"Bátor és jóképű akarsz lenni? Ne haragudj, de ez éretlenségre vall.” Így oktatja az életre Wayne Dobiet (Robert De Niro), a fotóművészt Frank Milo (Bill Murray), a barátságos konferanszié, miközben luxuskabrióján suhannak át egy chicagói hídon a jól sikerült ismerkedős éjszaka után. A kocsit azonban nem Milo vezeti, hanem tagbaszakadt testőre és sofőrje. Neki ugyanis nagyon jól megy, nem úgy, mint Dobienek. Pedig Milo ugyanolyan komédiás, mint amilyen fényképész ez utóbbi… Vagyis egy amatőr, annyi különbséggel, hogy ő egy maffiózó, aki a saját bárjában szórakoztatja a saját közönségét, Dobie meg egy helyszínelő rendőr, akinek a tárlata a lakásának az előszobájában van.

Dobie, akit békés, mi több: nyámnyila természete miatt mindenki csak „Veszett Kutyának” hív, azért került a kabrióba, mert faramuci módon megmentette Milo életét. Most pedig Milo a háláját akarja leróni neki. A hála neve: Glória (Uma Thurman), a pincérnő, aki – legalábbis az állítása szerint - csődbe jutott bátyja tartozását dolgozza le Milonak hol függőleges, hol vízszintes helyzetben. Most éppen a hátonfekvő alakzat jut neki osztályrészül: egy hétre kölcsönkapja őt Dobie, amire szüksége is lenne, mert már két éve nem volt nővel. Mint ahogy várható, a végén nem kívánja visszaadni őt Milonak, aki másnapos nehézfiúkkal szállja meg az utcát, hogy érvényt szerezzen az igényének. Végül azonban Dobie, életében először összeszedi magát, és miután Milo kezébe adja az egyik fogát, az lemond a további küszködésről és nagylelkű unalommal elporzik a bandájával együtt a környékről.

A középszerű forgatókönyvíró (és itt egyben végrehajtó producer) Richard Price (A pénz színe) által legépelt történet elég ellentmondásos elemekből épül fel. Glória meséje pl. nyilván nem lehet valósághű, mert Milo több alkalommal is felhívja őt telefonon, és leteremti, hogy ne merészelje Dobiet a megszokott könnyzacskómarkolászó sztorijával etetni – ehhez képest ő maga is elülteti a hitet Dobieben, hogy Glória története igaz. Miközben pedig a jóságos unokabáty szerepét domborítja, folyton behatol Dobie munkahelyére azzal a célzattal, hogy behálózza magának a helyszínelő zsarut, ami érthető törekvés a részéről, csak éppen nincs funkciója a filmben, amely mégiscsak egy love story lenne. A film egyik lényeges mozzanata lett volna Dobie jellemfejlődése, hogy ti. feladja a gyávaságát, ehhez képest minden próbatételnél megbukik, helyette inkább félpszichopata barátja, Mike (David Caruso) ritkítja meg az ellenségeinek a sorfalát, viszont ezzel fel is nő mellé, néha már azt érezzük, hogy ő az igazi főszereplő, mert az enervált erőgyűjtéssel Dobie az utolsó pillanatig ki akarja bekkelni az elkerülhetetlent. Az viszont tény, hogy amikor Milo ismét megjelenik nála, tényleg megváltozik, mert ugyan elhívja a barátait a védelmére, de az is nyilvánvaló, hogy ez hosszabb távon mit sem jelent: egy Frank Milo csak csatát veszíthet, háborút nem. A végén tehát Dobie azért emelkedik túl önmagában, mert felvállalja a nyakába sózott végzetet, vagyis Glória és Milo kettősét, amelynek végkimenetele ilyen előzmények után nem lehet kétséges.

Ugyanakkor a film befejezése furán alakul: az eredeti változatban Milo megveri Dobiet, aztán ellágyul annak szerelmétől és magára hagyja őt Glóriával – ezt azonban a tesztvetítések során a közönség gyomra nem vette be, ugyanis nehezen tudta elfogadni, hogy a „dühöngő bikát” megruházza egy „idétlen időkig” poénokat szóró komédiás. A vége tehát egy pótforgatás után az lett, hogy De Niro gyepálja el Murrayt, aki most kivételesen a saját becsületéért kiáll vele párviadalra, ami azért fontos, mert Glória már tudatosította bennünk, hogy Milo sosem lép fel saját testi valójában semmiért, mindent az embereivel intéztet el. Itt is azt akarta, csak akkor, amikor Dobie rendőrbarátai is megjelennek, vált át kényszeredett lovagiasságba az ügy, ami azzal kezdődik, hogy Milo hátba támadja a rendőrt. Ennek ellenére a végén nemesen megbocsát mindenért, ami hiteltelen befejezést takar, hiszen az előzményekből kiderül, hogy Milo aggálymentesen tölti meg a hullaházakat az ellenségeivel, ráadásul Glória még mindig megér neki vagy 40.000 dollárt.

Az ügyetlen végkimeneteltől és a homályos indítékoktól eltekintve a film egy kifejezetten szép és érzékeny alkotás – ez a hátulütője is, mert De Niro (aki mindenkit lejátszik a színről) karaktere olyan, mintha „a taxisofőrt” mégis felvették volna a rendőrakadémiára. A film az első negyedórában eszköztelen, de hatásos képekben vázolja fel egy magányos, mindenbe beletörődött, csalódott ember arcképét, aki a munkahelyén alszik, a szomszédjainak reggel behozza az újságot, az ablaka mögül vágyakozva nézi a szemben lévő ablak mögött szeretkező párt, s fáradtan baktat fel a még üres metróállomásból sötét falai mögül a hajnali szürkületbe. A másik nagy jelenete a filmnek a szeretkezéses rész – nem véletlenül használjuk ezt a szót, Dobie is csak ezt fogadja el, ha „arról” van szó. Ennél a jelenetnél is látszik, hogy John McNaughton rendező inkább lírai, mintsem drámai alkat, hiszen ennek a megoldása olyan egyszerű és természetes, mondhatni: kissé szánalmasan köznapi, amely kilóg az amerikai filmek sikongásos, ondófröcskölős jelenetei közül. Ugyanezt a visszafogottságot garantálja a zene is, amely a legkevésbé sem akar eluralkodni a képek fölött, bár közhelyességének megnyugtató szerepe van egy ilyen távolságtartó közegben. Egyébként láthatjuk De Nirot táncolni is – ez szintén igényes ötlet volt, hullaszemle közben begerjeszteni a wurlitzert Louis Prima „Just a Gigolo” c. slágerére.