Ez a film még attól is elveszi az ember kedvét, hogy legalább valami szellemeskedő szuttyogatást ötöljön ki róla, mert ezzel olyan értéktöbbletet adna neki, amely nem illeti meg. Úgyhogy legyünk vele kapcsolatban egyszerűek, mint egy üregi nyúl.

Durant (Larry Drake) tehát visszatér, mint ahogy a cím is mutatja, és éppen olyan gonosz, mint régen. Igaz, most nem villog kihívóan a szadizmusával, de azért végzi a dolgát. Kissé meghízott. Hiába, jót tesz három évi pihenés a kómában…

Darkman még mindig nem találta fel a 99 perc után is megmaradó műbőrt. Pedig most már nyugisabb körülmények között él, talált a laborjának egy elhagyatott mellékvágányt a helyi metróban, összebarkácsolt egy sínfutót, amelyen éjszakánként robog fel és alá az alagútakban. Valahogy senkinek sem tűnik fel a helyi BKV-nél, hogy egy bepólyázott arcú alak gyorsasági futamokat rendez közköltségen egy hangosan beszélő fantáziakocsin, amit időnként leparkoltat, hogy csatornafedeleken át menjen ki szellőzni a külvilágba. Darkman alakítója azonban már nem Liam Neeson, ami nem csoda, időközben eljátszotta Oscar Schindlert, akadémiai díjra jelölték érte, nyilvánvaló, hogy ezek után már nem dobhatta be a névjegyét egy ilyen parázsló szeméttengerbe, mint ez a film. Jött helyette az elmosódott Nicolas Cage-fénymásolat Arnold Vasloo, aki annyiban különbözik Cage-től, hogy lágyabbak az arcvonásai és teljesen tehetségtelen. Bár ebbe a filmbe ez illett bele a legjobban.

Futottak még továbbá: egy láncdohányos karmolósmacska újságírónő, akit Durant felrobbant, természetesen kocsiban, egy akciófilmben minimum ez dukál a halálra szánt mellékszereplőknek; aztán egy lángeszű tudós, aki – mi a szösz – ugyanabban a városban ugyanazon a projekten dolgozik, mint Darkman, amíg nála is nem dobbant egyet Durant és durcás csapata; egy őrült fegyverfejlesztő, aki úgy néz ki, mint a Doki a Vissza a jövőbe sorozatban, mellesleg őt tényleg a tébolydából emelték ki, hogy kifejlesszen egy sugárfegyvert Durantnak; és végül természetesen egy csibeszerű nő, akit már megint meg kell menteni. Mindenki nagyon komolyan veszi magát, ennek ellenére a gyér akciójelenetek színvonala olyan, hogy azok bekéretőznek a számítógépes játékok őskorszakának a dínói közé, s bár a befejezésnél berepül az eddigi sötétségbe egy ötletszikra, ez önmagában elégtelen ahhoz, hogy a filmet többre értékeljük bármelyik dvd-re készült home entertainment gagyikísérletnél, amelyet kétszáz forintért osztogatnak a sarki közértben. Amivel nagyot nem is tévedünk, mert a filmet be sem mutatták mozikban, ugyanis eleve videokiadásra vették a figurát.

Az első résznél sokkal trehányabb a folytatás abban is, hogy Bradford May, a béna rendező még annyi eredetiséget sem akart kiküzdeni magából, mint ami a kezdődarabban megjelent, mint pl. legalább néhány ötletes beállítást, érzelmi és drámai feszültséget, kihúzott továbbá a filmből minden érdekes beszélgetéskísérletet, még csak arra sem pazarolta az idejét, hogy legalább valami eredeti helyszínt keressen magának: megmaradt a biztos sikert jelentő elhagyott üzemnél, ahol a végső leszámolás megtörténik.

Amit viszont megtartott magának, azok a hibák. Darkman többször is belebújik Durant embereinek a bőrébe, na jó, az arccsere még elmegy, de hogyan küzdi le azt a problémát, hogy a helyettesített személyek testmagassága között van egy-egy fejnyi méretkülönbség? És miért visel folyton mocskos kötést az arcán, amikor az első részben már feltalálta magának a higiéniát? A végén megjelenő akcióáradatban persze megint hol álarcban, hol meg kötésben osztja az igazságot, s mi megint csodálkozunk, hogy lehet erre ideje, mellesleg csak itt esik a tantusz, hogy amennyiben a gyártósora csak arra jó, hogy bőrt csináljon, akkor az hogy készíthet ahhoz egyben hajat is? Ráadásul a forgatókönyv elfeledkezett arról is, hogy Darkman teste nem érez semmit, pedig ebben azért voltak kiaknázási lehetőségek. Ráadásul az első szekvenciában azzal a tragikus fordulattal intett búcsút a hétköznapi életnek, hogy ő gonosszá változott, ehhez képest ebben a részben maga a szívjóság és az önfeláldozás. A korábbi barátnő is letűnt a színről, pedig ő aztán minden öngyalázása ellenére is szerelmes volt Darkmanbe, eszerint Frances McDormandnak is derogált már a posztprojektben való domborítás.

Összefoglalva: gyötrelmes az egész, kizárólag alacsonyfrekvenciás embertársainknak ajánlott, de nekik se nagyon, ennél ezért még ők is többet érdemelnek.