Általános a vélekedés, hogy Kurt Vonnegut szövegeit nem lehet filmre vinni, s különösen szokták ezt kihegyezni az 1969-ben megjelent címadó műre. Valóban nehéz előadni a mozgókép nyelvén azt, hogy egy baleset miatt félbolonddá vált ember miként képzeli el a múltját, amelyről immár határozottan azt hiszi, hogy akkor is folyton látta előre a jövőjét, ami persze szintén már a múltjává vált, meg egyben a jelene is. Az már nem egy nagy kihívás, hogy miként képzeli el jelen időben a saját jövőjét, miközben mellékesen az a téveszméje van, hogy egyszerre létezik a Földön és a Tralfamador bolygón is, és ez utóbbi helyről szedi össze azokat a bölcsességeket, amelyeket a kétségbeesésbe kergeti a környezetét. S mindez köszönhető az ötös számú vágóhídnak (Schlahthof Fünf), amelyben Drezda alatt hadifogolyként meghúzta magát, s ahol valami végleg eltört az életében – leginkább az emberi értelembe vetett hite, ami miatt az egész élete tökéletesen kisiklott már a legelején s most igyekszik mindezt egy metafizikai keretbe foglalni, hogy ne bolonduljon meg teljesen.

Nagyon sokrétű mű az irodalmi alapanyag, valószínűleg kellene a filmügyi átirathoz egy jó narrátor. A film azonban ilyet nem kapott. Nagy hibája ez neki.

Mert ami maradt: a regény folyamatelemeinek kaleidoszkópszerű összeállítása, amelyből azonban – a könyv ismerete nélkül – nem sok értelmet lehet kivonatolni. Hősünk, Billy Pilgrim (Michael Sacks) tehát megjelenik Németországban, átmegy egy hadifogolytáboron, átéli a bombázást, hazatér, pszichiátriára kerül, feleségül vesz egy nőt, akit már senki sem akart a magáévá tenni, ő volt az egyetlen ilyen őrült a világon. Valószínűleg azért, mert Drezda után már nem törődött az emberiséggel. A maradék időben (úgy húsz évig még) csak vegetál, mint vidéki látszerész (na jó: optometrikus), amíg be nem következik a baleset, amikor megszabadul az apósától éppen úgy, mint a feleségétől és végre szabad lesz. És átgondolhatja az életét. Ebben nagyon segít a Tralfamador bolygó, ahová időnként utazásokat tesz, és még nőt is szerez ott magának, bár elég fura körülmények között, ráadásul az illető már halott (mármint a földön), ami persze nem gátolja meg őt abban, hogy ott gyermeket szüljön neki. Aztán Pilgrim (nevének jelentése: zarándok) elképzeli, hogyan hal meg. És tényleg. Kész, ennyi a filmanyag. Szépek a felvételek, és néhány hangulatos pillanat is akad benne, pl. amikor a hadifoglyok dühöngő barokk udvari zenére (Bach-feldolgozás) menetelnek át a még ép Drezdán, vagy amikor Pilgrim felesége, Valencia (Sharon Gans) ámokfutást rendez, hogy a kórházba rohanjon a férjéért – szépen van megkomponálva, ahogy a kocsi csak szakad és foszlik és mégis száguld bele a halálba, csak nem volt az egész hangulatilag idevaló. Merthogy ezek a jó kis atmoszférikus jelenetek teljesen kilógnak a film egészéből, láthatólag a rendezőt elkapta az a vágy, hogy néha elmerüljön egy kicsit a pillanat esztétikájában, s nem vette észre, hogy az így – elnézést a tiszteletlenségért, de – az atmoszféra vonatkozásában kissé katyvasszá változtatja az egészet.  

Kapunk továbbá néhány félfilozófiai gondolatot is, amelyek különösen azért néznek ki ránk a filmből vállat vonva és kelletlenül, mert a regényben a tralfamadoriak gondolatait még maga Pilgrim sem nagyon fogja fel, és nincsenek is azok olyan mélységig kidolgozva, hogy rájuk lehessen húzni valami használható életszemléletet a tökéletes fatalizmuson kívül, így viszont a film gondolatisága még ennél is töredékesebb hatást kelt, olyan, mint egy nagyobb filozófiai munka fejezetcímeinek a felsorolása. Mi több, épp a tralfamadori rész az, amely a leggyengébben kivitelezett eleme, túl finomkodó lett, és semmivel nem lepi meg a nézőt.

De fogalmazhatnánk közönségesebben is: aki nem olvasta a regényt, az egy szót sem fog érteni a filmből. Aki viszont olvasta a regényt, annak a részére George Roy Hill filmje nem lesz más, mint egy mozgó könyvillusztráció, amely segít a képzelőerőnek látni a dolgokat, amelyeket egyébként talán jobb lenne, ha nem látna, vagy inkább nem teljesen így. 

Merthogy a megvalósításba is csúszott néhány hiba. Pilgrim szerepében Michael Sacks jót alakít, de csak egyszerűen azért, mert érdektelen az egész ember, nincsenek eredeti mozdulatai, közhelyeket mond, ha egyáltalán mond valamit, vagyis sikeresen adja a szociológiai kifestőkönyvbe való „kertvárosi családapa, amelynek unja az egészet, de hallgat” karakterét, megannyi film és regény csomagolópapír-alakját. (Sacks nem is vitte semmire a filmművészetben, az azért tényleg egy perverz szituáció, hogy „jellegtelen szerepre jellegtelen színészt keresünk”.) Ráadásul elég rosszul öregítették meg, mert még negyvenöt évesen is úgy néz ki, mint kamaszosan, csak éppen őszre festették a haját, és rábiggyesztettek egy szemüveget – ennél azért többet kellett volna dolgozni a sminkesnek. A felesége, Valencia viszont olyan idegesítően ugrabugra és vidám, hogy kár volt őt karikatúrának betenni a depressziós Pilgrim mellé, inkább kellett volna egy árnyaltabb figurát kiagyagozni helyette, ugyanis a viselkedése szinte készen adja magát sikolygerjesztő ellenpontnak a mélázó férfi mellé. Szintén aránytévesztés volt Edgar Derby (Eugene Roche), az önjelölt, buzgonc fogolyparancsnok alakjának ilyen vastag tussal történt kirajzolása, a regényben sem volt sok helye, itt aztán végképp mellőzni lehetett volna, semmit sem ad hozzá a történethez.  Viszont teljesen kimaradt belőle Kilgore Trout, a balszerencsés sci-fi író alakja, aki pedig nem volt más, mint Vonnegut alteregója.

Nem is lett különösebben nagy siker a film, még annak ellenére sem, hogy Vonnegut nagyon meg volt vele elégedve, mert úgy érezte, hogy az gördülékenyen adja át az általa írottakat. Könnyen mondhatott ilyet, hiszen ő annyira benne élt a regényében, hogy valójában inkább érezhette ezt az álmai mozgóképes leporellójának. A Cannesi Nemzetközi Filmfesztiválon meg különdíjat kapott, aztán ezzel kb. be is fejezte a pályafutását.

Így megy ez.