Erre a filmre már végképp semmit nem lehet mondani: járókeretes panelek vonulnak el a szemünk előtt, Bradford May, a rendező feladta a küzdelmet az eredeti ötletben még ott lappangó drámaisággal, unalmas az egész, slendrián, fűszermentes, szaga van. Darkman még mindig ez a szerencsétlen Arnold Vosloo, a szerepe iránt kb. annyi átélőképességgel, mint ami egy BKV-ellenőrben van a Nyugati téren, ha valakinek nincs jegye és rohanna a vonatához… Ellenfele most a várost drogesővel öntöző Peter Rooker Jeff Fahey alakításában, akinél láthatólag csak annyi volt az elvárás, hogy próbálja meg leutánozni a másodosztályú maffiafilmek hideg poénokkal dolgozó B-vonalas arctaposó beosztott bérgyilkosainak a személyiségét. Van még továbbá megint egy zizzent és erkölcsileg leépült tudós, itt most a végzet asszonyát gonosz kacajokkal domborító Bridget Thorne (Darlanne Fluegel), akit persze – futóáldozatként – gyorsan utolér a végzete, amikor a „szerelme”, vagyis Rooker megöli őt, mert már útban van neki, pedig nagy dolgot hajtott végre: Darkman fogságba ejtése után kivont a véréből valami izét, amivel sikerült Rooker vasagyú embereinek egy olyan adrenalinszérumot kiokumulálnia, amellyel bárki ellen győzhetnek közelharcban, kár, hogy ez az agyukra már nem hatott, mert persze magukon kezdenek egy gyakorolni. Kérdés, hogy a vállról indítható rakétavetők korszakában már kit érdekel az izomerő, nem is viszik sokra ezzel: lelövik őket, amikor rászabadulnak az újonnan megválasztott kerületi ügyészre annak győzelmi bankettjén.

Darkman természetesen továbbra is zavartalanul veszi igénybe a közszolgáltatás részét képező metrósíneket, meg akarja menteni továbbá az ügyészt és Rooker feleségét (Roxann Dawson), meg annak kislányát, ez nagyon nem kellett volna a képbe, az első filmben még az elgonoszosodottságáról önmarcangoló vallomást tévő Darkman itt már olyan jóságos, hogy akár bébiszitternek is elmehetne. A szokásos hibák persze itt is megvannak (ld. a korábbi részekről írt anyagokat), a külvilág pár díszletre korlátozódik, a zene nyögvenyelősen semmitmondó, a sztori meg olyan vékony, mint a selyemsonka. A végén persze - miután likvidálta a bűnt - Darkman megint leveszi az álarcát és megcsodáltatja magát egy nővel, mindenesetre elég instabilak a párkapcsolatai, eddig egyik nő sem tartott ki mellette, most is tragikusan jelenti be, hogy ő már örökre a Sötétség Magányos Harcosa marad és úgy áll az éjszakai háztetőn, mint egy túlórázó kéményseprő.  

Természetesen ez is eleve videókiadásra ment. Érdekessége, hogy ezt szánták a második fejezetnek, csak amikor Larry Drake azt adta hírül, hogy mégis fel tudna lépni Durant szerepében, akkor hátratolták ezt az epizódot. Na, ettől sem lett jobb.

Összefoglalva: a Darkman-sorozat alapötlete még valahol jó volt, kezelhető, fejleszthető. Kár, hogy a kivitelezést olyanok valósították meg (az ötlettől a vágásig), akik egész gyermekkorukban ostoba rajzfilmeket bámultak a képernyőn, és képtelenek az eredeti gondolatokra. A gyalázatos színvonalú tákolmány-hármas megtekintése ennek ellenére fontos ízlésnevelő hatással rendelkezik: ezek után ugyanis az embernek kedve támad megnézni egy kemény skandináv létdrámát vagy egy jó jugoszláv partizánfilmet, esetleg valami magyar értelmiségi szocioszenvedést a hetvenes évekből. Ezekből még a leggyengébb darabok is rúdugrással győznek a trilógia szellemi színvonala fölött. Ennek alapján nem lehet nem iróniaként kezelni a film címét. Igaza volt a névadónak. Tényleg: dögölj meg, Darkman.