Ez a Woyzeck nem igazán az a Woyzeck – mármint ti. Büchner drámájának a hőse. Ugyanis a drámatöredék alanya – az ős-Woyzeck, mert folytán átdolgozták és újraértelmezték – nem egyszerűen megnyomorított, hanem egyben bolond is. Nem végzetesen persze, de annyira mindenképpen, hogy jöjjön egy pont, amikor úgy érzi: meg kell beszélnie a problémáját a világegyetemmel, és amit a (néma) válaszból, vagy inkább Isten beszédképtelenségéből leszűr magának, az az, hogy ölje meg az élettársát. (Kissé vonalaz ez a megoldás arra, amikor a Kubrick-féle Ragyogásban Jack Torrance önmaga démonával beszélget a bárpult fölött – a különben teljesen üres teremben - , és az is azt mondja, hogy meg kellene oldania „a” problémát.) De sem a drámából, sem az azt kottahűen átindigózó Herzog-filmből nem derül ki, hogy mi is lett ennek a dühkitörésnek a tételes oka – s épp ez benne a jó, ugyanis így megannyi értelmezési variációt rejt a méhében a drámatöredék. (Amelynek még a jeleneti sorrendisége is kérdéses.)

Amit viszont Szász János rendező és forgatókönyvíró csinált az ős-Woyzeckből, az valami teljesen más lett: ő ezt a költői homályt csak a fényképezés drámaisága érdekében vetette be célként, de egyébként egy világos, jól szerkesztett, átlátható logikába ültette át a történetet – mi több: túl világos, túl jól szerkesztett keretbe, mintha gyermekeknek csinált volna veretes tanmesét az érzelmi nyomorról. Az ős-Woyzeck tettén (tettein) csodálkozunk – a Kovács Lajos-féle váltóőr történetén nem.

Pedig mindenki a helyén van: van tehát Woyzeck (Kovács Lajos), aki most a (rákosrendezői) pályaudvaron tengődik egy kalyibában a 425-ös váltó őreként; a parancsnok, azaz itt állomásfőnök (Alexander Pohorovcsikov), aki a folyton üres irányítóteremben szemlélgeti a birodalmát, továbbá borotváltatja magát Woyzeckkel, maradék idejében pedig a hangosbeszélőn át szekálja őt; az orvos (Haumann Péter), akiről ugyan fogalmunk sincs, hogy mit keres egy mellékvágányra tolt vagonban a laboratóriumával együtt, de legalább itt is borsót etet Woyzeckkel és mindenféle izzadságos kísérletre használja őt, s itt is elmondja a nagy mondatot: „A természet! Az ember szabad, Woyzeck, az emberben szabadsággá tisztul az egyediség. Hogy nem tudja visszatartani a vizeletét!” Aztán itt van Marie is, stílusosan Mari néven (Diana Vacaru), a gyermekkel, meg persze a tamburmajor, jelenleg mint rendőr (Gáspár Sándor). Mindenki végzi a dolgát, persze kis hangsúlyeltolódásokkal az eredeti műhöz képest, mivel az állomásfőnök itt már kifejezetten gonosz, az orvos szimpla kísérleti állatnak használja Woyzecket, Mari meg undorodik tőle, ő különben úgy néz ki, mint valami állami gondozásból kidobott madárka, aki pechjére beledőlt az első férfi karjaiba és most már bánja az egészet, neki egy zászlólengető vasútaslúzer helyett egy fiatal, fegyveres hím kell, s minden további nélkül összeadja magát a vagánykodó rendőrrel, amelyről Woyzeck – a drámától eltérően – tudomást is szerez, hiszen látja az egészet. (A drámában csak sugallják neki ezt a lehetőséget). Ez a momentum változtatja meg az egész filmet az ősdarabhoz képest: innentől kezdve Woyzeck már csak egy közönséges, megcsalt férfi marad, akinek egyszerre lesz elege az egészből, hagyja faképnél az orvost, öli meg a rajta gúnyolódó állomásfőnököt és végzi ki Marit. Amíg a Herzog-féle változatnál még el lehet töprengeni a tett indítékán, itt már ezen fölösleges.

Hiába Máthé Tibor hatásos, fekete-fehér látványvilága, eredeti fényképezése a városszéli nyomorúság közhelyeinek zsúfolt bemutatási célzatával (maximálisan kihasználva a sínék mélységét, a hatalmas tereket, a füstöt és gőzt okádó retromozdonyokat, az egymáshoz látványosan csapódó ütközőket), hiába a közelről fényképezett, ráncos, stílusosan megfáradt, gonosszá gyűrődő arcok taszító eredetisége, ha egyszer a dramaturgia elgáncsolta az eredeti mű többtételességét, és egy sérelmi szerelmi drámát csinált belőle. Ráadásul a szereplőkről semmit meg nem tudunk, ki és miért került ide, miért lett belőle az, ami, leginkább Woyzeckről nem, aki itt teljesen normális, még csak azt sem lehet rá mondani, hogy buta lenne, őrület pedig aztán végképp nincs a szemében. (Nem úgy, mint Kinskinél, aki mellesleg tényleg nem volt teljesen ép szellemileg.) A háttérkérdés azonban leginkább az orvosnál merül fel, mert azért egy favagonból Woyzeck vizeletével mégsem szokás megpályázni az MTA-tagságot, márpedig ő erre hajt.

A mű nem gondolatilag, hanem esztétikailag akar gyönyörködtetni, amit meg viszont hangyányit túlzásba visz, hiszen árad belőle a világvége-hangulat, a bűnmentegető nyomoresztétika, itt minden rohad és rozsdásodik, hideg van és szemerkél, a sötét jeleneteknél néha már az az érzésünk van, mintha egy Frank Miller-képregényben járnánk (Sin City), amely szemléletnek. egyébként akkoriban nagy keletje volt, hiszen a film elkészülte idején éppen egy világrendszer romjain ültünk, illetve kezdtek el elhelyezkedni azok, akiknek addig sem sok jutott ki az életből. Több esztéta éppen ezt kifogásolta, mondván, hogy elég volt már a rögvalóság ajnározásából, nekik ezt ne mutogassák, hanem inkább magyarázzák meg, és értelmezze ezt végre valaki. Ez a film azonban ilyen világmagyarázatot nem akart teljesíteni, azt pedig, hogy ez a szemlélet mennyire mélyen bele tud ívódni a rendezőkbe, mi sem mutatja jobban, mint a Dolina c. Kamondi-produkció, amely olyan, mintha egyfajta folytatása lenne ennek világnak. Ráadásul a nagy hidegség bűvöletében még egy teljesen életidegen kép is bekerült a filmbe, amikor ti. a rendőrök a cigányokkal táncolnak a tűz körül – ami sosem létezett, itt már kissé kezd is átmenni a film egy másik, földönkívüli dimenzióba.

A helyszín viszont jól adta magát az elcsigázottsághoz, mert 1993. február 9-től egy hónapon (tételesen: 29) napon át forgatták a filmet a ferencvárosi, de legfőképpen a rákosrendezői pályaudvaron, a mellette lévő MÁV-kolónián, meg a Budapest akkor is legszörnyűbb helyén, a Hős utcai nyomortelepen, nemritkán – 10-15 C-os hidegben.

Az alakításokra viszont egy rossz szavunk nem lehet, senki semmit nem visz túlzásba, teljesen hihető az utolsó mozzanat is a karakterekben. Az más kérdés, hogy éppen a leegyszerűsített szemlélet miatt nem is lehetett volna belőlük sok jellemábrázolást kihozni, ezt leginkább a töménytelen premier plánonnal ellensúlyozták, hadd mondjon el az mindent ezekről a nyomorúságos alakokról. Ezt a célt támasztotta alá a szöveg is, amely egyrészt a drámán alapul, amit meg hozzátesz, az szinte semmi. Elég hallgatag film ez…

Kovács Lajosnál ez a karakterrajzolás különösen jól sikerült, ő megkapta 1994-ben a legjobb férfi főszereplő díját a 25. Magyar Filmszemlén. Nem először találkozott ezzel a szereppel, mert már eljátszotta azt, ezt pedig most célzatosan eszköztelenül kellett megformálnia, így csak önmagát adta. Erről így nyilatkozott: „Melós film volt, testi és lelki értelemben egyaránt. Sok a ’közeli’ a filmben: az arccal nem lehet hazudni. A forgatás alatt nehéz napom volt. Semmi sem sikerült, kimentem hógolyózni. Aztán két óra alatt elvégeztem a hat órányi munkát. Ebben a filmben nem éltem a rendelkezésemre álló színészi ’eszközökkel’. Ötven évem saját sorsélményeire hagyatkoztam. Az volt a dolgom, hogy az általam megélt sors kiüljön az arcomra. Nem dumálták tele a fejemet instrukciókkal, megvárták a forgatással, míg koncentrált leszek. Mindig megvolt az elképzelésem a szerepről. Ha kellett, eljátszottam négy-öt változatban a jelenetet, s kiválasztották, hogy melyik kell. Hat éve már játszottam színpadon az eredeti Woyzecket. Ismerősként mentem hát bele a filmbe, de kötött is ez az emlék. Mindenesetre a szokásosnál nagyobb ’rálátásom’ volt a szerepre. A filmbeli Woyzeck aztán - mint említettem - csaknem eszköztelenül formálódott meg. Tulajdonképpen erre döbbentem rá, mikor először egyben láttam a filmet. A forgatás során szinte családias közösségben éltünk. Ilyet soha nem tapasztaltam a többi 15-20 filmem forgatása alkalmával”. (Kiss A. János: Szédül, aki belenéz - interjú Kovács Lajossal, in.: Békés Megyei Hírlap, 1994. február 26.)

Azt viszont semmiképpen nem szabad Szász János szemére vetni, hogy a Büchner-drámából végül is egy ilyen szép, lehengerlő, de végső mondanivalóját tekintve meglehetősen érdektelen filmet csinált, hiszen ennek volt egy előzménye: „Katonaság elől menekültem be egy pszichiátriai intézetbe. Ott jöttem rá: semmit nem tudok a világról. Egy évvel később csináltam meg a Woyczecket. Ez is ösztönzött arra, ne kitalált világokat teremtsek a filmjeimben, hanem olyanokat, amelyekben Woyzeckek, Witmanok és Gizellák élnek” . Szász második rendezése volt ez a film, 35 éves volt és azt mondta, hogy még nem tudott sokat az életről... Ezért a kíváncsiságvágyáért azonban megkapta a filmszemle fődíját (megosztva A Vasisten gyermekeivel), a külföldi filmkritikusok díjat, továbbá Máthé is az operatőri díjat. De akárhogy is osztjuk-szorozzuk: a történetért azért kár. Igaz, Kovács Lajos arcát nézve hozzátehetjük: csak egy kicsit.