Szokás azt mondani, hogy vannak egészségesen beteg alkotások, elegendő e vonatkozásban az Álomcsapat c. filmre utalni, vagy ha már rajzfilmeknél tartunk, akkor ott van a Pirosszka. Mármost a Terhelt Terkel c. dán (!) animációs film – magyar címfordításához méltóan – sikerrel szakad el a szórakoztatónak szánt elmegond-vonulattól, mivel nyugodtan állíthatjuk, hogy a mű alkotói valahol tényleg terheltek. Hogy most így születtek, vagy valami kullancstól szedték össze maguknak azt a tünetegyüttest, amely alapján ezt a filmet megalkották, nem tudjuk. A végeredményre elegendő annyit mondani, hogy ezek után nem lesz majd csodálható, ha a dán és nemzetközi gyermekbűnözés és iskolai erőszak terjedésében a későbbi korok szociológusai méltó kiindulópontnak találnák a végterméket. Amit elvileg gyermekeknek – értsd: zsenge korú, tehát még ártalmatlannak tekinthető embereknek – szántak, erre utal az is, hogy „12 éven aluliaknak a megtekintése szülői felügyelet mellett ajánlott”. A hetedikesek tehát már nézhetik.

Azért ennél egy kicsit magasabbra kellene tenni a mércét. A filmben ugyanis tombol az amoralitás és az antiszocializáltság. Bevezetőként Terkel, a hatodikos kis nyüzüge osztálytársai meggyilkolják a legszerencsétlenebb társukat, aztán a végén Terkel balfék kishúga kiszúrja mind a két szemét és a végcím alatt fehér bottal közlekedik, közben pedig nagybátyja, a részeges Stewart bácsi – aki elvileg a gyermekek védelmére tart fenn egy lelkisegély-vonalat - félhülyére veri és rugdossa Terkel két osztálytársát, mellesleg pedig van valaki, aki hősünk életére tör, de a végén – nem árulok el nagy poént – az is kinyuvad, elég gusztustalan módon. Közben van még lánccigiző anyuka, beszédképtelen és depressziós apa, továbbá olyan tömény mennyiségű káromkodás és szleng, s olyan (különben igen jól megcsinált) zenei betétsorozat, amelyek szövegbeli ízléstelensége hallatán minden hard-punk csapat szemlesütve mélázna el a visszavonuláson. A sztori ugyan olyan gagyi, hogy hozzájuk képest az utcán árusított, román nyomortelepeken összeragasztott ál-Rolexek az Iparművészeti Múzeum tárlói mögé kívánkoznának, de mindezekért kárpótol minket a fröcsögő vér, az ordenáré változatokban megfogalmazott „húzz a vérbe”, és az a híd alá húzós érzés, amelyet a film megtekintése után fedezhetünk fel a tudatalattinkban. Közben persze addig megfulladunk párszor a görcsös, határozottan vizelésingeres röhögéstől, csak később, amikor kiköhögtük magunkat a wc-n és végignézzük megint a legsikeresebb jeleneteket – és különösen a már jelzett, verhetetlen zenei betéteket, szerencsére a nyelvi szemét minőségét magas fokon garantáló magyar fordításban - , szóval csak ekkor gondolkodunk el azon, hogy ezt a filmet tulajdonképpen be kellene tiltani a büntetés-végrehajtási intézetekben, egyszerűen azért, mert rossz irányba terelné az ottani populációt.

Határozott javaslatom az tehát, hogy mielőtt bárki is odaadná a (18 éven aluli) gyermekének ezt a penetráns undormányt, először maga nézze meg, értékelje ki és gondolkodjon el rajta, mert engedékenysége esetén ne csodálkozzon azon, ha a fia-lánya egy nap hídalatti hajléktalanégetés miatt kerül a fogdába és erre a filmre fog hivatkozni, hogy ez díjat kapott - akkor meg ő miért nem?

A filmnek egyébként állítólag van erkölcsi tartalma is, a promóció szerint legalábbis ez egy szívhez szóló összcsaládi élmény benne, na, erről annyit, hogy a morális végkimenetelt még maga a narrátor sem tudja megfogalmazni a végén, merthogy ő is segghülye, mint kb. mindenki a filmben. (Őt különben Zana Zoltán, azaz Döglény Zoli szinkronizálja. Stílusos.) Az biztos, hogy a halott kislány ebben a filmben senkit sem érdekel, a fehér botos hugica sem, meg az sem, ha valakinek megölik a testvérét, a főszereplő nagybátyja pedig cserbenhagyja a szerencsétlent, ráadásul Terkel családja és környezete közben fesztelenül hágja át a verbális szadizmus határait. (Különösen ajánlatos itt a „Kabbe köcsög, ronda állat vagy, az anyád egy ócska kis luvnya” c. klip végigélvezése.)

Mondjuk, a rendezők - Stefan Fjeldmark, Thorbjorn Christoffersen és Kresten V. Andersen – direkt erre kötöttek vérszerződést. A film honlapja szerint: „Nem vagyunk túlzottan oda a Disney-szerű édeskés cuccoktól, így hát a Terhelt Terkel-lel alkottunk a kedvünk szerint egy animációs filmet egy kis vérrel, erőszakkal és mókával. Egy filmet, amit mi magunk szívesen megnéznénk”. Az „egy kis vér, erőszak, móka” jelen esetben a pszichopataképző tananyagába illik, egyfajta Beavis és Butthead, meg South Park utánérzés Dániából, amely a helybeli közönségnek nagyon bejött. Ez a tahó förmedvény ugyanis elsősorban a szülőhazájában hódított, a dán Robert Fesztiválon elnyerte a közönség díját, a legjobb rajzfilm díját, aztán még a legjobb filmnek járó Bodil-díjat is elhozta. Magyarországon először a 2006-os Titanic Fesztivál keretében volt látható, akkor még eredeti hanggal, hangalámondásosan. 2006. novemberben már az Anifesten is műsorra került, immár magyar szinkronnal, amelyben a mintegy húsz szereplő összes hangját három személy alkotja meg: Döglégy, a rapper, Nacsa Olivér, humorista és Harsányi Levente, rádiós műsorvezető. Mellesleg az eredeti dánban az összes hang egy ember volt, akinek beteges stand-up humoráról mintázták az egész gyermekzüllesztő végterméket: Anders Matthesen.

Az alakok kirajzolása és mozgás esetlenül néz ki, de mégis eredeti, tehát jó, a zene megfelelő, a humor kegyetlen, az erkölcsi mondanivaló nulla, a sztori kissé logikátlan és silány, viszont a döbbenet garantált. Ja: és mindez ma már csak 299 forint a TESCO-ban!

Igazi családi csemege.