumokból az összes olyan jelenetet, amelyek az eredeti filmhíradó-rendezők akaratán túllépve tulajdonképpen már a bemutatásuk idején is kikarikírozta a nácikat, csak ezt akkor még senki nem vette észre. Vagy ha észrevette is, hallgatott. Az emberben néha már-már az  a gondolat kerül elő, hogy a korabeli német filmrendezők mind antifasiszták voltak, akik tudat alatti módszerekkel tették vigyor tárgyává a náci vezetők fellépését.

Már ahogy a hatalmuk kezdődik is: a civil ruhába öltöztetett – tehát ettől már eleve életidegenül viselkedő - Hindenburg eltéved a díszszemlén, amivel egy személyben szimbolizálja a teljes német történelmet. (Az is eltévedt valahol az XX. század elején.) Aztán jönnek az egyenruhák: feketék, fehérek, szürkék, egyenruhák katonáknak, SS-eknek, SA-soknak, civileknek, csizmák és tányérsapkák vonulnak végig a munka frontján éppúgy, mint a mezőgazdasági és a jogakadémia előadásain. Zászlórengetegben öndicsőítő díszszemlék, könyvégetések, néptáncba összeerőltetett kispolgárok, a hájas Göring közben gyerekes játékokkal idétlenkedik valami fesztiválon és sört vedel, Hitler meg kivonul a kancelláriájából, menetel egy sort húsz katona előtt, lengeti a karját, de vigyorog, maga sem veszi komolyan az egészet, mi sem, aztán hátraarc, visszamenetel, a parádénak vége, mindenki mehet ebédelni, vagy olvasni a Mein Kampfot, amelynek díszkiadásának procedúrájáról egy külön fejezet szól. A kamera kitekint a külvilágba is, bekerül a képbe Mussolini, aki utolérhetetlen agytódulásos produkciót prezentál a tömeg előtt, miközben a kamera kisötétíti mellette a királyt, aki Mussolini hónaljáig ért és utálták egymást.

A torzkép persze nem lenne teljes a holokauszt, meg a porrá égetett városok látványa nélkül. De Romm nem a borzalmakra akarta felhívni a figyelmet, hanem a náci diktatúra idétlenül túlburjánzott látványkellékeire – beleértve a főnököket is - , hogy hasonló jelenségek esetén soha, senki ne feledje el, mik is a szörnyűségek csalhatatlanul felismerhető, bevezető attribútumai.

Sokat hozzá szokták tenni a filmhez, hogy ez lényegében még a létező szocializmus orrát is megcsavargatta, hiszen ott is voltak díszkiadású alapolvasmányok, menetelések, meg erőtől duzzadó szobrok és zászlóerdőben elterebélyesedő építkezések. Igen, de a szocializmus lényege sokkal inkább volt és maradt a szürkeség: ha parádézott is, azt nem napi jelleggel csinálta – a film készítésekor legalábbis már nem, továbbá a keleti kollektivizmus sztárjai sem csináltak magukból dióroppantó arcú bohóckarnevált, nem úgy, mint az erőkomplexusban szenvedő náci vezérkar. Az kétségtelen tény, hogy amennyiben Romm ezt a filmet most csinálná meg, még izgalmasabb lenne a végeredmény, hiszen voltak átfedések a nácizmus és a kommunizmus külsőségei között. De aki nagyon akarta, azért ebben a filmben is megláthatta ezt a pár dolgot. Ezt viszont Romm azzal ellensúlyozta, hogy bemutatta a korabeli amerikai hadigépezetet is, amelyet természetesen párhuzamba vont a Wehrmacht-katona bestialitásával.

Manapság azonban nem trendi antifasisztának lenni, a filmnek tehát nincs dvd-kiadása. Úgyhogy nézzük inkább élőben. Előadások: minden nemzeti ünnepen az utcán.