Orson Welles ezt a filmet életműve legnagyobb csúfságának tartotta, úgyhogy már csak ezért is legyünk óvatosak, amikor azt olvassuk róla, hogy micsoda egy remekmű. Azzá lehetett volna, ugyanakkor még a romjaiban is imponálóbb, mint megannyi fősodratú krimi- és thriller-slágerdarab.

Az amnéziás milliomos történetét Welles egy rádiósorozatból vette (Harry Lime élete), s ebből írott könyvét maga filmesítette meg Európában a főszereplésével: ő lett Gregori Arkadin, akit egy haldokló férfi információi alapján akar megzsarolni egy nemzetközi playboy-csatornatöltelék, Guy Van Stratten (Robert Arden), aki ehhez Rainát, Arkadin lányát (Paola Mori) hálózza be. A történet felépítése azért érdekes, mert a forgatókönyvírás illemtankönyve szerint Arkadinnak, ennek az öreg, szakállas, nehézkes, nagydarab alaknak kellene hűvösen pöffeszkednie az árnyékos oldalon, ellenben Van Strattennek, aki fiatal és szegény, valamiféle jó ügyet kellene képviselnie, vagy legalábbis jó lenne látni a jellemfejlődét. Eleinte így is néz ki a felállás, de aztán Van Stratten zsarolás helyett – merthogy nincs is mivel üzletelnie – Arkadin szolgálatába lép és átnyargalja az egész világot, hogy megtudja az (állítólag) amnéziás gazdája viselt dolgait. Ahol megjelenik, feltűnik Arkadin is, aki elteszi láb alól múltjának a tanúit, s a végén Van Stratten marad hátra a listán, aki viszont ezek után úgy érzi: megérett az idő Raina meghódítására. A versenyfutásban ő győz, még az apa előtt odaér a nőhöz, s amikor Arkadin azt hallja a repülőgépén, hogy a lánya immár mindent tud róla, öngyilkos lesz.

A megvalósítás jellegzetesen Welles-módra készült: fekete-fehér, nagy, mélyöblű terek, és ferde képek, de minden mennyiségben; elegáns játék az árnyékokkal, hogy minden szereplő szinte önmaga karikatúrájaként hasson. Karakteres arcok vonulnak fel a mellékszerepekben is, maga Arkodin pedig tolakodó nagyvonalúsággal tölti be hatalmas termetével a közegét, ellenben a film rossz találmánya volt Arden szerepeltetése, mert éppen ő, a tulajdonképpeni leglelketlenebb figura az, aki a legköznapibb stílustalansággal próbál megküzdeni a karakterébe írt aljassággal – teljesen kudarccal. Paul Misraki szimfonikus könnyűzenéje nem túl nagyigényű, de elég erőteljes kottalöketeket használ fel ahhoz, hogy érdemes legyen odafigyelni rá – a szerzőt kissé Sosztakovicsra emlékeztette az önismételgető, de mégis frappáns, rövid kis dallamaival.

Ugyanakkor a történetszövés lett a film gyengéje, mert túl sok mindent akartak belezsúfolni túl kevés játékidőbe: Van Stratten tehát rohangál a sok eredeti mellékszereplő, vagyis Arkadin múltbéli cimborái és szerelmei között, s bár szívesen meghallgatnánk mindegyikük történetét, erre nem marad idő, nem úgy, mint az Aranypolgárban. A végén tehát az összedobált, ritmustalan múltfoszlányokból ugyan nagyvonalakban ki tudjuk találni – néha szánkba is rágják - , hogy anno dacumal kivel és mikor és miért történt meg az, ami, amelyekből aztán elkészülhet a „bizalmas jelentés”, de ez – átérezhetőség hiányában - nem okoz nagy felismerést, de meglepetést sem, mert csak a szokásos bűnöcskék morgolódnak a papírdobozban: kis csalások, pedigrémentes üzlettársak, hallgatag szökések és hányaveti cserbenhagyások. Arkadin persze a veretes könyörtelenségével mindenkin túltesz, a film közben értjük meg tehát azt is, hogy ebben az emberben semmi, de semmi nemesség soha nem volt. Ahogy haladunk előre az időben, úgy sötétül el a kép, s úgy érezzük meg, hogy Van Stratten önhajszolása nem érhet véget pusztán azzal, hogy Arkadin tudomásul veszi a tényeket, majd meg akarja öletni őt, mert ennyi, évtizedeken át felhalmozott és most is csak egyre halmozódó bűnnel nem számolhat le egy olyan pénzhajhász zugkarakter, mint Van Stratten.  

A filmben a legérdekesebb az a kérdés marad, hogy Arkadin valóban amnéziás volt-e vagy csak tetette magát? Megoszlanak róla a vélemények, de fogadjuk el inkább az előbbit. Az utóbbihoz ugyanis nem kellene semmiféle alakot felbérelnie, ott vannak rá a saját emberei. Van Stratten által így egy különös átalakuláson megy keresztül a főhős: ahogy duzzadnak a jegyzetek a múltjáról, úgy foszlik-fakul ki a jelene; ahogy rájön, tulajdonképpen miként is jutott el a csúcsra, úgy nő a szorongása is, hogy ezt megtudja a lánya, s így válik egyre kisebb és jellegtelenebb emberré az eleinte még a világot látványosan, amorális megvetéssel kezelő harsány nagyúr. Ezért van az, hogy a végén Arkadin hiába ágál és ordibál a repülőtéren, hogy valaki adja el neki a helyjegyét, hiába ajánlgat milliókat érte, az emberek egyszerűen bolondnak nézik, kinevetik és mind hátat fordítanak neki. Amikor pedig mégis szerez egy üres gépet, már hiába vágtat haza a felhősztrádán, a lánya közli vele rádión, hogy mindent tud, miközben Van Stratten elégedetten dörzsöli a kezét, mert azt hiszi, hogy immár kezében van a nő és a vagyon. De az igazságtól megkopott Arkadin nem emiatt menekül a halálba, hanem azért, mert immár semmi nem maradt neki, csak a múltja, amelynek összes árnyalakja hirtelen feltámadott, és most elpusztítja őt.

Mindez azonban elbukott a film zsúfoltságán és a beleerőltetett látványvadászaton, amelynek nem volt meg a dramaturgiai fedezete. Egy kimértebb stílus jobban állt volna neki, és akkor lehetett volna belőle akár egy Aranypolgár II. is. Nem is szerette meg a közönség a filmet. Kudarc lett, de legalább ötletes kudarc. És ezt sem mondhatja el mindenki magáról.