Került az egész 325.000 dollárba és hozott csak a mozikban 47.000.000-t. Csak az USÁ-ban és csak 1978-ban. Hogy azóta az egész világon mennyit, azt kiszámolni is nehéz. 2006-ban a 176.000.000-nál tartott, most már lehet úgy 200.000.000 is. Mivel pedig John Carpenter, a rendező elég mérsékelt díjazás (10.000 dollár) fejében dolgozott rajta, a haszonból viszont kikötött 10 %-ot, ebből is látható, hogy volt üzleti érzéke. Ráadásul még azt is megérte, hogy a filmjét beválogatták a Kongresszusi Könyvtárba, mint az USA kultúrtörténetének egyik meghatározó jelenségét.

Pedig aztán sokat senki nem várt tőle. Valami kis szolid sikeren merengett a két producer, vagyis Moustapha Akkad meg Irwin Yablans, akik egy európai filmfesztiválon figyeltek fel Carpenter korábbi alkotására, A 13-as rendőrörs ostromára. Különösen felvillanyozta őket, amikor kiderült, hogy annak az összköltségvetése 100.000 dollár volt, nadrágzsebből ment az egész. Gondolták, megér nekik is ez a Carpenter-gyerek egy kismisét a kápolnában, úgyhogy amikor az bedobta az ötletét a fenti horrorfilmre, azonnal ráragadtak, bár hivatalosan a producer a társforgatókönyíró Debra Hill lett.

Az ötlet a mai szemmel már sablonos: adott egy titokzatos őrült, aki gyilkol, főleg nőket, pengével. Az alapeszmét egy Bob Clarc nevű harmadosztályú kanadai horrorfilmes adta a Fekete Karácsony (Black Christmas – 1974) c. művével, ahol az ideg- és elmerokkant Billy nevű antihős vesz tragikus fordulatot egy leányszállóban. Ma már – Freddy Krueger, Jason és tsi. korában – a horrorba ágyazott rejtélyes sorozatgyilkosok személye már egy kicsontozott ötlet, de akkoriban még nagy dobás volt, hiszen gondoljunk bele a Psychoba: a főhős beszél, szemünkbe néz, logikus gondolatai vannak, csak titokban aberrált, de végül az is meg van magyarázva. Billy ellenben nyíltan elmevesztett egyéniség, és csak a mániája kedvéért öl. Carpenter sosem tagadta, hogy ez a film adta neki az alapötletet, s ezt vállalhatta azért is, mert Bob Clarc aztán nem vitte sokra Hollywoodban, s ma már a műveit leginkább csak a szellemi szeméttelepeken lehet feltúrni, ha valakinek van rá kedve és ideje. (Ne legyen.)

Az akkoriban még formabontó ötlet ellenére a producerek végigaggódták az egész forgatást, mert még ez a pénz is viszonylag sok volt nekik. Carpenter azonban igyekezett mindent megtenni az idegeskedés lecsillapítására: maga írta a forgatókönyvet, komponálta a zenét, továbbá nevesincs színészeket szerződtetett, maga a főszereplő (Nick Castle) 31 éves korára 25 dolláros napidíjért volt hajlandó egy 1.98 dolláros Kirk-kapitány maszkban ténferegni az út szélén (mert leginkább tényleg ezt csinálja), az ingyenstatisztákat meg a kaliforniai South Pasadena lakói adták grátisz utcabuliként. Még a ruhákat sem a stáb adta, mindenki viselte a magáért, viszont maxiberuházás volt a Myers által széttrancsírozott ruhásszekrény, azt ugyanis 100 dollárért voltak kénytelenek megvenni egy boltban. South Pasadena meg azért került be a képbe, mert nem kellett messzire elutazni (repülőjegy!). Ez látszik is a filmen, mert az Illinoisban játszódik, Haddonfield városában, ahol 1978. október 31. a napi dátum, ehhez képest dús lombúak a fák – nem is tévedünk sokat, mert 1978. tavaszán forgatták le a filmet (21 nap alatt), ráadásul a jó meleg Kaliforniában. Egyszer azért megpróbálkozott a Carpenter azzal, hogy az őszi hangulatot kifejezze, ezt úgy tette meg, hogy a földre rakott kamera elő beszórt egy halom barna falevelet, amelyeket újra kellett hasznosítani más jelenetekben is, merthogy ebből elég kevés volt a raktáron.

A film első hatvan perce szemhéjcsukó gyengélkedés. Michael Myers ugyan 1963. október 31-én – hatévesen -  az első öt percben (egyetlen hosszú, szubjektív kamerás snittben) meggyilkolja a nővérét, de ez a jelenet olyan igénytelenül kivitelezett, hogy még meglepődni sincs kedvünk rajta: az álarc mögül láthatjuk a félmeztelen nőt, amint felsikolt és néhányszor egy kezet, benne késsel. Amelyen még van valami vér, ez azért fontos, mert erre a továbbiakban pár gyenge utaló kivételtől eltekintve egyetlen konzerv paradicsomsűrítményt sem pazaroltak. Ez koncepció volt, mert Carpenter nem akarta, hogy egy közönséges trancsír legyen a végeredmény, ő a borzongatóan steril képi megjelenítésre akarta helyezni a hangsúlyt.

Mint ahogy várható volt, hősünket beszállítják az elmeosztályra és 15 éven át ott néz némán maga elé, majd 1978. október 30-án sikerül megszöknie az esti inspekcióra érkező Sam Loomis (Donald Pleasence) doktor kocsiján. (Sam Loomis neve a Psycho karakterlistáján is szerepelt.) A tizenöt év azonban a stáblistán tizenhét lett, ott ugyanis Michael neve mellett két életkor szerepel: 6 és 23, ezek különbsége 17, tehát a történetnek 1980-ban kellett volna játszódnia. Nem figyeltek, na… Mint ahogy arra a momentumra sem, hogy miként tanult meg Michael kocsit vezetni, amikor elvileg a rácsos ágyban kellene szopnia a lábujjait, csak a doki veti oda az igazgatónak: valaki biztos tanítgatta őt! Amerika tényleg a lehetőségek hazája: itt a bolondok is megszerezhetik a jogsit az elmeosztályon.

Jó, lépjünk túl ezen, Myers tud autót vezetni és kész. El is jut másnapra a 200 kilométerre lévő Haddonfieldbe. Akkor még nem Kirk kapitány fehérre festett és kissé kitágított szemű álarcában, ugyanis – ha megfigyeljük - e nélkül ugrik be a kórháznál az autóba. Útközben megöl valakit. Indok nincs. Vagy lehet, hogy nem is ő ölte meg? Tulajdonképpen mindegy, kellett egy hulla, csak úgy, amint drámaian kihűlve kinéz a fűszálak közül. Loomis meg mereven fixírozza a kocsi mellett talált névjegyet vagy gyufásdobozt, amire a kamera keményen ráfókuszál, és ez áll rajta: Rabbit in Red, vagy „Nyúl vörösben”. Loomis megdermedt tekintettel néz a nézőre, mi meg nem értjük a dermedést, merthogy a vörös nyúl többé nem kerül elő a történetben. Úgyhogy az ismeretlen férfinak és a vörös nyúlnak is: RIP.

A következő egy órát Myers leginkább azzal tölti ki, hogy felbukkan mindenféle helyeken a (még mindig álarcban, nehogy feltűnő legyen), és szemmel tartja Lauriet (Jamie Lee Curtis), meg annak két barátnőjét, azaz: Lyndát (P.J. Soles) és Anniet (Nancy Loomis, ez is jó név, a doki neve a valóságban), akik mit sem vesznek észre az egészből, Laurie viszont kissé fel van idegelve más a kocsi látványától is. Mi nem. Pedig elvileg kellene, hiszen Carpenter még hanghatásokkal is kiegészítette a főhős jellemét, ti. fújtat: ilyenkor mindig a maszk mögé bújik a kamera. Ez az egy óra azonban mégis a főhős záporszerűen szorványos, s egyelőre csak mérsékelten aggasztó felbukkanásai mellett semmi másból sem áll, mint a barátnők alacsony érdekességszintű beszélgetéseiből, továbbá Loomis dokiból, aki most sötét tekintettel mászkál a sötét utcákon, és keresi az ápoltját a sheriffel. (Mellesleg a filmben az egyik pillanatról a másikra lesz alkonyból koroméj. Film- és időtakarékos megoldás.) Ráadásul megint elkövettetett egy hiba: amikor Annie utána kiabál Michael kocsijának, hogy ti. „A sebesség öl!”, az azonnal megáll, holott legalább már száz méterre van. Ilyen távolságból (nemcsak) a korabeli motorhangok mellett egy ilyen kis kiáltást nem lehet meghallani.

A filmkritika egyedülálló egyöntetűséggel szokta ilyenkor leszögezni, hogy a film eme részének a vontatottsága a szó szoros értelemben vett arctalan fenyegetettség manifesztációja, ahol a hideglelősen szörnyűség az éjszakában és a magányban fejét felemelő kollektív tudatalatti félelem, amely bárkire nesztelenül lecsaphat. Amit természetesen illően tudomásul veszünk, csak hát a film ezt nem sugallja, hanem mutatja úgy, ha állandóan szól a rendező primitív, de kétségkívül hatásos zongora- és szintetizátorzenéje, amely még alá is húzza ezt – meglehetőse fölöslegesen, értjük mi ezt enélkül is.

Színészi alakításokról idáig a szó leggyérebb értelmében nem beszélhetünk, ami azért elég fura, mert a színészek közül lényegében minden szerepet elvállaló Pleasence acélos 20.000 dollárt kapott csak azért, hogy világító tökfejjel és merev tekintettel kódorogjon, és ne értsen semmit, majd az utolsó pillanatban megjelenjen és lelője Myerst. Pleasence különben csak a „C” megoldás volt a választható színészek közül, egyszerűen az olcsósága döntött. A teljesen kezdő Curtis is zsebre tette a maga 8.000 dollárját azért, hogy úgy viselkedjen, mint bárki más, viszont személyében legalább képviselt egyfajta folyamatosságot, mivel annak a Janet Leighnek volt a lánya, aki a Psychoban a zuhanykabinban végezte… A Myerst „alakító” Nick Castle (a rendező egykori iskolatársa) napidíjáról meg már szóltunk. Mit mondjunk: egyikük sem volt alulfizetve.

Általános a vélekedés, hogy a problémát leginkább az okozta, miszerint Myers semmiféle indítékkal nem rendelkezik a gyilkoláshoz, ahhoz meg különösen nem, hogy miért épp a bébiszitterkedő Lauriet szemeli ki. A doki elintézi ezt azzal, hogy ő az ősgonosz. A motivációmentesség viszont nem teljesen igaz, emlékezzünk csak arra a jelenetre, hogy mikor látja meg először Michel Lauriet: amikor az ő régi családi háza kulcsát leteszi az ajtónál, és azt mondja a hozzá csapódó kisgyereknek: csak azok állíthatják, hogy ebben a házban szellemek vannak, akik harmadszorra járják ki a hatodik osztályt. Ez nyílt sértés az ott rejtőző Michelnek, ezért is ered Laurie nyomába. Ugyanakkor elég logikátlanul előbb Laurie két barátnőjét öli meg: Anniet (meglehetőségen unalmas módon) megfojtja a kocsijában, aztán az ugyanebbe a házba magukat beszállásoló Lyndát és barátját, Bobot, és csak ez után dönt úgy, hogy akkor most az első számú választottját is hidegre teszi. Arra viszont semmi értelmes magyarázat nincs, hogy minek kellett odahurcolni a nővére sírkövét Lynda ágyára. Ráadásul dögnehéz, egy ember meg sem bírná mozdítani.

A fenti események az első óra eltelte után kezdődnek, amikor már nemcsak a nők gondolják azt, hogy le kellene fektetni a gyermekeket, hanem mi is arra, hogy magunkat, úgy sem lesz itt már semmi. Myers azonban a lehető legigénytelenebb módon öli meg az áldozatait: sötét háttér, kilép, nyissz, meg ilyenek. Egyetlen nagyjelenete az, amikor arabos lepedőbe bújva, napszemüveggel a fejét ráijeszt az ágyban hempergő Lyndára. A végén a szokott móka következik, Laurie átmerészkedik a szembeszomszédságban, rájön, hogy mi folyik itt, ebben különösen segít neki egy magától kinyíló ajtó – aztán visszamenekül a saját házába, ott egy kis kergetődzés és bútordarabolás következik, Laurie és gyerekek sikongatnak, majd jön a felmentő sereg és végül láthatjuk egy pillanatra Michael arcát is – ezt viszont valami Tony Moran nevű alak adta, ronda egy látvány, mit ne mondjunk. Lövés, vége, aztán persze még sincs meg a holttest. TESCO-gazdaságos, családi csomagolású mészárszékkel fejeződik be tehát az addigi lagymatag balett, a végén mindenki meghajol, egymás kezét fogva, hogy volt, hogy volt. Hogy „volt”? Volt ez egyáltalán?  

A film nem is úgy indult, mint amitől valami robosztus robbanást lehetne várni. 1978. október 25-én mutatták be Kansas Cityben. A bemutató idején a kritikusok egyöntetűen vagy negligálták az egészet, vagy leszólták. Aztán megjelent Tom Allen, a The Village Voice nagytekintélyű filmkritikusa, akinek viszont határozottan tetszett a szubjektív kézikamera, párhozamot vont a Psycho és Romero Élőholtak éjszakája (1968) c. zombifilmje között, és ezek miatt „jó” osztályzatot adott a műre. Nyomában járt a Chicago Sun-Times egyik kritikusa, bizonyos Roger Ebert, aki szintén dicsérni kezdte és a maga részéről beválasztotta azt 1978 legérdekesebb öt filmje közé. S mivel birkák nemcsak a mezőkön vannak, ezek után már azoknak is tetszeni kezdett, akik rögtönítélő módon annak idején keresztülnéztek rajta.  

Ezek után a film az USÁ-ban kasszát robbantott, s már csak az öreg kontinenst kellett legyűrnie a teljes diadalhoz. Itt azonban nem teljesített valami fényesen: összesen 8.000.000 dollárt tudott összemuzsikálni (Kelet-Európában nem mutatták be, kivéve Jugoszláviát), az amerikai hatodát. Lehet, hogy minden el is tűnt volna a süllyesztőben, de hírnevét szívósan fenntartotta Akkad és csapata, ugyanis még kilenc folytatást nyomtak le belőle szakmányban (egyiket sem rendezte Carpenter), ezek nyomán meg mások is hasonlókat, aztán 2007-ben még az első remakeje is megjelent Rob Zombie atyáskodásával, közborzongást kiváltva – nem a horrorelemek, hanem a nívó miatt.

A filmet aztán elfedezték elemezni jobbról-balról. Felfedezték pl. a Black Christmast, és rámutattak arra, ahogy ez a film is, mint az, egy ünnepnapra tette a cselekmény idejét. Tényleg nagy felfedezés, de ez már eddig sem állt egyedül a filmtörténelemben. Külön kiemelték a Psychoval való hasonlatosságot – itt is van éjszaka, sötét ház, meg egy bolond gyilkos, ugyanakkor mindenki inkább arra összpontosított, hogy Myers egy megfejthetetlen motivációjú személyiség. Ami félig igaz: Carpenter bemutatta, hogy igenis volt indítéka legalább Laurie megöléséhez, a többi mozzanat viszont tényleg logikátlan, Michael a személyisége mozgatórugóit tekintve tehát ellentéte Hitchcock hősének. Mások nagyon okosan felhívták a figyelmet arra, hogy a filmben Howard Hawks The thing from another world (1951) c. sci-fi horrorja megy a tévében – nem volt nehéz, kiírta a képernyő. És mintha ez jelentene valamit. Ismét egyesek a kézikamera „merész” használatát tartják a film erényének – nos, azt akkoriban már a szocialista filmipar is felvette az eszközei közé, Bacsó Péter már egy évtizede forgatott ilyennel, nem volt ebben semmi különös, ráadásul nem is ezen alapult a film hatása.  Nemsokára a feministák is csatlakoztak a harcoló csapatokhoz, akik rámutattak a film leplezetlen nőgyűlöletére. (Pedig volt benne egy férfihulla is, bár azt tényleg nem tudjuk, hogy minek.) Azt meg végképp hagyjuk, hogy ez a film műfajteremtő lenne, mert a slasher movies nem ennek, hanem a Psychonak, meg a Black Christmasnak köszönheti a társasági bevezetését, másrészt a pszichopata gyilkosok karakterén alapuló „fröcskölős filmek” már egy évtizede rémítgették az embereket Olaszhonban (giallo alműfaji név alatt), ott is kiemelendő az 1971-es Reazione a Catena c. Mario Brava film, amelyben szintén a gyilkos szemszögéből látjuk a dolgokat, ami újdonság volt (mint a zuhanyjelenet a Psychoban). Carpenter csak összefoglalta ezeket a megoldásokat, az más kérdés, hogy a filmjét lehet ugyan elemezni a végtelenségig, de a mai szemmel nézve már egy valamit nem nagyon lehet vele csinálni: borzongani rajta.

Merthogy egyszerűen túllépett rajta az idő: megoldásai ma már fakók és bejáratottak, a történetfűzés bakiktól hemzseg, a vérengzések szürkék, a mesélés tempója vontatott. Carpenter műve ma már csak kiállítási darab, amit illik megnézni a tárló mögött - és bólogatni rá. Szép, okos tekintettel, ahogy illik.