Dr. Wilhelm Furtwängler, kora egyik legnagyobb karmestere nem pakolt össze és ment el Németországból, amikor a nácik annak nyakára nyomták a csizmájukat. Őt ugyanis szerették a nácik, mert nagyon expresszíven, lendületesen tudta interpretálni a német zenét (Brahms, Bruckner, Beethoven). Ő meg kihasználta a barna banda rajongását és alávetette magát az elvárásaiknak – a párttagságot kivéve, bolond azért ő sem volt - , amelyben szerepe lett a Herbert von Karajan iránti őrült szakmai féltékenységének is. Az öreg életművész meghallotta örököse lépteit, s tudta, hogy elvonulása esetén a nemecsekesen lenézett „kicsi k” fogja átvenni a Birodalom karmesteri pálcáját. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy 1936-ban felajánlották neki a New York-i Filharmóniát, s bár igent mondott, az amerikai közönség tiltakozása miatt – akik már ekkor is túl engedékenynek tartották a magatartását - kénytelen volt kihátrálni a megbízatásból.

Furtwängler tehát finoman törleszkedett a puccos, fekete csizmákhoz, de ugyanakkor szabadidejében arra is futotta, hogy zsidó kollégáit ajánlgassa a kivándoroltatható személyek listájára a gázkamrautalványok helyett. Aztán tizenkét év után Hitler valóra váltotta az álmát: - „Adjatok öt évet, és Németországra nem fogtok ráismerni!” – és Furtwängler (Stellan Skarsgaard) most elnyúzott, keserű arccal botorkál az utcákon és ül Steve Arnold őrnagy (Harvey Keitel) irodája előtt, akinek viszont ukázba adták, hogy bizonyítsa be a bűnösségét ennek a kultúrfényességnek. Kissé obligát ötlet volt éppenséggel az V. Szimfónia kezdőtételével bekeretezni a filmet, ahogy a Sors kopog az ajtón, de illik a helyzethez: mert Arnold bizony nem egy műgonddal kiesztergált lángész, a klasszikus zenéről például csak langyos fogalmai vannak, tudakozási stílusa viszont hervasztóan agresszív, s nem hiába volt civilben menő biztosítási nyomozó: látványos gátlástalansággal kezdi fojtogatni az elgyötört és az értetlent játszó Furtwänglert.

Az őrnagy vergődése egy idő után egyre szánalmasabb. Reményteljesen indul az ügy, de aztán rájön, hogy semmiféle bizonyítékot nem tud az aktájában vérpirossal megjelölni, ezért végül a vallatás súlypontját átteszi a jog területéről a képlékenyebb moráléra. Most már olyanokért vonja (vonná) felelősségre a karmestert, hogy miért is vannak törvénytelen gyermekei, miért fektetett le nőket az előadása előtt, miért utálta a „kis k”-t, küldött-e táviratot Hitlernek a szülinapjára, részt vett-e egy nürnbergi törzsi gyűlés előkoncertjén, miért turnézott a Reich pénzén a megszállt területeken és végül a főbűn: hogyhogy az általa vezényelt Bruckner VII. szimfóniájának egyik tételét adták le a rádióban akkor, amikor a Führer öngyilkos lett? Ráadásul a legsunyibb információkat Rode (Ulrich Tukur), az exkommunistából náci titkosügynökké züllött másodhegedűs szolgáltatja neki – ocsmányabb forrást az igazsághoz elképzelni is nehéz, de a végén meg is kapja a jutalmát: a takarítói állást. Arnold a végén már azt is Furtwängler a terhére rója, hogy azért nem kellett sosem köszönnie karlendítéssel a hallgatóságnak, mert olyan potentát volt, hogy tőle már ezt sem várták el.  

Furtwängler viszont értetlenül, de mereven kitart a jogi bizonyítás mellett. Egyszerűen nem is pontosan érti, hogy mit akarnak tőle. Zabigyerekek, táviratok, koncertek, Bruckner – hol van itt az ő bűnössége? A zabigyerek nem szép dolog, viszont kell hozzá egy nő is, meg a szabad akarat. Távirat Adolfnak? Nos: a távirat nincs meg. De ha meg is lenne: na és? Ez még nem bűn. Karajan? A szakmai fúrás a zsenik között is természetes a dolog, sőt, leginkább ott az, hiszen ott már nagy a tét… Koncert Nürnberg előtt? Talán ettől lett gonoszabb a nácizmus? Brucknert meg hagyjuk, nyilván senki nem kérdezte meg őt erről a rádióban. Az meg, hogy a nácik pénzén betúrnézta Európát, hát istenem – nincs joga terítenie a jó zenét? Ő különben is ezzel akart tiltakozni a nácizmus ellen. A vallató és vallatott gondolatai nem is találkoznak egymással, mi több, az őrnagy környezete is őellene fordul: David Wills (Moritz Bleibtreu), a zsidó-német megfigyelőtiszt és Emmi Straube (Birgit Minichmayr) is, akinek pedig az ellenálló apját kivégezték, arra kéri, hogy hagyja már békén a Mestert… És a film végén megtudjuk, hogy hiába volt az őrnagy minden fáradozása: a törvényszék felmentette Furtwänglert, neki meg csak az az alulfejlett elégtétel jutott, hogy legalább addig is alaposan „megizzasztotta” őt.

És Furtwängler mégis bűnös, ezt tudjuk a végén. De azért ezt ne vegyünk mégsem evidenciának, mivel sokan meg éppen azt olvasták ki belőle, hogy Szabó felmentette a karmestert. Nos: felmentette, épp annyira, mint amennyire Höfgent a Mephistóban.

Hogy miért is vesztett Furtwängler? Nem tételesjogilag – a jog bizonyos magatartásokhoz (amelyeket előrelátóan maga konstruál meg) következményeket fűz. A morál nem. Az egyszerűen csak szétteríti az értékelés lehetőségét az emberek között és rájuk bízza, hogy viszolyognak-e valamitől vagy sem. Furtwängler jogilag nem volt bűnös – morálisan az volt, mert a film végén sem tudjuk őt megkedvelni, nem értjük meg és érezzük, hogy valahol, ott a legalján alantas személy volt. Ezzel Amerika is tisztában volt, mert 1949-ben nyilvános tiltakozás lett az oka annak, hogy a Chicagói Szimfonikus Zenekar élére ajánlott karmesteri megbízatását gyorsan visszaszívták az illetékesek.

Ronald Harwood eredeti, 1994-ben bemutatott színdarabját (Taking Sides) azonban ki kellett kiegészíteni egy szereplővel, hogy a karmester helyzete ne legyen olyan egyértelmű. Ezért Szabó beléptette a képbe Dimsic ezredest (Oleg Tabakov), egy leningrádi múzeum igazgatóját, aki mindenben tökéletesen megérti a dirigenst, nem csoda, ő maga is diktatúrában él, mi több, még el is szólja magát: ha nem sikerült a szovjet megszállási övezetben felléptetni Furtwänglert, akkor neki vége. Szerepe azt jelképezi, hogy a zsarnokságban való lét és annak túlélése olyan – természetellenes - áldozatvállalásokat követel meg az embertől, amelyre a szabad társadalmakban élők a maguk önelégültségében nem is gondolnak. (Alakját létező személyről formálták meg, így hívták és ez volt a célja.) David Wills tudja ezt értékelni, hiszen az ő családja megküzdött a szabadságért, de – zsidó mivolta ellenére - mégis félreteszi az aggályait Furtwänglerrel kapcsolatban, mert ő csak a művészt látja benne, de semmi többet. Wills egy esztétikai alkat, Arnold meg morális – nem fogják megérteni egymást. Emmi is esztétikai alkat, de más okból – apja a Stauffenberg-merénylet utáni leszámolásban halt mártírhalált, s neki Arnold viselkedése azért viszolyogtató, mert a GESTAPO vallatási módszereire emlékezteti. Furtwänglerben nem a karmestert, a kollaboránst, hanem az embert látja. A durvaság ellen lázad, de nem gondol bele, hogy az konkrétan kitől kire irányul - neki minden vallatás egyforma.

Mivel a film csak néhány helyszínen és főleg zárt közegben játszódik, a jó értelemben vett színpadias hatás megmarad, hiszen a főjelenetek a tág terű vallatószobában vannak felvéve, amelyet azonban a szereplők nem akarnak betölteni – a darab egy kamaraszínpadon is elférne. Inkább csak azért volt erre szükség, hogy kellően nagyvonalú hátteret kapjon a kihallgatás, egyfajta hideglelős romantikát, ezért is szerepel folyton Furtwängler kihalt folyosókon, üres falak előtt, ezért burkolódzik mögötte mindig sötétbe a tér: mintha ezt a fura, hatalmas épületet külön az ilyen személyes infernók számára létesítették volna. Az ablakok mögött a romos Berlin áll szürkén, látszik, hogy fényképfelvételeket applikáltak oda, de felmerül a kérdés, hogy nem lehetett volna azokat kiszínezni? A megszállt Berlin felvételei is gyengére sikeredtek, túl ápolt és udvarias rajta mindenki, nem érződik a csencselő és utazgató alakokon a háború megszenvedettsége, de hát ez a legkevésbé érdekes az egész filmben. (Mellesleg tényleg Berlin mellett forgatták, német pénzen, mert – láss csodát – a németek olcsóbban ki tudták hozni az anyagot, mint a magyarok. Ezt is megéltük.)  

S hogy mégse legyen ez csak egy közönséges színdarab-adaptáció, Koltai Lajos igyekezett minél több premier plánt felvenni a két főszereplőről, akik kitűnő formát futnak ki. Keitel őrnagyának minden mozdulatából és hanghordozásából süt a megvetés a karmester iránt, paradox módon egyszerre látja őt veszélyesnek és néz rajta keresztül, ugyanakkor az indulat nála már a kezdet kezdetén elérte a forrpontot, minden, amit csinál, már csak ennek a kultúremberi elfojtását mutatja ki a külvilág felé – nem nehéz, már a film elején azt vallja, hogy neki az összes német náci. Skarsgaard meg – aki tényleg nagyon hasonlít Furtwänglerre - csak ül ott előtte összehúzódzkodva, vergődik, motyog, hol manifesztációt akar felolvasni, hol megtörten a padlót fixírozza, hol meg zavartan meglepődik, mert megint „eszébe jutnak” dolgok, miközben legörbült szájából és zavaros tekintetéből – amelyből néha kivillan egy-egy megvető szikra – látszik, hogy legszívesebben leköpné ezt a senki kis őrnagyot, aki molesztálni meri őt. Ez tartja fenn az egész film feszültségét, hiszen ha Furtwängler lassanként megtörne, akkor már félúton elfáradna a történet. Bűnbánatnak azonban ebben a megkeseredett és feszült arcban semmi jele sincs.
 

És Arnoldnak van igaza. Mert a diktatúra olyan, mint a gyalázatos házastárs, barát vagy rokon. Ha a nőnk, haverunk, öcsénk az utcaréme, és mi mégis mellette állunk (még ha csak mentegetőzve is), senki nem lesz kíváncsi arra egy idő után, hogy mit gondolunk róla, meg hogy milyenek a belső értékeink. Vele együtt fognak utálni minket – ennyi az egész, hiszen az ő ételmaradékában turkálunk, és azt a WC-t keféljük ki, amit ő hányt tele. Hiába volt hát az, hogy amikor Furtwänglerrel az utolsó archív felvételen az egyik koncertje végén (1942. április 19-én, bizony, Hitler születésnapja előtt) Goebbels kezet fog, ő a balkezéből egy kendőt csúsztat át a jobba, letörlendő vele a miniszter nedvnyomait. Ez így kevés – ráadásul csak az veszi észre ezt a mozdulatot, aki direkt erre összpontosít, mint ahogy a film meg is tette. Szóval Illyés Gyulával összefoglalva a szituációt: 
 

hol zsarnokság van,

mindenki szem a láncban;

belőled bűzlik, árad,

magad is zsarnokság vagy 

És Furtwängler, szegény, elég büdös volt.