A film kb. annyi odafigyelés igényel, mint a címének az elolvasása, bár az annyival több a mozgóképes végterméknél, hogy abba legalább mindenféléket bele lehet asszociálni, ebbe a filmbe meg semmit. Igazából nehéz is róla kritikát írni: Belmondo egyik minimalista ujjgyakorlata volt az egész abból a célból, hogy hozza a megszokott pénzt a producernek, aki bevazelinozott csúszómozdulattal lökte oda a forgatási összeget az asztal túloldalán lebzselő rendezőnek.

Henri Verneuil, a jobb napokat is látott rendező-forgatókönyvíró filmje – a kor egyik vezető tömegigényének megfelelően – háborús film volt, mégpedig (meg ne lepődjünk) II. Világháborúban játszódik. 1943. április 5-én egy kihalt észak-afrikai faluba érkezik a francia idegenlégió egyik alakulata, amelyet rögtön legéppuskáznak a németek. Van rá okuk: nekik is a helyi bankban őrzött aranyra lenne szükségük. A helyzetet végül Pierre Augagneur (Belmondo), a patrióta érzésektől mérsékelten, az aranyvágytól viszont túlfűtött katona oldja meg, aki átveszi a parancsnokságot az életben maradtak között és ennek keretén belül két nap alatt elegánsan, bár nem túl rafinált módon félreállít mindenkit, aki az útjába áll, s végül megkaparintja az aranyat. Bár nem sokra megy vele, mert némi kalamajka után a végén – mint ahogy az kitalálható volt – nem vagyon vár rá a Szaharában, hanem akaratlan dicsőség, már szintje látjuk már a mellén a Becsületrendet. Napóleon ennek láttán ugyan eltakarná a szemét, de a jelek szerint Augagneur nem túlságosan bánja azt sem, hogy a kalandja így fejeződött be…

A film lényegében a szokásos kis színpadi vígjátékok sémáira építkezik, arra a bizonyos könnyed francia szellemre, amely egyszerre előny és átok a frank filmexporton: előny, ha az erősségeiből él, hátrány, ha azon túl akar lépni. Ez nem akar, van tehát itt minden, amit már megszoktunk a középkori vásári drámairodalomból: öreg és gazdag férj, kikapós menyecske, belevaló katona (itt speciel egy szeretnivaló, de természetesen hitvány német), lezser, szívtipró főhős, vonzóan szakadt egyenruhában, kis becsapások és nagy átverések (szigorúan egy érzelem- és moralitásmentes övezetben!), de mindez úgy, hogy gyakorlatilag senkinek és semminek sincs súlya a filmben, még Belmondonak sem. Neki ugyanis az egyik legnagyobb védjegye a mosolya, amelyből most itt túl sok is van: végigvigyorogja a maga másfél óráját, ha kell, ha nem, ez egy idő után már inkább bosszantóan fárasztó, mintsem szívvidító, no, nem azt várjuk persze, hogy Augagneur szerepében zokogva hulljon a sárga porba a hullák közé, mint a háború áldozata, inkább azt, hogy néha vegye már komolyan a szituációt, végül is nem babra megy a játék. De nem veszi.

A lezser kis helyzetkomikumok – bár ezekre túlzás ezt a kifejezést használni, ezek inkább csak vérszegényen kivitelezett fordulatocskák – kényelmesen haladnak előre a szegényesen összetákolt kulisszák előtt, egy jó beszóláson sem tudunk mosolyogni, inkább csak nézünk, mint a moziban, aztán, amikor a végén Augagneur megkapja a megérdemelt „büntetését” (amely valójában megdicsőülés), akkor a „vége” zárócím után vállat rántva rögtön lekapcsolhatjuk a villanyt. Azt kaptuk, amit vártunk, itt mindenki balek, a jók is, a rosszak is, Belmondo meg csak mosolyog, továbbá szokása szerint fittyet hány a halálra, s a végén még ő lesz a jófiú, a többiek meg le vannak ejtve, kellett nekik szórakozniuk azzal a trezorral. Az nem gyerek kezébe való.

Mondjuk, a zenéje (Georges Delerue), az eredeti, csak primitív. A film meg inkább csak primitív, de nem eredeti. Persze, azért behozta a pénzét és még most is hozza. Hiába: ez a mosoly mindent elad…