Az emberek imádják a takart arcú, látványos klepetyusokban igazságosztó alakokat, vagyis Zorrót, Supermant, Batmant, az operaház fantomját etc. Persze ugyanezek az emberek kevésbé szeretik a Hamasz kafijjában futkározó páncélöklös eszelőseit, meg a hungarista mikrotenyészet szabadnapos forradalmárait, akik hasonló szerelésben kapják szét évente kétszer a kukákat a Weiner Leó utcában, de most ne menjünk bele ebbe: a film azért film, mert amit ott szeretünk, azt nem biztos, hogy szeretnénk az életben is, amit meg az életben szeretünk, az meg általában túl közhelyes a filmvásznon és nem nézzük meg.

Jelen ügyben Sam Raimi rendező – aki az egész történetet kiagyalta – teljesen szordínóra vette a képzelőerőt, és sikerült olyan alakokat összefésülni egymással a történetben, akiket cirka tízezer filmben láttunk és látni is fogunk. Adott tehát egy fiatal, tűzhányóagyú tudós, a szerves bőrpótlék kidolgozásának jóképű atyja, Peyton Westlake (Liam Neeson), akinek van egy barátnője, a szőke, kékszemű Julie Hastings (Frances McDormand), mellesleg tényfeltáró ügyvéd, aki egy fontos papír birtokába jut: ez pedig arra világít rá, hogy Louis Strack (Colin Friels), a nyájas ingatlanguru vesztegetéssel jutott el az építési engedélyek jogerejéig. Felbukkan természetesen már a legelején az abszolút mélygonosz, Robert G. Durant (Larry Drake), aki toronydaruk mágusának a megbízásából ezt a papírt hajhássza – nincs nehéz dolga, Julie olyan kis okos, hogy ott hagyja Westlake ágyán a papírt, amelyre az rápakolja a kávésbögréjét. Eszerint az USÁ-ban már nincs divatban a páncélszekrény és a fénymásoló? Mindegy; ezek után még szép, hogy Durant megtalálja azt, közben Westlakere rágyújtja a laborját, aki persze túléli ezt, majd összeégett testtel és arccal vág bele a bosszúba. Kinevezi magát Darkmannak és gyorsan, mintha az IKEÁ-ban vásárolt volna, berendez egy labort egy elhagyott üzemben, majd ellenségei – 99 perc alatt füstölve szétbugyborékoló - álarcába bújva előbb egymásnak ugrasztja őket, végül pedig megmenti rémülten sikongó barátnőjét attól, hogy lezuhanjon egy építkezés acélállványzatáról. Onnan ugyanis – mint ahogy várható volt – inkább Strack hódol a gravitációnak. Aztán Darkman kilógó, sárga fogakkal vallomást tesz, mint III. Richard, hogy ő gonosz lett, s eltűnik a tömegben új kalandok felé… Van persze benne még géppuskaropogás, kínai maffia, helikopteres üldözés, lopakodó árnyékok a falon, sátáni röhejek és szadizmus (Durant figyelemreméltó ujjgyűjteménnyel rendelkezik), s főhőst természetesen nem fogja a golyó. Mindez idegesítően nagyhangú, de egyetlen eredeti kottahullámot fel nem mutató zeneügyi próbálkozás mellett, középszerű színészi játék és teljes poénmentesség társaságában, hiszteroid képzelgési betétekkel dúsítva, továbbá van benne nyalifali és annyi hatásvadász háttér, meg folyton mozgó kamerabeállítás, amely öt giccsfilmre is untig elegendő lenne. Még a legnagyobb teljesítményt a sminkes nyújtotta, mert Neesonnak néha 18 órán át kellett tűrnie, amíg összehozták az arcát.

Tegye fel a kezét, aki még nem látott ilyet. Egy Mazsola és Tádé bábfilmben is több sziporka van, mint ebben, a Barátok közt uborkaszezonos részecskéi ehhez képest akadémiai kiadást érdemelnének. Tulajdonképpen valahol 14 év alatt még elmegy, bár a film megtekintése után a nagyszobában részegen döglő apuci látványa egyhamar ráébreszti a zsenge lelket arra, hogy ki is az igazi Darkman.  

Ráadásul a közhelyek mellett nem ártott volna kicsit figyelni a részletekre is – most csak néhány látványosabb sebbe szórunk egy kis sót.

Például ott van az, hogy Westlake teste érzéketlenné vált, s mivel az agyának szüksége van a kiesett ingerek pótlására, ezért az érzelmi életében a bosszúvágyának kellett volna megnövekednie. Neki tehát a forgatókönyv szerint kifejezetten gonosszá kellett volna válnia, de ez a motiváció egyetlen eredménye az, hogy ledobja Strackot a mélybe, szóval csak végzi a dolgát, mint megannyi akcióhős, emocionális elnyomorodásnak nyomát sem leljük fel benne.

Darkman épít magának egy új labort az elhagyott üzemben. Hipp-hopp, már rotyognak is a főzetek a lombikokban, de vajon ilyen külalakkal és főként pénz nélkül honnan szerezte be ezt az egészet? Bement a vegyiárú-boltba, hogy csókolom, műbőrt akarok csinálni, kellene hatvan deka DNS, de a soványabbik fajtából? Ráadásul a számítógépe is megvan - mármost ahhoz képest, hogy porig égett a korábbi laborja, ő meg százméteres ívrepülés után lángolva landolt a tengerben, igazán szép teljesítmény, hogy a merevlemez még csak meg sem pörkölődött.

Darkman a laborjában gyötrődve lesi, hogy életben marad-e a 99 perc után is az „anyag”, de az persze beint neki, ami után elkeseredve kiabálja: miért, miért? Hát azért, mert már a film elején rájött arra, hogy az „anyag” sötétben szeret tenyészni, itt meg Darkman mellett néhány lámpa fénylik, mögötte meg egy egész atommáglya világít. Kérdés, hogy miért is, amikor van villany a helyiségben, továbbá a tombol a nyár, tehát fűteni sem kell.  

Darkman pótolja az egyik kezét műbőrrel. Melyiket? A jobbot, ami az emberiség többségénél elvárható? Nem, a balt. A jobb keze viszont ugyanabban a koszos, bacilusos kötésben marad meg továbbra is - az arcán tudott kötést cserélni, a kezén nem?

A végén van egy jó jelenet, amikor Darkman az egyik betolakodó álarcát ölti fel és úgy néz vele farkasszemet, mielőtt kiröhögné és megölné. A következő pillanatban, amikor már Durant felé indul, mint a végzet, ismét a régi, meghitt kötését viseli. Bravúros, ez egy igazi álarcosbál. Durant szerepét különben azért kapta meg Drake, mert kissé hasonlított Edward G. Robinsonra, az ’30-40-es filmek gengszterszínészére; ő legalább hoz valami egyediséget a filmbe, mivel kinéz valahogy, nem úgy, mint Neeson, aki itt még nagyon jelentéktelen. Pedig már nincs messze a Schindler listája (1993)…

A film persze még ettől működik, mert látványos, lendületes, néhol még érdemes is izgulni egy kicsit a hősért, de egészében véve nem kell aggódnunk amiatt, hogy megtekintése miatt esetleg valami eredetiség zaklatná fel nyugodt esténket a képernyő előtt. 16.000.000 dollárba került, hozott 49.000.000-ot, továbbá a kritikusok ama „elismerését”, amely szerint a rendező ügyesen ültette át a képregényhősök karakterét, módszereit és környezeti hangulatát a filmszalagra. Ha így vesszük, a mű tényleg jól kopírozza le a nyomtatott sablonokat, de hát az utánzás akkor is csak utánzás marad, ebben különösen jók a papagájok, meg a majmok. Igaz, ezzel azok nem keresnek dollármilliókat. Arra csak az ember képes.