Jim Jarmusch, az amerikai filmvilág különce legalább annyi embert tud leültetni a filmjeivel a nézőtérre, mint egy-egy Oscarral dekorált alkotás, amelyet ő sosem fog megkapni, hacsak nem nyolcvanévesen, életműdíj alakjában – bár ezt az unott, kissé öntelt, fehérbozontos arcot szemlélve nem hisszük, hogy ez bármilyen vonatkozásban is felizgatná őt. Ugyanakkor perverz kimondani, de az a helyzet, hogy filmes körökben simán elnézik az embernek, ha éppen nem volt kedve megtekinteni egy aktuálisan díjzuhatagos művet, mint egy új Jarmuscht, egyszerűen azért, mert a fickó (bár már ő is 55 éves) mindig tud valami olyan eredeti szemlélettel jelentkezni, amelyet a (tipikusan) regényfeldolgozásos nagyalkotások általában nem tudnak produkálni. Ennek a szemléletnek a lényege pedig az, hogy a filmjeire általában nem jellemzőek az akciódús allűrök, de észrevehető, hogy mennyire odafigyel a részletekre, a karakterek árnyalt jellemzésére, a többdimenziós megközelítésre, ráadásul – bár ez következik a felsoroltakból - a filmjeinek a végkimenetele mindig teljesen kétséges.

Történt pedig az, hogy a Törvénytől sújtva c. opus keretében a rendező rávette a ma már Oscar-díjas - jelenleg meglehetősen hallgatag -  Roberto Benignit, hogy legyen szíves magát produkálni egy improvizáció erejéig, mint aki kávézik és cigarettázik - meg persze beszél, lehetőleg hülyeségeket. Az 1986-ban készült kis szkeccsfilm, vagyis a Köszönöm, hogy találkoztam c. bevezető jelenet tehát Roberto Benigni és Steven Wright szereplésével a film időrendileg is első darabja. A szkeccs egyszerű ötlete szerint Steven és Roberto találkozik egy romkocsmában, ahol beszélgetniük kellene egymással, csak éppen igazából közük nincs egymáshoz attól eltekintve, hogy mindketten fénysebességre kapcsoltak az önpusztításban, borzas a hajuk, remeg a kezük, ráadásul „lazításként” is kávét vedelnek, bár hogy ez felpörgés milyen életeredményben jelenik meg, arról fogalmunk sincs, minden bizonnyal nekik sem. Steven azzal akarja kiszállni a verbális roncsderbiből, hogy fogorvoshoz kell mennie, de ehhez még a „csevejhez” képest is -  hogy stílusosak legyünk – kevésbé fűlik a foga, Roberto viszont annál inkább vevő a témára, végre nem kell sorszámot kérnie - és ő megy el a másik helyett. A nagy „felpörgés” legnagyobb eredménye tehát az, amikor végre megszabadulhatnak egymástól… Ennyi? Ennyi. A két szereplő nem tud mit kezdeni egymással: összejönnek, mert valami okból kifolyólag állítólag össze kellett jönniük, a kommunikáció meg egy perc alatt összeroppan. Ez a bevezetés aztán a film egészére ráüti a bélyegét, mivel a rendező a jelenetek többségében ennek a tehetetlenségi társalgásnak a variációival foglalkozik. Ami persze egyfelől azt mutatja, hogy milyen sokoldalúan képes megközelíteni a szituációt, itt például leginkább a magyar művészi alvilágban is közismert romkocsmás hangulatot ragadta meg a szkeccs, ahol mindenki önmegvalósítással van elfoglalva, amelybe természetesen – az esetek többségében – beletartozik az is, hogy az ott lévő másik önmegvalósító igazából kipipálható tény (merthogy nem egy tényező). Másfelől persze ez az ötlet egyben fárasztóvá is válik, hiszen még egy döglődő veréb vergődését sem nézzük szívesen, nemhogy az embertársainkét. De azért nézzük. Mert vannak itt még meglepetések!

A következő, Ikrek c. rész azonban nem ilyen, mert meglehetősen érdekelten része a filmnek, hiszen egy marakodó ikerpárról (Joie Lee és Cingué Lee) szól, akik valami (számukra is) érthetetlen okból kifolyólag Memphisbe látogattak, míg a pincért játszó Steve Buscemi - az amcsi filmek örök pszichopatája – a gázsiját a megszokott színvonalon megszolgálva - ismét pszichológiai károkozással foglalkozik, ugyanis „beavatott” történészként arról nyomja nekik a sódert, hogy Elvis Prestley nem halt meg – mondjuk, ezzel újat nem mondott, mint tudjuk: Elvis örök, legutóbb is látták a rákosrendezői pályaudvaron, épp krumplit lopott. A pincér szerint azonban Elvis túlélési stratégiája azon alapult, hogy a holtnak hitt ikertestvére öltötte fel magára a szerepét és ő is halt meg helyette. Mármost attól eltekintve, hogy ilyen zagyvaságokkal még a jobb ismeretterjesztő folyóiratok is előállnak időnként, a jelenetnek semmiféle értelme nincs, azt ugyanis már idáig is tudtuk, hogy az ikrek - még ha kétpetéjűek is - hasonlítanak egymáshoz jellemben. A nyúlfarknyi ötlet érdemtelen volt a megfilmesítésre. Megjegyzendő: ez még 1989-ben készült, a jelek szerint elég jól elporosodott eddig a garázsban, igazából nem volt sok értelme elővenni.

A Valahol Kaliforniában c. rész mintha csak az első ötlet folytatása lenne (már csak időben is, mert ez meg 1993-ban készült): itt két rockzenész találkozik egymással – na, hol? - , de immár nem a semmittevés, hanem a szakmai ismerkedés érdekében. A semmiről sem szóló, de azért gördülékeny, zavarmentes beszélgetés taligája egyetlen buktatón borul fel: Iggy (Iggy Pop), az idelátogató menő zenész megjegyzést tesz arra nézve, hogy kollégájának, az amatőr Tomnak (Tom Waits, aki a filmben orvos és reggel az autópályán golyóstollalt hajtott végre bravúrműtétként egy gégemetszést) egyetlen zeneszáma sincs a sarokban árválkodó vurlitzerben. A kínkeservessé torzuló beszélgetés közben kisül, hogy Iggy, ápolatlanul lógó hajó zenészünk (aki a valóságban is csak önmagát alakította) kedvence a Nagy Palancsintaház kávézója, amelynek bevallása már eleve kínosra sikerül egy szándékoltan társadalomellenes öltözékben vonagló rocker esetén; a bili azonban akkor borul ki, amikor Iggy egy óvatlan megjegyzést tesz arra nézve, hogy egy „oltári hangzavart” csapó dobos láttán Tom jutott az eszébe, amit az rögtön a szívére vesz, mert eszerint ő nem elég jól püföli a bőrt? Kész, innentől kezdve már csak a göröngyöket kell dobálni a verembe – a beszélgetésnek vége, Iggy menekül, s bár a levezető beszélgetésrész éppen olyan élettel teli, mint az elején, már mindennek konyec. De legalább Tom elégedetten állapíthatja meg Iggy lelépése után, hogy nemcsak az ő számai nincsenek meg a zenegépben… És – bár leszokott – rögtön rágyújt, s olyan tökéletesen elégedett önmagával, mintha legalábbis valami nagy haditettet vitt volna végbe – nos, igen, sikerült elszigetelnie magát egy embertől, aki segíthetett volna neki. A jelenet ismét az emberek egymás iránti teljes értetlenségére világít rá, ha úgy alakul, hogy a jelenlévőknek tulajdonképpen semmi konkrét témája nincs. (Itt meg kell jegyezni, hogy a filmbeli párbeszédek többsége férfiak között játszódik, márpedig a férfiak nem szeretnek lelkizni, ők inkább a cselekményi célra összpontosítanak, mondhatni: projektjük a projektezés.) A két szereplő jól hozza a karaktereket, bár sokat nem kellett hozzájuk tenniük, elég volt elhanyagoltan viselkedniük, a végén meg sértődötten nézni a levegőbe – és mégis árad belőlük az élet, csak az a baj, hogy önmaguk felé, ami persze a jelenet kínosságának a biztosítéka marad.

Szóval  - még időrendileg is – ez a három ötlet készült el korábban. Aztán Jarmuschnak eszébe jutott, hogy ha már három van, legyen több is, és nekiállt kisplasztikákat csinálni az emberi kommunikációképtelenségről. Tehát figyelem: a film többi része utáneresztés!

A Még kicsinálnak azok a vackok! c. rész önmagában érdektelen lenne, hiszen két öregúr marcangolja egymást a kávéházi asztal mögött, mert az egyikük kofferin- , a másikuk meg nikotinfüggő (pedig együtt jó a kettő!), miközben Vinny (Vinny Vella) néma gyereke folyton pénzt tarhál a papától. A dolog csak annyiban érdekes, hogy a két főszereplő (Vinny és Joe, azaz Joe Rigano) a maffiafilmek örök mellékszereplői voltak, s most egyfajta paródiát adnak elő arról, hogy mi vár a megöregedett, fölösleges bűnözőkre, meg hogy miként lesz valakiből kis maffiózó, hiszen a kölyök (Vinny Vella Jr.) olyan jól megtanulta az „omerta” (a kussolás) törvényét, hogy már az apjával sem beszél, csak mutogat neki és egyetlen egyszer ad ki hangot magából, amikor felvihog Joe bácsin, aki kiköpi a papa pénzéből vett „csemegét”. Habár ez a jelenet is tele van életerővel, sok jót a filmtörténeti utaláson kívül nem mondhatunk róla, mert végső soron nem szól semmiről, bár arról nagyon.

A Renée c. szekvencia a film leggyengébb darabja: egy szép nőt (Renée French) akar behálózni a pincér (E.J.Rodriguez), de képtelen egyetlen normális mondatot is kiejteni a száján, csak kávét és kaját ajánlgat, amit persze a nő elhessent. Kár volt ebbe a filmbe, a történet teljesen érdektelen és unalmas, ezt minden kritika egyértelműen állítja, maradjunk tehát mi is ennél: ez így igaz.

A Semmi baj c. fejezet folytatja az első és harmadik rész tematikáját: adott tehát újfent két ember, akik nem tudnak mit kezdeni egymással. Bár egyébként kétségkívül az egyik leghangulatosabb része ez a filmnek, már csak a dinamikus zenéje miatt is. Alex (Alex Descas) látni akarja Isaachot (Isaasch de Benkolé), a legjobb barátját, aki el is jön a találkozóra. Aztán kiderül, hogy Alexnek semmiféle baja nincs és semmi mást nem akart, csak látni Isaachot. Értsük meg jól: látni. Nem beszélgetni vele, nem közös ötletet kitervelni, nem segítséget kérni – csak látni. Amit persze Isaach (a normális) nem ért meg – mellesleg mi sem értenénk. A blőd ötlet – „csak látni” – frenetikus kínlódást eredményez Isaachnál, míg Alex a maga fensőbbséges nyugalmában nézi végi barátja vergődését, aki azon görcsöl, hogy most mi van itt? Derűs, idétlen jelenet, teljesen eszköztelen színészi játékkal, mutatványa annak, hogy lehet minimáleszközökkel és minimálötletekkel nagyot kihozni egy szimplának induló szituációból! A vége pedig egészen különleges, amikor Alex egyedül marad és kockázni kezd…

A következő rész – az Unokatestvérek – egyszerre jó és közömbös jelenete a filmnek. A világot beutazó sztár (Cate) és a lecsúszott, még mindig önmagát kereső unokatestvére (Shelly) nyögvenyelős beszélgetését egyazon színésznő játssza: Cate Blanchett. Általában a kritikák lehúzzák az alakítását. Nos: nem ezzel van a baj. A jelenet gyengéje az, hogy már az első pillanattól kezdve kitapintható, hogy a két nő milyen kapcsolatban áll, vagy inkább nem áll egymással (Cate azt sem tudja, hogy mi van a másikkal, ad neki pár percet és már fut is tovább, Shelly meg puffog az irigységtől és arról igyekszik meggyőzni magát, hogy ő éli az igazi életet – a vesztesek örök önigazolásával). Ugyanakkor az nem mondható a színésznőről, hogy tehetségtelenül alakítani két, egymástól teljesen elütő alakot. Igenis, hogy jól csinálja. Persze, segített neki az, hogy szélsőséges személyiségeket kellett egymással szembeállítania. A jelenet tehát túl átlátható és nem szolgál igazán csattanóval – de azért az alaptípusok felismerésében segít (ld. Shelly alakjában a romkocsmák már jelzett közönségében, akik mind a művészet függetlenségével kérkednek, miközben alig várják az ilyen-olyan főosztályvezető által beígért állami támogatást).

Aztán Jack megmutatja Tessnek a Tekla-tekercsét. A kamasz Jack (Jack White) fel akar ezzel vágni a kávéházban a meghódítandó nőszemély előtt, aztán kiderül, hogy Tess (Meg White) ösztönösen jobban ért az elektrotechnikához, mint ő. Nem valami túl nagy ötlet, a kivitelezés is egyszerű, eszköztelen a színészi munka – egyszer nézhető darab, bár annyiban érdekes, hogy sokan rácsodálkozhatnak az a szokványos szituációra, amikor a lenyűgözendő személy többet tud a dologról, mint az, aki azt tanítani akarja. Kínos, mit ne mondjunk…   

A film - összes kritika szerinti – legszigorúbban szerkesztett és legszellemesebb jelenete az Unokatestvérek? c. darab, amelynek öt percében olyan mértékig tömörödik össze az izgalmas jellemábrázolás, amely párját ritkítja a filmtörténelemben. A szereplők karakterét azonban nem részleteikből ismerjük meg, mert azok már ez első pillanatokban tiszta lappal játszanak velünk, hanem abból, hogy ravasz kis mozdulatokban, elszólásokban, arcfintorokban feslik ki a két férfi egymáshoz való viszonya. A film legkönnyedebb a mégis legelmélyültebb jelenete ez, amely beleragad azok elméjébe, akik fogékonyak a jellem megfoghatatlansága iránt.

Adott tehát a Hollywoodban vegetáló Alfred Molina, az angol-olasz filmszínész (Alfred Molina), aki még semmit sem tud elkönyvelni az Élet Nagy Bankszámláján: egy középkorú kudarcegyveleg, aki most azzal hatol be idelátogató barátja, Steve Coogan, az angol komikuscsillag (James Coogan) életébe, hogy a kezébe nyom egy táblázatot: kiderítette ugyanis, hogy ők - távoli ágon bár, de - unokatestvérek. A nyúzott és hajszolt „rokont” unalommal vegyes utálat önti el arra, hogy egy ilyen senki rá akarja tukmálni az ük-ükvalakijét  - nyilván nem cél nélkül - , s a leplezhetetlen szkepticizmus mellett rögtön lekezelő hárításba kezd. De a megpróbáltatásainak nincs vége, mert a „rokon” nagy agymenése szerint kettejükre kellene építeni egy filmsorozatot, amelyben úgy lépnek fel, mint akik most ismerik meg egymást, mint ahogy az életben is – hát nem óriási ötlet?

Ezt a nyomulást már a Steve gyomra sem fogadja be, ezért (naná, hogy) menekülésre veszi az irányt, amelyben egy telefonhívás állítja meg: kiderül ugyanis, hogy újdonsült rokona valami Spike nevű pasasnak a haverja, mivel az is, mint ő, környezetvédő, és együtt járnak kirándulni, Coogan-nek pedig leginkább rá lenne szükséges, hogy amerikai karrierjében kapaszkodót találjon. Kezdődik tehát a visszatáncolás, de már hiába…

A jelenet eleve a meglévő karakterkülönbségekre épít: Alfred egy lelkes, idétlenül bólogató, a másik önbecsülésének lelkesen udvarló, de egyben álszent kis karrierista, aki olyan mélyen áll, hogy még Steve francia cigarettáját sem fogadja el, inkább félreteszi magának jobb időkre, míg Steve egy unott, közönyös, frusztrált ál-felsőbbrendűségben szenvedő angol, aki viszont képes valamire, amire a partnere nem (ti. a színjátszásra), s bár másra sem vágyik, mint egy amerikai karrierre (hiszen a legelső pillanatokban is azon mereng, hogy mi történne, ha átvehetné az Oscar- vagy a Golden Globe-díjat), már a legelső pillanattól tisztába teszi a dolgokat: neki itt nincs keresnivalója „ezzel” egy asztalnál. Aztán jönnek a tarka kis mozzanatok, amelyekben először Molina viszi a prímet, aki gyermeki túlfűtöttséggel arra akarja rávenni a Nagy Testvért arra, hogy patronálja őt, majd Coogan jön, aki hasonlóan hipokrata tettetéssel arra igyekszik transzparens hazugságokat kigyötörni az elméjéből, hogy miért nem akar közösködni ezzel a törtető nullával. Különösen szellemes a telefonos jelenetrész (pár másodperc az egész!), amikor megszólal egy mobil és mindketten utánakapnak, holott Coogan már rögzítette azt, hogy olyan készüléke van, ami az USÁ-ban használhatatlan…  Nagyszerűek a színészi alakítások, különösen Coogané, akinek elég bonyolult feladat jutott az osztályrészéül: egyszerre kell megformálnia egy közönyös, egy zavart és egy ijedt személyiséget, akinek a teljesítményét ráadásul még a zene sem támasztja alá, ebben a jelenetben ugyanis ilyen nincs. A dialógus pedig önmagában zseniális – semmire nem utal egyértelműen egyik eleme sem, de mégis mindent elmond arról – aki mondja.  

De a leginkább az az erőssége a jelenetnek, hogy végső soron mégsem lenne ítész, aki meg tudná mondani, hogy kinek van igaza a kettő közül. Csak a jellemük azonos, mert mindketten frusztráltak: az egyik azért, mert ugyan Hollywoodban él, de ott ő a szőnyeg alá söpört tényező, a másik meg azért, mert bár Londonban világíthat, mint a Sarkcsillag, de a Csendes-óceán partján éppen úgy kell kapasztania egy szerep után, mint egy snassz betliszínésznek. Az ötlet a közös produkcióról látszólag nem más, mint egy szemérmetlen karrierlenyúlás az amerikai „öcsi” részéről, de legyünk őszinték: gyengébb ideákra is épült már sikeres széria, és mindkettejüknek jót tenne egy ilyen tinglitangli sorozat. A Coogan-karakter azonban képtelen elszakadni attól, hogy ő – és ha most objektívan bármilyen mérce alapján is nézzük - egy sikerember, az „unokatestvére” meg egy csődorientált egyéni vállalkozás, aki nyilván nem véletlenül az, hát akkor miért éppen vele társuljon? Az, hogy hirtelen feltűnik a háttérben a rejtélyes Spike, megerősíti ugyan a Molina-karakter háttérerejét, ez azonban ez nem igaz, mert legyünk őszinték: még azt sem tudhatjuk, hogy Molina valóban ezzel a Spike-kal beszélt-e. (Ugye emlékszünk még a Fergeteges forgatásra, amikor Steve Martin egy vonaltalan telefonba beszél, csak hogy lenyűgözze a célszemélyeket, akik meg kiröhögik őt?) Ráadásul Alfred a sértettségében még inkább arról is lemond, hogy karriert csináljon, ha ennek ellenértéke az, hogy megbocsásson a kuzinjának az addigi - emberileg eléggé érthető – hezitálásáért, amiből viszont akár azt a következtetést is le lehet vonni, hogy nem is volt oda annyira ő ezért a sorozatszerepért. Ez a megoldás azért teszi izgalmassá a darabot, mert látszólag a film végén Molina lesz a győztes, aki lám, nagyvonalúan felajánlotta a másiknak az amerikai karrier lehetőségét, az meg önteltségében nem élt ezzel, de a két szereplő közül azonban egyikük sem lehet győztes vagy vesztes, mert mindketten vesztesek lettek, egyikük sem ért el semmit a találkozással.

A jelenet ereje tehát itt is abban rejlik, hogy a két hős, ha „valahogy” (mi sem tudjuk hogyan) jobban áll a „dologhoz”, akkor közösen még akár győztesek is lehettek volna; de mert az egyikük ötlete túl merész, a másik meg csak a bevált utakban hisz, a közös lehetőség kudarcba fulladt, amiért viszont senki nem hibáztathat senkit, illetve éppen annyira hibáztathatja magát, mint a másikat. Erre szokás mondani: néha csak úgy „elszaródnak” a dolgok. (Nem abban az értelemben, mint ahogy a Ponyvaregényben akarják kimagyarázni magukat a kis maffiózók.)

A Delírium c. rész egyike a legszórakoztatott jeleneteknek – pedig semmi értelme sincs. Adott tehát GZA (GZA) és RZA (RZA), vagyis a Wu-Tang Clan nevű keleti parti hip-hop formáció tagjai, akik közül a jelzett – valójában is létező - tagok egy kávéházban Bill Murray-vel személyesen is találkoznak. Merthogy ő a felszolgáló. Az eredeti nevén! Mint jó életélvezőhöz illik, kancsóból vedeli a híg kávét és köhög, mert veszett bagós. Végül azt adják neki tanácsba, hogy öblögesse buzgón a torkát hidrogén-peroxiddal, s amikor azt a konyhában elkezdi, a két önkéntes egészségügyi tanácsadó inkább eltiplizik a színről. Van értelme a jelenetnek? Nincs. Akkor meg mire jó? Hát csak arra, hogy egy könnyed szkeccsben bemutatja a rendező, mit tud egy nagy színész. Lepődjünk meg: Bill Murray még most sem érte el a magyar nyugdíjkorhatárt (csak 58 éves), de máris olyan kiélt arca van, mint kevés színésznek. (Erre mondta Ingmar Bergman: az a baj, hogy amire egy színésznek egy szép, szétivott, karakteres arca lesz, addigra már nem lehet vele együtt dolgozni.) Előrehaladott életkora ellenére Murray sok eredményt nem tud felmutatni, csak pár jelölést, tovább egy 2004-es Goldon Globe-díjat a Sofia Coppola által rendezett Elveszett jelentés (Lost in Translation ) c. filmben nyújtott alakításáért. Jó, azért ez sem semmi, de nekünk már emellett csak az Idétlen időkig, meg a Veszett kutya és Glória c. filmekben nyújtott alakításáért marad meg az emlékezetünkben. Most egyszerűen azért villantja őt fel a rendező, hogy lássuk: egy ilyen egyszerű, céltalan szerepben, teljesen eszköztelenül is tud produkálni valami nagyot. Egyfajta jelkép ő, az önpusztító, magára nem adó, az élettel hányaveti hangulatban álló emberek kvintesszenciája, egyfajta életstílus megtestesítője, aki azzal valósítja meg önmagát, hogy az ösztönei szerint él és nagy ívben csurgat mindenre, leginkább önmagára, ha a perceit élvezni tudja a maguk pitiáner abszurditásában. Mi meg – a hipochonderek, az odafigyelők, az aggódók - ezt élvezzük, mert jó nézni, hogy van valaki, aki (helyettünk, átvállalva a saját lazaságunkat, amelyről már megfeledkeztünk) ennyire semmibe veszi az egészet. (Neve: Élet. Rejtő Jenő szerint ez egy gyógyíthatatlan betegség, mert szükségszerűen halállal végződik.) Mert mi ilyen kis perverzek vagyunk… De a jelenet mégis meglehetősen szubkulturális: csak az tudja értékelni, aki maga is hajlik az ilyen „perverziókra”, vagyis hogy leszarja önmagát és szembenézzen a megsemmisüléssel, amely végső soron az élete betetőzése lesz. Aki nem ilyen, az egy szót sem ért belőle. De hát nem is nekik szól ez az egész…

Az utolsó jelenet – Pezsgő – kilóg a sorból. Taylor (Taylor Mead) meghal, vagy legalábbis haldoklik a fegyvergyárban, közben Mahlert hall, amely csak benne szólal meg: A nagyvilágtól búcsúzom én... Társa, Bill (Bill Rice) ebből mit sem ért - vagy inkább nagyon is sokat ért? Taylor már nem ismeri ki magát a saját világában sem – teszetoszán érdeklődik, hogy ki is ő és hol is van, és mennyi ideig tart ez a valami (kávészünet), ennek hallatán akár még arra is gondolhatunk, hogy valami betegsége van, ami miatt kezd elszakadni a nagyvilágtól, de az sokkal valószínűbb, hogy inkább már felkészült a halálra, a haldoklásra, fáradt és már csak magába akar visszavonulni, hogy úgy hagyja el a Földet, hogy már nem is akar emlékezni arra, milyen nyomorúságos az élete. A halál és a haldoklás egyik legmegrendítőbb filmmegfogalmazásával állunk szemben, amikor ezt a jelenetet nézzük. Egyszerű és mégis mindent elmond.

Hiába, Jim Jarmusch tud valamit az életről. Azt meg mi is szeretjük.  Megérteni ugyan éppen úgy nem tudjuk, mint ahogy a másik embert sem, de hát ideje tudomást venni végre arról, hogy az élet értelme a káosz és a fajtársunk megértésére való hajlam erőteljes korlátozottsága. Ezért nem élünk falanszterben. Hála az égnek.

(A cikk megjelenési helye: Irodalmi Páholy folyóirat 2009. évi I. szám p. 50-53.)