A filmet mindenki látta, a történetre nem kell sok szót vesztegetni: Melvin Udall (Jack Nicholson), a new yorki luxusházban terjengő lakásának meghitt magányába begubódzott regényfüzet-íróra a félhülyére vert, homokos szomszédjának, Simon Bishopnak (Greg Kinnear) a rámenős néger barátja rásózza annak kutyáját, „akit” Melvin nem igazán kedvel, a film elején épp a szemétledobóba hajítja, mondván: New Yorkban van, szokjon hozzá az élethez. Ezzel az ölebbel jelenik meg a törzséttermében, amelynek tulajdonosa és a személyzete már akkor foglalkozni kezd a terrorizmus filozófiájával, amikor a tisztaságmániás és undok Melvin árnyéka megjelenik az ajtóban. Pedig nem ok nélkül ragaszkodik ehhez a helyhez, ugyanis itt van Carol Connely (Helen Hunt), a kedvenc pincérnője, akibe szerelmes. A kutya hatására aztán nemcsak neki segít anyagilag az asztmás fia gyógyíttatásában, hanem még a laposra vert és csődbe jutott szomszédot is felkarolja, amikor azt le kell szállítania a szüleihez vidékre némi pénzmag kérincsélése érdekében. Mivel pedig jótett helyébe jót akar várni, ezért ráparancsol a pincérnőre, hogy tartson velük, aki ezt meg is teszi, s már-már majdnem összejönnének a dolgok Melvinnel, amikor kiderül, hogy az illető úr hiába ír női regényeket, nem ért a női nem nyelvén. Aztán végül Melvin is rájön arra, hogy az akaratlan sátáni bunkósággal nem megy itt semmire, s bár a pár ott áll a film végén a hajnali sütöde ajtajánál, tudjuk, hogy ez nem lesz egy egyszerű menet, mondhatnánk: lesz ez még így se… (A film címe egyébként inkább olyan, hogy „úgy jó, ahogy jön”, vagy „lesz, ami lesz”).

Ritka egy film az, ahol a férfi és női főszereplő egyaránt Oscar-díjat kap, mert ez nemcsak azt mutatja, hogy külön-külön értettek a szerepformáláshoz, hanem az együttműködésük is tökéletes volt. Még kevesebb az a film, ahol emellett ugyanez a két főszereplő még az Arany Glóbuszt is megkapja, mert ez azt jelenti, hogy nemcsak a honi ítészek értékelnék nagyra a munkájukat. A filmet ugyan a legjobb film díjára is jelölték az Oscaron 1998-ban, de James L. Brooks rendezőnek meg kellett elégednie egy Arany Glóbusszal, tehát megint szerencséje volt Nicholsonnal. Merthogy egyszer már nyerő páros voltak: a Becéző szavak c. film kapcsán - még a távoli 1984-ben - egyszer már hajlonghattak együtt egy színpadon, mert az a film akkor megkapta a legjobb alkotás Oscar-díját, Nicholson meg a legjobb férfi mellékszereplőét vihette haza.

A Mark Andrus által írt és megforgatókönyvesített történet a szerelmi filmek aranyszabályát szigorúan betartva lépdel előre: adott tehát egy férfi és egy nő, akik ellenszenveznek, majd közbejön egy esemény, amely kapcsán kénytelenek felismerni a másikban a szeretnivalóság lehetőségét; aztán jön egy fordulat, a félreértés, ami miatt a viszony fagypontra süllyed, amíg az egyikük meg nem embereli magát, hogy méltó legyen a másikhoz. Ezt a történetépítkezést mindenképpen eredeti karakterekkel és szituációkkal kell sikeressé tenni: ennek a filmnek az egyik legfőbb erénye abban van, hogy ugyan részint érzelmileg, részint logikailag is kiszámíthatóak a fordulatai, azonban ezeket a rendezés olyan átütő jelenetekben, szellemes párbeszédekben és eredeti figurákkal adagolja nekünk, hogy amikor ezek találkoznak egymással, a jelenetek szinte kilépnek a történetből, önmagukban válnak értékelhetővé.

A kiszámíthatóságot már az alapfelállás is biztosítja. Melvin ugyan irtózik attól, hogy megérintsék őt, de ha figyelünk, láthatjuk, hogy az étterembeli megjelenésekor azt minden további nélkül eltűri, hogy Carol hozzáérjen. Amikor pökhendien, de végtelenül szellemesen kioktatja a szomszédot, már pontosan tudjuk, hogy ilyen mértékű „játékos” ellenszenv csak egy olyan ember iránt jöhet létre, akit Melvin a lelke mélyén el tud fogadni, csak még harcol a saját érzéseivel. Nem is sokat kapálódzik az ellen, hogy átvállalja a kutyasétáltatást, innentől kezdve pedig már a legkevésbé sem hat meglepetésként, hogy előbb gondoskodni kezd Simonról, majd végül a barátjává fogadja őt, igaz, némi ráhatásra (de hát ez a dramaturgia rafinált részét képezte). A bunkó Melvin tehát már a film egyharmadánál átalakul egy szeretetrevágyó emberré, aki folyamatosan azt igyekszik bizonygatni – leginkább önmagában – , hogy az ember, mint olyan nem szeretetreméltó, még egy kutya is csak azért kedveli a gazdáját, mert annak szalonna van a zsebében. Melvin otrombasági szindrómája aztán egyre jobban elenyészik a történet folyamán, fokról-fokra adja fel a hadállásait, s bár ezt a folyamatot már a legelején megsejtettük, éppen az adja meg a film kellemes zöngéjét, ahogy végignézzük a folyamatot. Az ugyan tény, hogy a felénél teljesen belezökkenünk a szokásos love story-gondolatmenetbe, tehát a karakterek addig voltak igazán izgalmasok, amíg nem tisztázódott közöttük a kapcsolatuk mibenléte, de a film olyan könnyed eleganciával görgeti tovább a történetet (a kiszámítható végkifejletig), amely által a néző már észre sem veszi, hogy tulajdonképpen egy ezerszer látott sablont néz végig. Valahol ez persze nem csoda, hiszen a filmet 1997. december 19-én mutatták be, tehát egy igazi karácsonyi ajándéknak szánták, s a közönség nagyon is fogékony volt az ajánlatra.

Ráadásul a forgatókönyv sokoldalúságát mutatja, hogy nem elégszik meg a szimpla vonzalomtéma kimerítésével, holott megállhatna itt is; belevon azonban a történetbe olyan elemeket is, amelyek ezen kívül állnak, de mégis gazdagítják a szereplők jellemét és környezetük karakterét. Ilyen pl. Simon telefonos jelenete, amikor az összes „barátjától” pénzt akar kérni, de azok persze ejtik őt, vagy amikor a kutyát a szomszédasszonyra akarják rátukmálni, aki minden negédeskedése ellenére kihátrál a dologból, amellyel elnyeri abszolút és hajlíthatatlan megvetésünket, vagy amikor Carol azért nem tud a hódolójával eltölteni egy éjszakát, mert a gyermeke már megint betegen köhécsel. De még az étterem közönsége is főszerepet kap, amikor lelkes tapssal fogadják a vezetőség ama döntését, hogy Melvin a továbbiakban vagy otthon eszik, vagy máshol, vagy akár az étterem előtt is, a járdán, csak bent nem. (A döntés gyorsan visszavonásra kerül.)

A filmben ezért még a mellékszereplők is önálló életre kelnek, mindegyikük eredetiséget visz a történet hangulatába. Nem igazán mellékszereplő, inkább főszereplő a filmben Simon, akinek a megformálásáért Oscar-jelölést kapott Greg Kinnear, csak sajnálhatjuk, hogy nem válthatta át egy igazi szoborra, megérdemelte volna, de ettől függetlenül is nagyszerű alakítást nyújt a zavart, a társadalomban és barátaiban mélyen csalódott, de mégis szeretnivaló langyi szomszéd megformálásával.

A film a jól felépített, arányos, de mégis konzervatív történetnek, meg a színészek alakításának köszönhetően a mai napig a legkedveltebb alkotásnak számít a világon, amelyet aztán 1998-ban teljesen letaglózott. Sok újdonsággal ugyan nem leszünk többek általa, de ha megnézzük, egy nagyon gördülékeny, szellemes, szeretnivaló filmet láthatunk a szeretetvágyról, ami azért elég sokunknak nagyon kell. És ami a legfontosabb: nemcsak Karácsony idején. Bár akkor meg pláne.