Dwayne Hoover (Bruce Willis) bajban van. Nem érzi magát jól a bőrében. Pedig aztán látszólag kutya baja: milliomos, ő Midland City (am.: "Középföldje-város") reklámarca, mivel övé a környék legmenőbb használatautó-kereskedése a 11-es út mentén. Most azonban láppá válik alatta az aszfalt, látomások kínozzák, megtépi a kutyája, és nem érti, hogy kik miről beszélnek körülötte, meg hogy miért olyan hülye itt mindenki. Nem tudja azonban, hogy mit tegyen, meg hogy kell-e tennie egyáltalán valamit. Mindesetre jó lenne, ha ezt valaki közölné vele, de erre senki sem alkalmas a környezetében. Énekképtelen fia csillagzselés bárzongoristának és hermafroditának készül, Celia, a felesége elmélázva becsavarodik a díványon, emellett rátör egy néger börtöntöltelék (Omar Epps), aki azt hiszi, hogy innentől kezdve ő lesz az alkalmazottja, továbbá Harry Le Sabre (Nick Nolte), a helyettese hirtelen azzal kezdi foglalkoztatni őt, hogy nemi eltévelyedései vannak, mivel szeret női ruhákban flangálni. Mindezek azonban csak kis melléküregek abban a tárnában, amelyben Dwayne Hoover botorkál, és ahol még kissé tétován, de végül aztán egyenletesen lépked le az őrület legalsó szinten lévő atombunkerébe, már csak az a kérdés, hogy ki fogja rázárni annak páncélajtaját.

Kurt Vonnegut regényében az író alteregója, a magában beszélő, szakadt, vén sci-fi író, Kilgore Trout (Albert Finney), aki most éppen Midland City felé vánszorog büdösen és pénztelenül, mert ott egy művészeti fesztivál pikáns díszvendégjeként akarja felszolgálni őt a pornókönyvekbe álcázott regényeitől egzaltálttá vált főszervező. Ő az, aki Hoover sírógörcsös látomásoktól elborult agyába beleereszti a kétszázhúsz voltot: minden ember gép, csak Hoover nem az. Aki ezek után ámokfutásba kezd, míg Kilgore találkozik a teremtőjével, aki ugyanezt közli vele, miközben tulajdonképpen ő maga is egy gép…

Mármint a regényben, mert a filmben az lesz a nagy megoldás, hogy Hoover maga is egy gép, mégpedig egy „folytatógép”, aki ezek után a családja nyakába zuhan, miközben jönnek érte a rendőrök, hogy a pihentetőbe vigyék egy röpke ámokfutás jutalmaként. A filmnek a könyv filozófiai mondanivalóját sikerült az utolsó tíz percben lebutítania a legközönségesebb kispolgári erkölcsnevelés színvonalára, valami ilyen kimenetellel: ami van, az van, bírjuk ki az életet, lehetne még rosszabb is, csak a vesztesek adják fel, mindenki a maga módján egyéniség, továbbá szeresd felebarátodat, pláne, ha még kefélsz is vele. Troutot meg elnyeli egy tükör, ami egy panorámagiccses világba vezet, ahol ismét gyermekké válhat, amely fejlemény akár a halál szimbóluma is lehetne, ha nem ilyen közhelyes színorgiában lenne megfogalmazva filmnyelven.

Mármost ezek után a filmtől szigorúan semmiféle eszmeiséget nem szabad várni, Vonnegut szürrealista látomásvilágát meg aztán végképp nem. A vége – hogy Moldovával éljünk – olyan lapos lett, mint a macesz vízszintesen kettévágva. A regény elolvasása után persze azt is Alan Rudolph forgatókönyvíró-rendező szemére lehet vetni, hogy képtelen volt a könyv magában beszélő gondolatiságát megjeleníteni, ahol még a regényíró is hőssé válik a történetben, s ez az elvárás azért nem túlzás, mert egy narrátornak, meg a végén az író karakterének a bevetésével minden további nélkül sikerülhetett volna a dolog.

Viszont ha ezeket az utolsó díszléces jeleneteket nem számítjuk, akkor a film nagyon rendben van. (Vagyis hát így már csak „lenne”.) Bruce Willis ugyanis bizonyítja, hogy két világmegmentés között igenis tud érzékenyen játszani egy minimálszerepben is - egy-egy lassú, idegroncsos arcrándulásában több művészi színvonal van, mint egy szappanopera egész stábjának ötévados ripacskodásában, miközben egyáltalán nem játssza túl a szerepét, de ugyanakkor üldözési mániás óvatosságán üvöltve látszik, hogy ő immár nincs itt közöttünk; Nick Nolte a szokott, kissé álmélkodóan meglepett formáját hozza ugyan, de most szétesve a neurózistól, mellesleg meglepően jó lába vannak; Finneyre pedig az eszköztelen alakítása alapján lehetetlen nem úgy gondolni, mint akit az Isten is csak egy zavaros, magában beszélő, ápolatlan, ronda, elhízott és öreg penészembernek teremtett, sárga műanyag csizmában. A mellékszereplők is beleadnak apait-anyait, de szórványos felbukkanásaik igazából nem tesznek a végtermékhez semmi eszmei többletet: ők a történet bohócai, de nem a mozgatórugói. Jelenlétük lesz egyben a film másik eszmei gyengesége is, mivel Vonnegut regényében senki sem olyan egzaltált alak, mint itt, ott inkább  nyomottak hangulatilag a mellékszereplők, mivel azonban a rendező az őrületet akarta megjeleníteni, ezért a legegyszerűbb megoldást választotta: kiegyensúlyozatlan alakokat vonultatott fel, kivéve Hoover titkárnőjét és szeretőjét (Glenne Headly), aki viszont locsifecsi butusságában lesz zsibbasztó. Ezért aztán a film felfogható akár a Vonnegut-mű egyfajta paródiájaként is. Ha viszont nem annak tekintjük (mert nem olvastuk a regényt), akkor inkább csak a zakkantak karneválját láthatjuk mozgóképen, amelyből ráadásul nem is derül ki, hogy tulajdonképpen mi is a baja Hoovernek, miért nem jó neki ez a világ, amikor pedig megvalósította az amerikai álmot - merthogy árva gyermekként kezdte, ami még most is zavarja őt, de hát az összes árva gyerekből nem lesz pusztán emiatt neurotikus. De ami a legfontosabb: nem derül ki a filmből, hogy miért nem jó a feleségének sem az élete, aki ugyan egy végső soron teljesen  érdektelen mellékszereplő, de amíg a többiek bolondériájára van valami magyarázat, addig az övére aztán semmi nincs. (A könyvben nem is szerepel, mivel az alapsztori szerint pár éve halott.)

A fényképezés is igyekszik az eluralkodó köztébolyt a legegyszerűbb módon bemutatni, vagyis folyton ferde kameraállásokat és a torzan rángó arcokközelieket produkál, kiemelve a mániákus tekinteteket és vigyorokat; a zene igen jó, melankolikus, szépen festi alá a koncepciózusan zagyvaságba sodródó képi világot, kár, hogy nem eredeti alkotás, mert egy az egyben a Polovec táncok c. betéten alapul Borogyin: Igor herceg c. operájából, de ezt persze a főcím nem tüntetni fel.  

Szóval nem épp a legjobb adaptáció, ezt a kritika egyöntetűen állapította meg, de kétségkívül nem egy unalmas alkotás. Ajánlott mindenkinek, aki gyanús jeleket észlel a környezetén, meg önmagán. Végül is ki tudja. Lehet, hogy Kilgore Trout már ott stoppol az út szélén.