Dani Levy, a Svédországban született és immár 25 éve Berlinben élő zsidó rendező nagyon helyes érzékkel nyúlt ahhoz a lehetőséghez, hogy kacarásszunk egy kicsit Hitleren, igaza van, eleget iszonyodtunk már ettől az alaktól. A németek nem merték ezt abszolválni, ami erkölcsileg helytálló, mert a „magamat kigúnyolom, ha kell, de hogy más tegye, azt nem tűröm el” cyranoi elve alapján Hitlert csak az áldozatoknak – zsidóknak, szlávoknak, franciáknak stb. - van joga nevetségessé tenni, de nem a németeknek, akik a rémeszméit örömmel kivitelezték. Nekik csak nevetni van rajta joguk. Mármint most, hatvan év után. De azt most már annál jobban teszik, minél öblösebben csinálják.

Levyt egy kicsit irritálta A bukás c. film, mert ő is felírta magának azt a vádpontot, amit az összes antifasiszta a világon, hogy ti. az ember egyfajta szánalommal vegyes megrendülést érez Hitler öngyilkossága láttán, ez pedig túl közvetlenné teszi őt és a végén eljutunk ahhoz a megértéshez, amely alapján akár még meg is kedveljük őt. Mi lett volna tehát a paródia ellenpontja? Logikusan nem más, mint az, hogy Levy Hitlerből egy vérengző bohócot csinál, aki az idegkimerülésig tartó rikácsolások közepette tologat ide-oda a térképeken nem létező hadosztályokat, Morell doktor ürülékből készült kapszuláit habzsolja, a csillagjósával értekezik és rajongva várja Sztálin, Churchill vagy Roosevelt halálát, alsó tagozatosokat tüntet ki Vaskereszttel, szóval azt, amit a valóságban is csinált, csak persze magasabb gőznyomásra véve a benne addigra már teljesen eluralkodott létidegenséget. Mindezt üdvösen egészítette volna ki a környezete, vagyis a hájas és tolvaj, agyondekorált egyenruhában bambuló Göring, a hisztériás és szexmániás Goebbels, meg annak az egzaltált felesége, a plüssszékből gyilkoló Himmler - akinek különben felfordult a gyomra, amikor meglátogatott egy koncentrációs tábort - , továbbá a gigantomán, apakomplexusos Speer, a hideglelősen pöffeszkedő Bormann, szóval, régi ismerőseink, a megszokott társaság. Esetleg Stirlitzet is be lehetett volna dobni, hogy már valami normálisabb fej is legyen a csapatban.

Ha ezt kapjuk, akkor egy ugyan sok újdonságra nem számíthattunk volna, de ez a népség azért mégiscsak predesztinálva volt arra, hogy egy jó, jellemegyvelegen alapuló komédia alapja legyen. Ezt a könnyű megoldást azonban Levy ki akarta kerülni, ezért valami teljesen másba fogott. Olvasta ugyanis valahol, hogy Hitler személyiségét az anyja és az apja vágta tönkre: az első a majomszeretetével, a másik meg a dühkitöréseivel és az értelmetlen büntetéseivel. Ráadásul Hitler egész életében azon aggódott, hogy esetleg az apai nagyapja zsidó (nem volt az), de nem akarta tudni az igazságot. Levy tehát úgy gondolta, hogy ennek a félresikerült személyiségnek az alapjegyeit fogja a film középpontjába helyezni.

Ennek következtében Levy Hitlere (Helge Schneider) inkább nyomorúságos, mintsem groteszk alak. Mivel már minden hitet elvesztette a háborúban - 1944. december legvégén járunk - , Goebbels (Sylvester Groth) kikaparja neki egy koncentrációs táborból Adolf Grünbaumot (Ulrich Mühe), a zsidó színész-tanárt, hogy keltse fel a főnökben a régi, 1939-es énjét. Grünbaum nyögvenyelősen neki is lát a „kezelésnek”, amelynek keretében belül kiderül, hogy Hitlert az apja nyomorította meg és ő most ezt bosszulja meg a világon. A Führer végül teljesen elanyátlanodik a megalázó stílusgyakorlatok alatt (tornaruhában vegzáltatja őt Grünbaum, aztán térdre kényszeríti és Blondi, a kutyája rámászik), hol sír, hol önvallomásokat tesz, a végén még Grünbaum és felesége ágyába is bekéretőzik egy éjszakára, hogy aztán másnap teljes energiával vesse bele magát abba a tömeggyűlésbe, amelyet a ravasz Goebbels egy épségben álló díszlet-Berlinben hozott össze neki. Sajnos, az utolsó pillanatban a fodrásza levágja a bajszát, amitől olyan dührohamot kap, hogy bereked és helyette Grünbaumnak kell szétordítania a beszédét, aki mellett viszont egy pokolgép ketyeg, mivel a főnök már Goebbelsnek és Himmlernek (Ulrich Noethen) is kínos. A szónoklat tartalma pedig nem egészen olyan lesz, mint ami meg van írva…

Levy ott tévedett az egészben, hogy Hitlert, ha lehet, még érthetőbbé tette A bukáshoz képest is. Eredmény: egy Harmadik Birodalom kulisszái közé helyezett Csak egy kis pánik I-II., ahol a terápia folytán Hitler először el-elérzékenyül, végül aztán szabályosan megtisztul lelkileg, mi több: visszaváltozik kiskölyökké, aki a felnőttek ágyában akar hajcsikázni és hadihajóval pacsázik a kádjában, ilyen körülmények között már az is érthető, hogy miért nem tudja megkefélni Eva Braunt (Katja Riemann). Ugyanakkor nem vetkőzik ki magából, nem Parkinson-kóros, nincsenek nagyjelenetei, kifejezetten higgadt és szomorkás és csak arra vágyik, hogy valaki már foglalkozzon vele azon az egy árva Speeren (Stefan Kurt) kívül, aki itt is ebtekintettel ragaszkodik hozzá. Ennek következtében a film alapszemlélete kigyilkolta a jelleméből a humornak még a lehetőségét is: nem lehet egyszerre sajnálni Adolfot és nevetni rajta. A dramaturgia sem tudott sokat kezdeni ezzel az alapötlettel, hiszen egy szellemes gondolat sem hangzik el a filmben, de még a Schneider színészi játéka is kényszerűen visszafogott lett, bár azt nem lehet mondani rá, hogy stílustalanul játszana, mert mindennek ellenére az ő Hitlerében is van valami aggasztóan bipoláris, megfoghatatlan.

De még ez is elmenne volna, ha a Vezér környezete kellő ellenpontot képez. De nem teszi ezt. Levy megelégedett azzal, hogy Goebbels folyton beszél és vigyorog és manipulálni akarja Hitlert; Himmler szigorúan néz, egyetlen komolyabban vehető jelenete az, amikor kártyacsomagból akarja kiválasztatni azt a tábort, amelynek a felszabadítását Grünbaum a munkája ellenértékeként kéri; Morell és Linke (Hitler inasa) csak foszlányokban tűnnek fel; Eva Braun pedig egyetlen kitörési lehetőséget kap, amikor Hitler pásztorórát akar vele lebonyolítani, nem túl fényes (vagy inkább merevedéses) sikerrel. (Eredetileg a rendező Evat Goebbelssel akarta összeereszteni, de aztán kihúzta a leforgatott részeket, mert túlterhelték volna a filmet.) A környezet közönye még jobban belejátszik abba, hogy Hitlerből a szemünk láttára lesz Hitlerke, aki végül egyedül Grünbaumban leli meg a barátját, mert az tényleg odafigyel rá. Igaz, hogy azért, mert meg akarja ölni, de egy színvonalas ellenség még mindig jobb, mint egy színvonaltalan barát…

Az összeroppanó, majd feltámadó Hitler életjelenségeit már csak a szokásos körítések szegélyezik, ti. a színes egyenruhák, az állandó karlengetések és a nyomtatványok hajkurászása, amelyek elég fölöslegesek voltak a filmbe, közismert tény, hogy a barna birodalom cicomás volt, hangos és túlbürokratizált. A rendező a színészválasztás körében törekedett még valami eredetiségre, mert különlegesen ronda arcokat szedett össze magának, nyilván jelképezve a „felsőbbrendű faj” kinemesítés előtti rögvalóságát, különösen ilyen a Lingét alakító Lars Rudolph a kis fejével és széthulló testmozgásával.

Az viszont kifejezetten gyenge, mi több: ízléstelen ötlet volt, amikor a végén Hitler a „szónoklatában” bevallja, hogy impotens, merevedési zavarai vannak és különben sem érti, hogy a sok árja mit eszik rajta, aki alacsony és sötét hajú. Olcsó megoldás és még csak nem is igaz, mert Hitler nem volt sem impotens, sem merevedési zavarai nem voltak, csak nem sokat foglakozott a szexszel. (Hogy úgy mondjam: volt más dolga is.)

A filmet 2007. január 11-én mutatták be Németországban. A teljes címe ez: "Mein Führer - Die wirklich wahrste Wahrheit über Adolf Hitler", ami a bemutató idején még magyar fordításban az volt, hogy „az igazán legigazabb igazság Adolf Hitlerről”, csak a sok „w” betű miatt lett a címe az magyarul, ami - de vérre ne számítsunk a filmben. Nem volt nagy siker. A kritikusok lehúzták egy elég egyszerű ok miatt: nem találták kellőképpen mulattatónak. A zsidók és a Harmadik Birodalom egyéb sértettjei ugyanakkor nem támasztottak ellene kifogást, de nem ideológiai szempontok miatt, hanem azért, mert ők sem találták túl erősnek a végterméket. Szóval egy igazán jó, szellemes, szórakoztató Hitler-paródiára még várni kell, addig marad a Chaplintől Diktátor (1940), Ernst Lubitschtól a Lenni vagy nem lenni (1942), rajzfilmben esetleg a Fritz, a macska (1972) egyik jelenete, vagy a Becstelen brigantik (2009), bár ott a kefebajszú ténylegesen csak mellékszereplő. Ha viszont egy igazán zseniális paródiát akarunk megismerni, akkor ajánlatos elolvasni Moldovától a Hitler Magyarországon c. kisregényt. Na, ezt viszont tényleg érdemes lenne megfilmesíteni, kissé hozzáigazítva a mai korhoz a mondanivalót: tuti siker lenne. Bár még igaz is lehet.