Colin Smith (Tom Courtenay), a kamaszkorú nottinghami lázadó egy balsikerű betörés után a Ruxton Towers-javító-nevelő intézetbe (angulul: borstal) kerül, ahol rövidesen rájön az igazgató (Michael Redgrave), hogy a „fegyenc” egy tökéletes hosszútávfutó tehetség, akár még az olimpián is indulhatna. Meg is enged neki mindent, még azt is, hogy szabadon, felügyelet nélkül rója az útját minden reggel – igaz: akár akarja, akár nem -  a szabadban. Azonban, amikor eljön a nagy verseny napja, ahol egy elit gimnáziummal kell összemérnie a vagányok csapatának az erejét, Colin – bár győzni tudna – megáll a cél előtt és hagyja, hogy a versenytárs fusson a célba – értetlen tekintettel, miközben mindenki neki ordít, neki drukkol, őt bíztatja. A bukása totális – marad egy a sok kis növendék között, aki gázálarcokat szed szét darabokra az intézet leglenézettebb műhelyében, ahová csak a teljesen tehetségtelenek kerülnek és maradnak.

Tony Richardson filmje, amely Alan Sillitoe forgatókönyvíró novellája alapján készül el, nem éppen a filmnyelvi eredetiséggel tűnik fel, itt nem a fekete-fehér hangulat, hanem a gondolatiság ad el mindent. A vágások nyugodtak, minden beállításnak megvan a megfelelő helye és hossza, különösen szépek a szaxofonszólóra hangolt hajnali futások képei, meg a végén a gondolati flash backek, gyorsan, hirtelen egymásra halmozva. De a lényeg mégis annak a tudatnak a bemutatása, amely képtelen feldolgozni azt, hogy az ember tőle idegen elvárások közepette kell, hogy leélje az életét. Van – és mindannyiunk életében lehet – egy pillanat, amikor összeroppanhatunk ez alatt. A szerencsések – tehetjük hozzá, mert ők megismernek valamit az életből, amit a többi nem. Amikor azt mondjuk: tulajdonképpen nem érdekel ez az egész. Nem leszünk mások bábjai, nem akarunk mosolyogni a ránk kényszerített siker üdvében, nem győzünk le semmiféle rivális középiskolát csak azért, hogy az igazgatónk veregesse a vállunkat, bár egyébként tudomást sem venne rólunk.  Nem, ez nem kell: hagyjanak minket békén. Úgy is mondhatnánk: húzzon mindenki a vérbe…

A Négyszáz csapás után vagyunk – a Truffaut-filmet 1959-ben mutatták be, ezt meg 1962-ben. Kiegészítésről van tehát szó, a nagy francia eredeti hithű angol utánnyomásáról. Van is visszautalás a gall előzményre, amelynek a leghíresebb jelenete az, amikor Antoine el akar lopni egy hivatalból egy írógépet – itt meg Smith társa, Mike (James Bolam) akarja ugyanezt tenni a pékségben, amelyet éjjel megszállt ő és cimborája. Ami a lényeg a két filmben: a fiatalság egy rétege, amely képtelen megtalálni a helyét a társadalomban, ezért munka és szolgaság helyett ócska bűnök között akarják megtalálni magukat, amely a legjobb esetben is csak közönnyel találkozik a külvilágban, arról meg már nem is szólva, hogy az, amit megtalálnának magukban, nagy valószínűség szerint egy adag lenne abból, amit úgy hívunk: semmi...

Miért is akar Colin lázadni? Az a lényeg, hogy a film végéig nem akar, s ekkor csak egyszerre rászakad minden súly, amelyet idáig folyton át- és átgondolt reggelente, futás közben. Apja, akit kizsigerelt a gyár, s a szeme láttára halt meg; anyja (Avis Bunnage), akit semmi nem érdekel, csak az érte felveendő 500 font, meg annak a barátja (Raymond Dyer), akit már addig is felhurcolt magához és aki most uraskodni próbál a családon, holott ő is csak egy tolvaj; a kibírhatatlan testvérei, akiket nem érdekli, hogy az apjuk meghalt; a barátja és barátnője, akik ugyan kellemes kalandok az életében, de tovatűntek, mihelyt beketrecezték őt az intézménybe. De ez mind semmi ahhoz képest, ami itt vár rá.

Mert ott kinn minimális elvárások érték őt: viselkedjen normálisan, és hagyja békén a környezetét. Itt viszont már két lábbal rugdossák őt a cél felé: az iskola nyugodt, közönyösen nagyvonalú igazgatója idomításnak veti őt alá, hogy győzze le az ellenfelet, amely számára nagy kihívás, hiszen először fordul elő, hogy egy elit iskola kihívja ezt a gyülevész bandát. (Izgalmas a beszélgetés a két csapat között a sportszobában: kiderül, hogy a „jó fiúk” ugyanolyan dresszírozás alatt élnek, mint a „fegyencek”, csak ez előbbiek szülei még fizetnek is ezért - és ők büszkék erre!) Colin azonban végül megmakacsolja magát és „feladja”. Pontosan tudja, hogy itt nem ő számít, hanem az iskola és főleg az igazgató becsülete – ennek pedig már nem kíván eleget tenni. Alkatilag képtelen arra, hogy beteljesítse mások vágyait. Nem engedelmeskedik, nem alázkodik meg, nem enged az elveiből. És nem érdekli őt ez az egész. Nem hajlandó elvárások alanya lenni, ha egyszer ahhoz van kedve, hogy feladja az egészet.

És feladja. Mielőtt azonban piadesztálra emelnénk őt – feladja, de ezzel cserben hagyja a társait és egy érdemtelen győztesnek adja át a babérkoszorút. Egy tisztességes, minden rendszerben egyértelműen becsülendő versenyt dob el, olyan nagyon tehát ne törjön meg rajta a szívűnk. Colin képtelen túltenni magát az egoizmuson – de hát az erős egyéniségek már csak ilyenek.