Egy szép, unalmas film egy szép, unalmas regényből. Ezzel az egy sorral akár le is zárhatnánk a dolgot, de a Graham Greene-rajongók valószínűleg már keresgélésbe kezdtek a megfelelően csiszolt, méretes agyonverő kövek után, tehát mélyüljünk el kissé az anyagban.

Greene regénye – most legyünk őszinték – nem egy döbbenetes eresztés. Ez egy szimpla szerelmi háromszög története, amelynek a végén a nő öreg kitartója orgyilkossággal likvidálja a fiatal vetélytársat, mivel hirtelen fellángoló erkölcsi felmentést ad neki az, hogy az illetőről kiderül: a baseball-fiús mosolyarc mögött egy közveszélyes politikai kalandor robbantgat a saigoni utcákon egy nevesincs tábornok ötödik hadoszlopaként. A történet érdekességét egyedül az adja, hogy az öreg, rezignált, birodalmi brit újságíró szintén elég amorális, mivel mély közönnyel hazudozik arról a nőjének, hogy a felesége el akar válni tőle, a kitartottjának meg tulajdonképpen édesmindegy, hogy kinek az ágyában ébred, egy a fontos: ne kelljen visszamennie a nyilvánosházba. A szereplők azonban mégsem válnak gusztustalanná, mert Greene távolságtartóan, de kifinomultan rajzolja meg őket. Sok nagy élmény ugyan nem marad utánuk – látunk ilyen ízléshiányos lávsztorit eleget a saját környezetünkben is - , de nem lehet eltagadni a regénytől azt, hogy egy közepes szinten azért meg tudunk általa mindenkit érteni. A történetben egyébként Saigon és Vietnám csak fénytelen háttér, s habár Greene már a regény megírásakor látta, hogy a franciák után az amerikaiaké lesz itt főszerep, története akárhol és bármikor játszódhatna - nem volt korhoz és helyhez kötött a szituációja.

Philip Noyce filmje terephűen modellezi le a regény vonulatait, sem hozzáadni, sem elvenni nem akar belőle pár mellékjáratú ötletingereken kívül (pl. a tábornok nem szerepel személyesen a regényben), amivel ugyan nagyot nem bukhatott, de a végeredmény nem is lehetett így más, mint valami mozgóképpel illusztrált irodalmi vázlat. Ráadásul a héttér irritálóan semmitmondó még a regényhez képest is: a fényképezés levegője ugyan fújtat a fülledtségtől, de a háború csak valami maszkabálos, háromdimenziós paravánja marad a lábszagú trió tercettjének, amelyben időnként látványosan felrobban egy-egy bomba. Hogy most éppen Vietnámban vagyunk és nem Francia-Indokína egyéb részein, vagy valahol teljesen másutt, az legfeljebb a csevejekből csöppen ki; s hogy épp 1952-ben, az meg azért, mert közlik velünk.  

A megfilmesített változat ráadásul nem akar foglalkozni a főszereplő vívódásaival: Thomas Fowler (Michael Caine) itt egyszerűen csak van, mint a létige tunya alanya, aki stílustalan közönnyel iktat ki és ragad magához két embert; közben fürkészve néz, dohogva vánszorog és néha alantasan dühöng egyet, de semmi több – rejtély, hogy ezért a rezzenéstelen, szétlottyadt arcért most miért akartak Oscart adni. A két mellékszereplő a művészi távolléttel tüntet: Phuong (Do Thi Hai Yen) egy fejlődésben lévő kis átlagnő, semmi több, a csipogáson és a tűndéri, de tartalmatlan mosolyokon kívül a jellemformálási repertoárja egyelőre még a bimbózás két milliméteres fázisában van, ennyit bármelyik esőerdei színinövendék el tudna játszani,; Alden Pyle, a "csendes amerikai" szerepében megjelenni vágyó Brendan Fraser meg maga a teljes félrelövés, egyszerűen letörölhetetlen róla a jó kiállású, dinamikus bambaság, viszont mindennemű eszmeiség nélkül, pedig a könyvben  a karaktere egy rögeszmés magán-megváltástanban hívő személyiség, akit végül a saját ideológiai varázspapucsa futtat be a tömeggyilkosok táborába. (Erről a gyengeségről a forgatókönyv tehet. Már megint nem koncentrált a lényegre.) Hogy egyébként mit is látott meg Pyleban Phuong, azt a film unja is kibontani, hacsak nem azt, hogy Pyle házasságot ígért neki, de ő tényleg és komolyan. Ettől függetlenül a kettejük közötti nemi szenvedélynek nyomát sem érzékeljük, ami mégiscsak hiányzik egy - elvileg - szerelmi problémákat felszaggató alkotásból.  

A zene olyan szenvelgőre vette a figurát, hogy már fájdalmas hallani ezeket a karcmentes vietnámi bábszínházi vinnyogásokat; az akciójelenetek (van belőlük kettő) dilettáns, felszínes kivitelezéssel tűntetnek egy jobb rendezésért; a végén például felrobban két autó, de olyan lagymatagon, mintha a csepeli gyújtogató látogatott volna oda retúrjeggyel, erre aztán az egész tér hasra veti magát és folyik a vér még a túloldalon is; a fényképezés tűrhető, de nem ötletes, túl nyugodt, mint ahogy a vágások is. Teadélután hullával a kínai szobában: báró Csekonics bólint a filmre és lábát lágy pamlagra rakja. Mi meg csak úgy merengünk és egyre kevésbé bírjuk ezt a Graham Greenet.  Pedig aztán erről most ő tehet a legkevésbé.