Ez az álomcsapat igazán rászolgált a nevére! No nem azért, mintha valami különleges teljesítménnyel nyűgözték volna le az emberiséget, hanem egyszerűen amiatt, mert a csapat minden tagja a saját álmaiban él. És csak ott…
  

Itt van mindjárt Henry Sicorski (Christopher Lloyd), a pedantéria rideg arcú keresztapja, aki mindenkit ki- és beoszt, lehetőleg egyszerre. Még leginkább ő az, aki közel áll a hétköznapokhoz, tekintve, hogy mindig találkozhatunk ilyen rendmániás alakokkal, akik kedvenc időtöltése a munkaerőpiaci ismeretterjesztés, amikor is előszeretettel érintik a „foglalkoztatás kényszermobilitása gazdasági válság alatt, különös tekintettel az elkésésekre” c. témát, lehetőleg minél több másnapos alkalmazott előtt. 

Hozzá képest tulajdonképpen kevésbé zsibbasztó Jack McDermott (Peter Boyle), akinek az a meglátása, hogy a világ áhítozik a megigazulásra, amit ő bérmentve nyújt, tekintettel arra, hogy ő  Jézus reinkarnációja. Az emberiség azonban egyelőre nem kíván a keblére borulni, amit hősünk illő nyugalommal vesz tudomásul, na, majd a világvége idején más lesz a felállás…
  

Albert Ianuzzi (Stephen Furst) a fentiekhez képest egészen kisstílű személyiség, ő ugyanis a nézésen, a vigyorokon, a sütemények lopkodásán és bizonyos baseball-kifejezések mantrázásán kívül tényleg semmire sem képes. De ezzel a típussal sincs gond, elmehetne buszsofőrnek, bevándorlási tisztviselőnek, vagy adóellenőrnek is, azok sem nagydumás alakok. Vagy Down-kórosnak, azokon mindenki ellágyul, hogy mennyire aranyosak és kedvesek és ártatlanok, miközben csak azért azok, mert teljesen sötétek, akárcsak a csecsemők és a mopszlikutyák. Ezért szeretik az ilyeneket a nők. 
 

Billy Caufield (Michael Keaton) viszont a fenti trió szöges ellentéte, mert trehány, aszociális, továbbá szófosásban és nagyzolási mániában szenved, lendületes gondolataival behálózza az egész világot és annak minden szegletén felleli önmagát, amint éppen valami nagy dolgot hajtott vagy hajtani fog végre. Márpedig ő állandóan ilyeneket csinál(na), s az, hogy ennek nyomai (a különböző feljelentéseken kívül) nyomtalanok, nem az ő hibája, attól még a lelkesedését honorálni és nem büntetni kell, pláne, hogy értetlenség esetén dührohamok jönnek rá és a környezeti tárgyak rongálásával fejezi ki elégedetlenségét. 
 

Most éppen az elmeosztályról szeretne kiröppályázni, ugyanis el ne feledjük: a nagy négyes ott tengeti a napjait a kék tabletták és lila csoportfoglalkozások keretében. Merthogy mind a négyen elmeápoltak. De nagyon. A gyógyulás reménye pedig – a konzílium szerint - a jövő komor homályában még csak elmosódott körvonalak által sem akar megnyilvánulni… Mivel azonban egy alapállapotukban mégis képesek némileg az önálló életre, gondos gazdájuk, a doki elviszi őket egy baseball-meccsre a kis zárt járgányán. A nagyváros forgatagában azonban a doki belekeveredik egy leszámolásba, s az intenzívre kerül. A rögeszmés négyes egyedül marad, s mint ahogy várható, rögtön szétszélednek a négy égtáj felé, hogy aztán néhány kínos kaland után mégis összegyűljenek és megpróbálkozzanak a lehetetlennel: felgöngyölíteni az ügyet. A rendőrség ugyanis hülyének nézi őket és nem foglalkozik velük… A doki élete viszont egyre közelebb kerül a befejeződéséhez, mivel a gyilkosok rá is fenik a fogukat. Kérdés: ki ér hamarabb a kórházi ágyhoz?

Nem fogunk nagy meglepetést elárulni, ha azt mondjuk, hogy a töketlen négyes. A végső megoldás ugyan nem túl eredeti (sok kaland után összekapják magukat és nekiindulnak), de a filmnek nem is ez az erőssége, hanem a szituációk finomra hangoltsága. A film ugyanis ügyesen elkerüli azt az ordító lehetőséget, amelyet minden nyugati parti rendező exkavátorral termelt volna ki a téma altalajából, hogy ti. totál hülyét csináljanak az ápoltakból és minél idétlenebb kalandokba kergessék bele őket, amelyeknek a végén aztán van verekedés, tortadobálás, körtánc a stadionban, meg a szokásos ízléstelenségek. Nem, Howard Zieff rendező (Várlak nálad vacsorára, Benjamin közlegény) és a Jon Connoly – David Loucka forgatókönyvíró-páros ezt el akarta kerülni: ők ugyanis szerették ezeket a bolond karaktereket, és nem akarták megalázni őket. Így aztán hőseink egyszerű, de azért kellőképpen kellemetlen kalandokba keverednek úton-útfélen anélkül, hogy bármelyik köztörvényes bohóckodássá fajulna. Ennek következtében viszont sok nagy szellemességet sem szabad várni a filmtől, főként nem verbális szinten, itt nem suhognak a poénvillámok, ami kifejezetten jót tett a műnek, mivel növelte a hihetőségét.

A színészi játékban sem kértek fel senkit arra, hogy bújjon ki a bőréből, egyszerű, túlzásmentes alakítást nyújt mindenki. Különösen ki kell itt emelni Lloyd működését, akinek pedig nagy tehetsége volt a komplett őrültek megformálásában, hiszen ő volt a Doki a Vissza a jövőbe I-III.-ban, meg Fester bácsi a Galád családban. Most egyszerűen csak szorongásosan és rögeszmésen néz ki a fejéből, összeszorított pengeszájjal osztja az észt és folyton meg van sértődve; rá nézve kissé nehéz nem elfojtani az asszociációt Milos Forman Elszakadás (Taking Off – 1971) c. filmjével kapcsolatban, ahol egy hasonló kinézetű bárgyú családapa-karaktert alakított Buck Henry, akinek nemcsak az életszemlélete, de még a szemüvege és a fizimiskája is olyan, mint Lloyd-nak – lehet, hogy innen kölcsönözte a figurát a rendező? (Van egy másik filmes utalás is a műben, az, amikor Albert magára kap egy pilótaszerkót a military üzletben, ez egyenes jelzés a Meztelenek és bolondok c. Spielberg-filmre, amelyben Joe Belushi feszített ugyanilyen jelmezben – mellesleg abban ő is egy bolondot alakított.) Érdekes módon még Keaton alakítása a legjelentéktelenebb, mert bár ő a csapat esze, éppen ezért túl normálisnak kellett maradnia a többi ütődötthöz képest. Peter Boyle megmaradt a szerepének korlátain belül, egyetlen nagyjelenete van (amikor le akar vetkőzni egy keresztény gyülekezetben), ezen túlmenően már csak statisztaszerepre szorul, de persze jelenléte pótolhatatlan, különösen, amikor a végén kézrátétellel akar gyógyítani a kórházi folyosón. Furst viszont némán is izgalmas személyiség, mivel teljes együgyűsége ellenére tulajdonképpen (ha jól megfigyeljük) folyton rajta múlik minden...

A fényképezés, a vágás, a zene érdektelen, semmi eredetiség nincs bennük, de ez utóbbinál üdvös hatást gyakorol a nézőre az, hogy nem akar tolakodni, épphogy tudat alatt észleljük a slágereket, amelyeket beledolgoztak hanganyagnak.

Nem túl nagyigényű, de barátságos és őszintén emberszerető kis alkotás, mindenkinek ajánlott, aki már belefáradt abba, hogy a „megint egy dilis amcsi film” jeligéje alatt benyögési kényszerben szenvedő vihogó idegkezeltek és hurráoptimista lúzerek tombolásával szembesüljön. Ennek a filmnek minden képkockáját szeretni lehet, s még szerencse, hogy nem csináltak belőle folytatást, és ezért ez már így marad meg mindörökké egyedinek és eredetinek. Az más kérdés, hogy Indiában megcsinálták a film másolatát Krazzy4 néven 2008-ban. Érdemes lenne megnézni...