Hát szóval most az a helyzet, hogy erről a filmről sem jót, sem rosszat nem lehet mondani, amolyan jó is, de nem igazán, meg egyszerű is, de azért mégsem a primitivitás csillagjegye alatt fogant meg. Ahogy a világhálós véleményeket olvassuk, egyesek aludtak rajta egyet, és utána káromkodtak egy sort, mások még a film alatt kezdtek el káromkodni és végig sem nézték, ismét mások meg finom, frappáns, szellemes alkotásként értékelték, de az biztos, hogy senki sem becsülte túl azok közül sem, akiknek tulajdonképpen tetszett.

Az ötlet nem rossz: adott az Eisenhower-korszak (az amerikaiak nagy, nosztalgikus érája) színeiben és hangulatában éldegélő kisváros, Willard, amelyben megvalósult a zombik és emberek békés egymás mellett élése. Ez speciel a rabszolgatartásban valósul meg, a zombik ugyanis egy nyakörv segítségével szelíddé változnak, persze, csak amíg ki nem merülnek a ceruzaelemek. (Ugyanezen az ötleten alapul a Macskafogó 2. is.) A nyugalomról pedig a ZomCom nevű cég gondoskodik, amelynek – láss csodát – épp a peremvárosban a zombigaranciális üzemegysége és egyben büntetőtelepe, amelybe mellékesen bárkit lehet száműzni, aki vét a hullatartás törvényei ellen.

Látszatra semmi értelme sincs arra, hogy ez a rakottszoknyás világ kapjon szerepet Andrew Currie kanadai rendező filmjében, de igenis, van ennek ilyenje. Az egyik oldalon a szolid jólét, a másikon meg a halálzóna, ahová bárki bekerülhet egy kisebb szabálysértés miatt. Az ellentéteket akarta ezzel kiélezni a film, az más dolog, hogy végül is nem sikerült neki.

Timmy Robinson (K’Sun Ray), aki leginkább a korabeli Macaulay Culkinra hasonlít, apjával, a nyulaktól és kaméleonoktól viselkedési mintát átvevő Billel (Dylan Baker) és anyjával, a hasonlóképp viszolyogtató Helennel (Carrie-Anne Moss) éldegél, miközben két osztálytársa rendszeresen arra törekszik, hogy meggyepálja vagy épp lelője őt. Anyja végül megrendel egy zombit (Billy Conolly), mert már mégsem járja, hogy a szomszédok egész nyájakat tartanak ebből, nekik meg egy nyomorult törpemutáns példányra sem fussa. Fido – akit Timmy nevez el – azonban váratlanul szeretet kezd érezni a kisgazdája iránt, aki emberként bánik vele, ennek keretén belül megmenti őt akkor is, amikor a nyakörv hibája miatt – a szó szoros értelemben - berág a szomszéd nénire, a két vadóc osztálytársra, végül pedig büntibe kerül, s kénytelen alkotó tevékenységet végezni a sarki gyárban, a géphez láncolva. Ezt már Timmy sem tűrheti és a kiszabadítására indult a szomszéddal, a teljesen indokolatlanul hirtelen főszerepet kapó Mr. Theopolissal (Tim Blake Nelson), aki egy zombinőt tart magánál ágyasként, utánuk pedig a szülők jönnek, akik meg Timmyt akarják megmenteni. Az eredmény katasztrofális: Fido ugyan életben marad és visszatér a kisgazdájához, vagy inkább az iránta egyre gyengédebb érzelmekkel bíró Helenhez (ezt azért jó lenne tudni, hogyan engedték meg neki, hogy ismét „szabad életet” éljen), Timmy apja azonban meghal élete egyetlen olyan pillanatában, amikor a közösülésen és a vizelésen kívül férfiként viselkedik, bár ő legalább megúszta további élet nélkül, mert van ennél rosszabb is: a szomszédban pedig a ZomCom helyi biztonsági főnökét, Jonathan Bottomsot (Henry Czerny), a sajnálatos módon megmardosott családapát zombiként tartja tovább a családja…

Habár a sem a zenére, sem a fényképezésre, sem a vágásra nem lehet egy rossz szavunk sem és még a színészi alakítások is megfelelőek, igazából nehéz azt érezni, hogy a sztori valami magával ragadó lenne. Egy közönséges erkölcsnemesítő mese szálait bogozgatja az egész a „hogyan álljunk ki a barátaink mellett” című propagandasémával, ami azonban végső soron nem túl felemelő, mert láttunk már ilyet ezerszer. Zombifilm-paródiának pedig gyenge, mert egyetlen utalást sem fedezhetünk fel a korábbi filmek irányában, még csak egy jóízű, vérfagyasztó bevezetéssel előringatott hangulatú rágcsának sem vagyunk a tanúi, ez az egy-két elhagyatott testrész már nem igazán hergeli fel az ingerküszöbünket, s a verbális humor sem kap benne szerepet; a mondanivaló is meglehetősen desztillált, bár a történet folyása tényleg szórakoztató. Kissé ízléstelen ráadásul az, ahogy Helen szerelemre gyullad Fido iránt, ez a szál sincs rendesen kidolgozva, az pedig több mint ízlésficamos, amikor az elhalálozott Bottomsot a lánya zombiként sétáltatja – de csak azért, mert a filmben a groteszk ilyetén kifejeződése idáig nem kapott különösebb szerepet, tehát ez a jelenség teljesen kilóg az egész mű hangulatából.

Egy estét megér, de többet nem; mosolygáshoz jó, nevetéshez kevés; aki pedig nagyon hozzászokott már a fröcsögéshez, annak alváshoz elegendő. Szóval: mindenki megtalálja vele a saját számítását...