Van egypár film, amely igen jól, vagyis kegyetlenül közelíti meg az amerikai Dél legnyomorúságosabb énjét, a fajtisztaságon alapuló négerüldözést, elegendő a Lángoló Mississippi (1988) c. filmre gondolni, vagy a Hosszú az út hazáig (1990) címűre, bár megjegyzendő, tömegtermelés sosem lett a témából, így aztán műfajjá sem vált.

A Lángoló kereszt ebből a szempontból igencsak úttörő volt, hiszen amíg nem volt nagy bravúr és bátorság ilyet leforgatni az események után húsz-harminc évvel, addig 1974-ben igenis ez komoly tett volt. Ezt kell elsősorban értékelni a filmben, és nem a megvalósítást, amely meglehetős kétségeket kelt az emberben.

Nem a történettel van a baj, meg nem is a kiszámítható végkifejlettel (a habozó sheriff végül inkább a kötelességét teljesíti, mintsem a közönyének él), hanem inkább annak, hogy a rendezés valahogy képtelen volt megragadni a szereplők határozott karakterét. Pl. a helyi KKK (Ku-Klux-Klán) aktivisták garázdálkodását végignéző Bascomb sheriff (Lee Marvin)  csak a film végén tudatosítja bennünk, hogy ő is klántag, mert idáig ez semmiből nem derült ki. Gyakorlatilag a befejezés sem magyarázza meg nekünk, hogy hirtelen miért áll át a jó oldalra, amikor az éjszakai tömegmészárlásban való kényszerű (?) vendégszereplését Stancill (Richard Burton), a környék közutálatnak örvendő „négernyalója” házánál azzal is kikerülhette volna, hogy egyszerűen elereszti a füle mellett a férfi megtámadásának  a hírét – aki ráadásul nem is kedveli őt, emellett családja sincs, egyedül van, csak hű öreg négerei veszik körbe, akikre Bascomb rá sem néz, tehát Stencill őnélküle végtelenül védtelen.

A film legidegesítőbb alakja azonban Breck Stancill, a félnyomorék háborús veterán, aki ehhez képest elég jól tud verekedni. Nem találja a helyét nemcsak a társadalomban, de a történetben sem: utálja a sheriffet, de whiskyvel kívánja, támogatja a négereket, de mellettük már nem áll ki a főtéren, magához fogadja a megerőszakolt fehér nőt, aztán ő maga is szeretkezni akar vele, miközben már van ez szeretője (aki észrevétlenül kikopik a filmből),  távolságot tart mind a vallástól, mint az agitátoroktól, mind a sherifftől, meg egyáltalán: mindentől, végül pedig ugyan kénytelen megvédeni a házát a klántól, de olyan ügyetlenül és félszívvel csinálja, hogy nem sajnáljuk tőle a halált. A karaktere teljesen elmosódott, ide-oda leng a lehetőségek között, amelyet Burton szomorú nézéssel és enervált megjegyzésekkel próbál élettel megtölteni – mindhiába.

A film harmadik erőközpontja, a KKK-banda tagjai viszont olyan közönnyel veszik tudomásul azt, hogy valaki sorra-rendre levadássza őket, amely már pszichológiailag hiteltelen. Lehet, hogy Terence Young rendező az ő esetükben kifejezetten pszichopatára akarta venni a figurát, azonban ez mégsem járhatott volna azzal, hogy tudomásul veszik az újabb orgyilkosságot, aztán már azon törik a fejüket – az áldozatra egy szót sem pazarolva, önmagukat semmitől sem féltve, harag és elkeseredés, félelem vagy bizonytalanság nélkül – , hogy miként lehetne szervírozni egy újabb gaztettet. Amelynek különben semmi értelme sincs, mert az ámokfutó Garthot (O. J. Simpson) nem lehetne ezzel leállítani, pláne, hogy Bascomb sheriff, ahelyett, hogy becsületes klántaghoz méltóan valahogyan lelőné őt, inkább szabadon engedi. (Ezek után nem csodálkozunk azon sem, hogy Bascomb életét éppen Garth menti meg.) A megerőszakolt fekete nő is (Loretta Sykes) is egy nap alatt kigyógyul abból az „apró” problémából, hogy egy fehér férfi vette el a szüzességét.

A film ráadásul bele-belekap egy-egy fajüldözési mozzanatba, de sokat nem merít ezekből, megy a következő itatóhoz, nem jár semminek sem a végére. Különösebben nem is durva, egy emberölési és egy megerőszakolási jeleneten kívül, tehát nem kell számítani négerégetésre, nyilvános akasztásra, vagy olyan képsorokra, mint a Téboly (1936) c. filmben, amikor egy előzetes letartóztatottra gyújtják rá a börtönt. A film azonban a látványosságra sem utazik, megelégszik néhány szokott külsőséggel, pl. templomi jelenet a megerőszakolt fehér nő kiközösítésével, meg a számtalan konföderációs zászló bemutatásával. A KKK-tagokat egyszerűen vérbunkóknak ábrázolja, amelynek egyhangúságát csak a vezérük, a helyi üzem tulajdonosa töri meg, aki bevallja, hogy akkor kerülne bajba, ha a négerek elmennének innen északra, mert akkor nem tudna megélni. (Nem tud nem eszünkbe jutni a Ray Bradbury Marsbeli krónikák c. regényének erről szóló fejezete… Tudják, amikor a négerek úgy döntenek, hogy ebből elég volt és elhagyják a földet.) További önismeretnek vagy felismerésnek, vallomásnak nyoma sincs közöttük.

Az egyik oldalon homályos és bizonytalan, a másik oldalon meg rögegyszerű, differenciálatlan karakterek miatt a különben jól megírt történet – abban tényleg nincs hiba – végül lélektelenül fejeződik be, amelyen a zene sem tud segíteni, az ui. meg elég vidám, ami egyáltalán nem illik a történethez. Szóval a filmben több eredetiség nincs, csak a gyártásának évszáma: 1974.