Egy film, aminek csak nem akar elhervadni a hírneve. Pedig, ha módszereit tekintjük, ugyancsak ideje lenne, hiszen végső soron nem sok különlegesség történik benne. Bonnie Parker (Faye Dunaway), a porfészekbeli pincérnő csatlakozik az arra őgyelgő Clyde Barrowhoz (Warren Beatty), aki a kedvéért kirabolja a helyi fűszerest. Menekülés közben felszednek egy infantilis benzinkutast, C. W. Mosst (Michael J. Pollard), majd a hármashoz csatlakozik Clyde bátyja, Buck (Gene Hackman) és annak hisztériás, mafla felesége, Blanche (Estelle Parsons). A társaság 
végigfosztogatja a déli államokat, stílusosan: porban és melegben, még az öreg rangert, Frank Hamert (Denver Pyle) is foglyul ejtik, akivel álvidám fényképezkedés után vesznek búcsút, mert Hamer leköpi Bonniet, emiatt Clyde csónakázni küldi őt a semmibe. Végül csak hárman maradnak, mert Buckot lelövik és Blanche fogságba kerül. Ő böki ki Hamernek Moss nevét, akinél a pár éppen meghúzza magát. Moss apja, a kétszínű Ivan (Dub Taylor) ráveszi Mosst, hogy árulja el őket, s végül csapdát állít nekik, amikor is Hamer és emberei lelövik a párost az út szélén.
A film nagy erőssége a cicomahiányos emberközeliség. Nem akar ágálni, nem akar rámutatni semmiféle társadalomtudományi mondanivalóra, nincs „üzenete”, pedig szinte kínálja magát a történelmi háttér, a Great Depression tömegnyomora, meg eltúlzott faulkneri figuráival a hajdani konföderációs Dél (szigorúan nagybetűkkel), amelynek porában és ördögszekerei között izzadt arccal vágtattak a banditák és a sheriffek az olasz és német westernekben, miközben szavalatok és sötét tekintetek között gyilkolták le egymást a szurdokokban. Itt azonban ilyen vérfoltos csizmájú mesevilágra nem volt szükség: Arthur Penn, a rendező mindig is a visszafogottságáról és a realizmusáról volt híres, ezért aztán a szereplők itt sem mutatnak fel semmiféle különleges attrakciót. A filmben nincsenek nagy önmegnyilvánulások, erőltetett bölcselkedéseknek és különc szellemeskedéseknek sem leljük benne nyomát. A tűzharcok ugyan látványosak, de nem mondhatni, hogy direkte konstruáltak lennének: kb. tényleg ennyi a valóság, semmi több. Szóval mindenki az ösztönei szerint él benne: a bűnözők utaznak, fosztogatnak és gyilkolnak, a rendőrök pedig hidegvérrel gyilkolják le a kettőst. Mi pedig mindenkit megértünk és senkit nem ítélünk el. Ilyen egyszerű az élet, ha ilyen egyszerűnek sikerült bemutatni azt. Ezt persze sokan nem fogadták el: általános kritikai észrevétel volt, hogy a film elsekélyesíti a bűnt – amikor pl. Clyde elköveti az első emberölését, azt olyan fesztelen reakcióval teszi meg, hogy mi magunk sem dühödünk fel rajta, annyira a magunkénak érezzük a szituáció ez irányú, természetes lefolyását. Sokan támadták azzal a filmet, hogy az elsekélyesíti a bűnt, viccé és kalanddá fokozza le azt, de hát jogosan merül fel a kérdés: miért, az élet nem egy kaland? S ha már kaland, abba nem férnek bele az áldozatok? Hol mi, hol ők – ez van! Isten – ha ugyan van – nem fog megdöbbenni ezen, hát mi se tegyük. A tételesjog, az egy másik dolog. Az most nem tárgya a történetnek…
Ugyanakkor azt mégsem lehet letagadni, hogy a film ezt a fesztelen befogadást úgy érte el, hogy akarva-akaratlanul elrelativizálta a Barrow-banda bűntetteit. Amit tehát látunk, az nem más, mint néhány vidám, időnként tényleg a komédia határát súroló bank- és boltrablás története, amelyben ugyan időnként el-elvész egy-egy ártatlan lélek is, de ezeket azonnal elkönyveljük szükségszerű munkaügyi veszteségnek, és már – szinte amorálisan - alig várjuk a következő kalandot. A film tehát inkább egy Rumcájsz-történetfüzér színvonalán mozog, s mivel a rendező hangsúlyosan került minden agresszívan drámai hatást, ezért ún. nagy jeleneteknek nem is lehetünk kéjmámoros tanúi. Ez alól két kivétel van, de mindkettő a köznapiság költészetével hódít. Az egyik az, amikor Clydenak végül sikerül magáévá tennie Bonniet, amit a felek közös sikerként élnek meg és most boldogok. A másik, amikor találkoznak Bonnie anyjával (Mabel Cavitt – tanárnő volt a bámészkodók között a forgatáson a texasi Red Oakban), mert ez a jelenet olyan fellinis, legalábbis az Amarcord szentimentális zárójelenetére hasonlít, bár az évekkel később készült el (hideg táj, bolyongó emberek, s mégis együtt – megfoghatatlanul gyönyörű).
Ezt persze csak az esztétika. Menjünk át egy másik síkra: a történelemre. A film meglehetősen vázlatosan, néha a valóssággal ellentétes elemekkel ábrázolja a két hős életét.
Kezdjük azzal, hogy Bonnie Parker (1910-1934) és Clyde Barrow (1909-1934) nem úgy ismerkedtek meg, mint ahogy a filmben. Valójában 1930. januárjában Dallasban került sor a nagy találkozásra, amikor az épp – szokása szerint – munkanélküli Clyde a törött karú barátnőjét ápolta és amikor hazatért, a konyhában ott találta Bonniet, a gyászos házasságából épp kisodródó kispolgári nőt, aki csokoládét főzött. Az sem igaz, hogy ő ebben az időben pincérnő lett volna, ezt is csak a néphagyomány fűzte a nevéhez, bár a filmben ez a motívum ki van domborítva, tulajdonképpen ennek a ténye ösztökéli Bonniet a bűnözői életmódra. A páros elkövetkező két éve a távollétről szólt, mivel Clyde szinte azonnal börtönbe került, ahol is Bonnie buzgón látogatta őt, olyannyira, hogy még a szökésében is segített (fegyvert csempészett be), amely 1930. március 11-én történt meg. De Clydot szinte azonnal elkapták, 14 évet kapott, 1930. április 21-én pedig egy börtönfarmra (Eastham) telepítették, ahonnan úgy szabadult, hogy egy baltával levágta két lábujját. Ez után ugyanis kegyelmet kapott, 1932. február 2-án hagyta el a börtönt, ezek után azonnal összeállt a választottjával és akcióba léptek, első közös bűncselekményük egy gépkocsi ellopása volt 1932. decemberében. Aztán az akciófolyam felpördült… Ebben nagy segítséget jelentette az, hogy Clyde megfogadta: soha többé nem lesz az állami igazságszolgáltatás áldozata, inkább haljon meg, de megy vissza az ilyen Eastham-féle büntetőtelepekre…
A további bűnesetekben Bonnie igazából nem vett részt, mert egyetlen visszaemlékezés sem mondott ki olyat, hogy láttak volna egyszer is fegyvert a kezében. (A banda kb. egy tucat embert ölt meg.) Bonnie sosem lőtt, ilyennel még a rendőrség sem gyanúsította meg őt, az egyetlen tett, amit rá lehetett bizonyítani, a bűnpártolás volt, mert ő szállította Clydot és csapatát. Igaz, egy alkalommal, még a legelején – 1932-ben - egy félresikerült boltrablás miatt ő is fogdába került, de mert nem lehetett rá semmit sem bizonyítani, elengedték. Bonnie tehát végső soron csak Clyde babája volt, semmi több, egyébre nem is nagyon vihette, mivel
Az viszont tény, hogy a páros semmilyen kriminalisztikai mértékkel mérve nem volt különösebben komolyan vehető tényező, mivel csak kisebb bankfiókok és sarki boltok kirablása terhelte a bűnlajstromukat, a csúcsteljesítményük sosem haladta meg az 1.500 dollárt – ami már akkor sem volt pénz. John Dillinger, a bankrablások nehézfiúja neheztelően közölte az értékítéletét: ezek ketten csak szégyent hoznak a „szakmára”, annyira dilettánsok. A hírnevüket nem is ezeknek a pitiáner megmozdulásoknak köszönhették, hanem annak, hogy valahányszor csávába kerültek, a banda mindig úgy vágta ki magát, hogy a tagjai kegyelem nélkül öltek, továbbá egy idő után a közvélemény olyan bűncselekményeket is nekik tulajdonított, amelyeket sosem követtek el. Hírnevüket fokozta, hogy Bonnie dilettáns költeményeket írt magukról s ezeket a Villon-utánérzéseket a lapok rendszeresen le is hozták, ezt az ihletettségét a középiskolából hozhatta, ahol kitűnt az íráskészségével. Ezekben a poémákban igyekezett romantikus színre festeni a kapcsolatukat, amelyre persze a közönség fogékony volt. (Vannak ilyen örök dolgok, mint pl. az érző szívű gengszter, az álarcos jótevő, meg az idealista gyilkos.) Ezekre utalás is van a filmben, ahol Bonnie felolvassa az egyik versét. Amikor egy kisvárosban, valami Joplin nevűben voltak kénytelenek sürgősen elhurcolkodni a zsaruk elől 1933. április 13-án, hátrahagytak egy fényképezőképet, meg kész filmtekercseket, amelyekből aztán a helyi újság, a Joplin Globe szemezgetett – gyakorlatilag ezeken a képeken alapul ma is a Bonnie és Clyde-mítosz vizuális alapanyaga.
De térjünk ki a részletekre is. Itt van mindjárt Clyde testvére, Buck, igazi nevén: Martin Ivan Barrow (1905-1933). Ő azután csatlakozott a csapathoz feleségével, Blanche-sal (Bennie Ive Frasure – 1911-1988), hogy a házasságkötése (1932. július 2.) után 1933. március 22-én kegyelmet kapott az addig tetteiért. (A családi szokásnak megfelelvén ugyanis börtönben rohadt.) Ugyanakkora a csapat nemcsak belőlük állt, mert ott volt még a valóságban W.D. Jones, Henry Methvin és Raymond Hamilton is. A végzet 1933. július végén csapott le rájuk, amikor július 18-án a csapat megszállt egy Platte City nevű helyen (Missouriban), ahol Blanchenak sikerült magára vonni a figyelmet, mivel ezüstdollárokkal fizetett a kötszerekért. A rájuk rohanó rendőrség megsebesítette Buckot, ő pedig félig megvakult a tűzharcban. A filmben ez kissé romantikusabban van ábrázolva, de a lényeg ugyanez. A valóságban az lett a folytatás, hogy 1933. július 24-én Dexterben (Iowa), egy elhagyatott vidámparkban húzták meg magukat, ahol megint körbevették őket, ekkor kapta meg Buck a halálos lövést, amely miatt öt nap múlva meghalt egy Perry nevű városka kórházában (műtét utáni tüdőgyulladásban), Blanche pedig a bal szemére végleg megvakult, aztán tíz év börtönre ítélték és 1939-ben szabadult a jó magaviselete miatt, utána férjhez ment, és csendben-békében élt Dallasban. Amikor Beatty megkereste őt, beleegyezését adta, hogy a saját nevén szerepeljen, utólag viszont súlyos kifogásai voltak a filmmel szemben, mivel szerint Parsons úgy ábrázolta őt, mint egy „sikongó lósegget”. 1988. december 24-én halt meg, s ő is, mint a banda két feje, Dallasban lett eltemetve.
Az nem igaz, hogy Bonnie és Clyde fényképezkedtek volna egyet a foglyul ejtett Hamerrel, vagyis azzal a texasi rangerrel, aki ugyanilyen név alatt (Frank A. Hamer, 1884-1955) a valóságban is megölte őket. Ez a bizonyos Hamer sosem találkozott velük élőben, csak abban a fél percben, amikor 1934. május 23-án Luisianában az embereivel szitává lyuggatták a páros gépkocsiját. Aki feldobta őket a valóságban, azt Henry Methvinnek hívták, és alig volt még akkor 23 éves (1911-ben született). Az ő és W.D. Jones alakját ötvözték össze a filmben Mossá. Szóval, ez a Methvin, aki utoljára csatlakozott a bandához 1934. január 16-án, azért került ebbe a helyzetbe, mert 1934. április 1-én – legalábbis egy szemtanú szerint – ő adott le halálos lövéseket a 114. sz. főúton egy közlekedési rendészre a texasi Soutlake mellett. Ezek után Bonnie és Clyde Methvin szüleinél akartak leparkolni, de azok azonnal felvették a kapcsolatot a hatóságokkal, és amikor a páros találkozott Methvin apjával, Ivyvel Gibsland városánál (Luisiana) az út szélén, hogy megbeszéljék vele a rejtőzködés lehetőségét, a napok óta ott várakozó rendőrök felszólítás nélkül lemészárolták mindkettejüket: a kocsijukat szitává szaggatták a golyók, a páros fejenként kb. 15 golyót kapott, esélyük sem volt a túlélésre. Hamer elégedett lehetett, dicsérő levelet kapott a felsőbb szervektől, Bonnie és Clyde tetemét pedig közszemlére tették Dallasban, majd – kívánságuk ellenére – külön-külön hantolták el őket Dallas két temetőjében. (Az akadályt főleg Bonnie filmben is szereplő anyja jelentette.)
Folyt. köv.: Ivy Methvin 1946. december 28-án halt meg egy közúti baleset miatt. A fiát, Henry Metvint előbb életfogytiglanra ítélték, majd kegyelmet kapott és nyolc év börtön után kiszabadult. Végül éttermet nyitott Bossier Cityben (Luisiana), majd ő is balesetben halt meg (elgázolta a vonat) 1948. április 19-én Sulpherben (Luisiana). Mivel a kettejük halála elég közel esett egymáshoz, sokat feltették a kérdést, hogy nem-e Bonnie és Clyde sírontúli bosszújáról van szó, avagy nem rendezte-e meg ezeket a baleseteket valaki – de hát ez már csak a hétköznapiságba bele nem nyugvó lelkek mániája volt és maradt.
Ami viszont a Gene Wilder – Evans Evans szereplésével készült kis jelenetet illeti (amikor a banda elrabolja kettejüket, majd elengedi őket), nos, ennek semmit alapja nincs, futó ötlet volt, arra mindenesetre jó, hogy Wildert láthassuk megvillanni a pályakezdet kezdetén.
A film története sem volt egyszerű. A forgatókönyvíró-páros David Newman-Robert Btenton először Francois Truffautnak ajánlotta fel a részletesen elkészített forgatási anyagot, akinek ugyan voltak értékes tanácsai – ne biszexuális legyen Clyde, hanem impotens - , de végül is eltáncolt a feladattól, mert lehetősége lett arra, hogy megfilmesítse régi tervét, a 451 Fahrenheitet. Mivel a kettős szerette a francia újhullámot, kiszemeltjük Jean-Luc Godard volt, de annak mindenféle feltételei voltak, pl. a sztorit Japánban akarta leforgatni tizenévesekkel, más vélekedések szerint egyszerűen megorrolt amiatt, hogy nagy riválisának ajánlották fel először a matériát. Ekkor esett a választás Beattyre, aki akkoriban éppen producer akart lenni és rendezőnek Arthur Pennt választotta, kissé erőszakos módon. A nagy meglepetés csak ez után következett: ő lett a főszereplő is. Nem éppen jószántából: miután Bob Dylan unottan visszadobta az anyagot, ő vállalta el Clyde szerepét. (Ennek oka volt az is, hogy a filmben nem bízott senki, emiatt felmerült még a fekete-fehér anyagra való forgatás is, az mégiscsak olcsóbb lett volna.) A női szakasz sem volt épp egyszerű menet, a távcasting Shirley Maclainenel kezdődött, Sharon Tate-tel végződött, végül azért kapta meg a szerepet Dunaway, mert kezdő volt, olcsó és szép és mániákusan sztár akart lenni. Az olcsóságról még ennyit: a film teljesen szimpla körülmények között játszódik, az alkotók igyekeztek eredeti helyszíneket is találni, nem volt nehéz, némely helyen még mindig működött az egykor kirabolt bankfiók. Az összköltség a már akkor is röhejesen alacsony 2.500.000 dollár (!) volt – ennyiért manapság egy reklámfilmet alig lehet leforgatni.
A filmnek mindenesetre óriási hatása volt. Először is megnőtt a svájcisapkák eladási mutatója, mivel Bonnie ebben szerepelt. Aztán elterjedtek a golyóütéseket szimuláló szélvédőmatricák. A férfiak körében újra divatba jött a kanyarított kalap. 1968-ban Estelle Parsons megkapta a legjobb női mellékszereplő Oscar-díját, mint ahogy az operatőr Burnet Guffey is a sajátját. Egyébként a filmben szinte mindenkit Oscarra jelöltek: a producert (Beatty), a rendezőt (Penn), a férfi főszereplőt (Beatty), a női főszereplőt (Dunaway), a forgatókönyvírókat, a férfi mellékszereplőket (Hackaman, Pollard), de még a jelmeztervezőt is (Theadora Van Runkle). A zenét nem, mert nem volt igazán különleges hangulata, mellesleg ez egy szívfájdalma a filmnek, mert amikor épp drámai feszültségre kezd járatódni a történet, akkor mindig megszólal a maga laza kis eurófiájában, esélyt sem adva az elmélyülésnek. A Golden Globe-n is jelölték a filmet minden főbb díjra, de egyet sem nyer meg. Miért is nem?
Ki tudja? Az Oscar-szemlén a legjobb filmet a Forró éjszakában c., ma már senki által nem jegyzett Norman Jewison-mű kapta meg, a legjobb rendezés díját pedig a Diploma előtt c. filmért Mike Nichols vehette át. Jó, ez utóbbi megérdemelte. De hogy ez a film nem kapott semmit ilyen szinten, az az azért különös.
Ugyanakkor a stúdiónak több kellemetlenséggel kellett szembenéznie. Egyrészt W.D. Jones, a banda egyik tagja beperelte a gyártó Warner Brotherset kártérítésért, mert szerinte őt aljasnak ábrázolták a filmben, mivel azonban a karakter nem alapvetően rá, hanem Methvinre alapíttatott, a keresetét elcsapta a bíróság. Szintén akcióba lépett Hamer özvegye és fia, mert szerintük a film hullagyalázás volt a Hamerrel szemben, akit semmiféle személyes sérelem nem vezetett a páros legyilkolásához, a film viszont ezt sugallta – itt a felek peren kívül végül megállapodtak.
Arthur Penn, a rendező legnagyobb filmje lett ez, már csak két hasonló méltóságú filmmel tudta ez utolérni. Az egyik a Kis Nagy Ember (1973), a másik A Missouri fejvadász (1976) volt. Mindkettőnek az aranykönyvben, azazhogy aranykatalógusban van a helye.
És nemcsak ott, hanem még az egyetemi tananyagokban is. Bonnie ugyanis itt már nem csak egy kelléke egy férfinak, hanem vele egyenrangú bűnözőtárs, mit több, még valamennyire kedvese felé is emelkedik, hiszen Clyde impotens, ő pedig kigyógyítja ebből, s ez többet jelent a szerelmének, mint az egész hercehurca a pénzzel és lopott autókkal. Bonnie személye tehát nem csak egy lesajnáló kikacsintás a férfiak világa felé, hanem valamennyivel több annál. A film előzménye volt a Fegyverbolondok c. alkotás – ez jelenítette meg először egy ámokfutó páros alakját - , továbbá párdarabja lett később a Sugarlandi hajtóvadászat is, ráadásul ez utóbbinál már tényleg egy igazi feminista problémával találkozunk, hiszen a pár a gyámhatóság által elvetetett gyermekükért tör át az országon.
Ne várjunk azonban valami sokrétű különlegességet a filmtől, mert azt – a szó teátrális értelmében – nem kapunk. Amit viszont kapunk, az egyszerű, tisztességes, emberbarát és érthető. Egyszerűen tisztességes, emberbarát és érthető alakból pedig elég keveset kapunk meg a 4-6-os villamoson.